TesseracT: Sonder

Hét évvel ezelőtt, amikor a djent műfaj angol képviselői, a Tesseract megjelentették bemutatkozó lemezüket, aligha gondolta volna bárki, hogy a zenekar két albumnál tovább is eljut. A szólisták körüli gondok után a Tesseract mégis a felszínen maradt, és úszott tovább. 2018-at írunk, és a Tesseract három év hallgatás után tért vissza a negyedik lemezzel, a nem túl sikeres Polaris után. A banda nem lustálkodott, csak kicsit több időt hagyott magának, és közben jó néhány turnét is lenyomtak.

A Sonder elsőre simán okozhat csalódást, hiszen mindössze jó 36 perces. A Tesseract tehát pályafutása legrövidebb anyagával állt elő, ám felmerül a kérdés: milyen ez a 36 perc minőségben?

A Sonder a Luminary című dallal nyit, ami talán nem a legjobb névjegye annak, mire képes a zenekar. A szám mindenesetre ütős, a hangzás szokás szerint nagyon kidolgozott, a legjobban pedig Daniel Tompkins éneke emelkedik ki, ami a refrénben érvényesül leginkább. Szolid nyitány, de a folytatás mutatja meg az együttes igazi arcát. A King lassabb, ritmikailag mozgalmasabb, és több benne az ambient. Ráadásul a banda szokatlan szerkezettel is meglepi a hallgatót, Tompkins pedig néhány üvöltést is bevet, úgyhogy változatosságból nincs hiány. Mindenképpen az album egyik legfényesebb pontja, amely a koncertprogramba is bekerült.

Az Orbital című csendes közjáték után a Tesseract a Junót tálalja: ütős, groove-os és rendkívül kidolgozott dal, a ritmusszekció egyszerűen ragyog, a basszusgitár is remekül kijön. Az album ezután jócskán lecsendesedik, a Beneath My Skin az ambient hangulatot és az atmoszférát hangsúlyozza, de persze itt is van egy ütős rész a hatalmas Meshuggah stílusában. Hasonlóan alakul a Mirror Image is, amely kellemesen épül a végéig, amit később vaskos torzítás támaszt alá. Egyébként inkább az ambient dominál, ami valamiféle sokszínűséget ad a lemeznek. Több lendület van a Smile-ban, amelyet a zenekar még az album előtt kiadott kislemezként. A Smile az eredeti verzióhoz képest nagyon más, industrial betétek is megjelennek benne, így az amúgy is gazdag hangzásvilág még egy árnyalattal bővül. A Smile átvezet a rövidebb The Arrow-ba, és ezzel zárul ez a rövid kör.

A Tesseract a Sonderrel valahogy összegzi a korábbi albumok elemeit. A zenekar továbbra is technikás, atmoszférikus, dallamos és kiszámíthatatlan, de a lemez egészében nem győz meg annyira, mint az első kettő. Az előző anyagokhoz hasonlóan a Sonder is csúcsminőségű produkció, minden a legapróbb részletekig kidolgozott. A hangzás gazdag, és kifejezetten jó hangosítást kíván. Összefoglalva: a negyedik albummal a Tesseract bizonyítja, hogy még nem fogytak ki az ötletekből, csak úgy tűnik, kicsit keresik önmagukat.

Értékelés: 8/10