Kiadó: UMe Music
Megjelenés: 2019.03.08.
Producer: Phil Collen
Az album hossza: 44.12 perc
Műfaj: Hard Rock
Hjammm… A „Shock” idén az egyik legkomolyabban várt hard rock album volt. Vitán felül. Tesla. Vagyis az új Tesla-lemezről beszélünk. Lassan készülnek az albumaik, és az Ő-s évek, meg a kilencvenes évek eleje aranykora, majd az „Into the Now” (2004) és a „Forever More” (2008) című lemezekkel megtett, nagyon is sikerült, érettebb, stílusában új korszakot nyitó kitérő után a várakozások mindig magasak azokkal az alkotásokkal szemben, amelyekkel ez az ötös annak idején lenyűgözött minket.
2014-ben jelent meg a letisztult, nyers „Simplicity”, amely ugyan egy jókora adag nyersen megmutatkozó, tüskés rockot hozott, de éppen a talán túlzott ambíciója miatt jó néhány szerzői tartalékot is felfedett, nevezzük őket „üres” perceknek: jobb lett volna, ha nincsenek, mert nem voltak elég jól kihasználva, az album pedig ennek következtében határozottan túl hosszú is lett. Egyszerűen minden túl sok volt rajta, és a címe nem igazán állt jól neki. Most, öt évvel később, ugyanettől a zenekartól olyan albumot kapunk, amelyen tulajdonképpen „mindenből túl kevés” van. Az, hogy a Tesla Phil Collent hívja a produceri székbe, nem meglepő, hiszen a nyolcvanas évek óta barátok, ugyanakkor egy ilyen húzás mindig jól is mutat. Legalább felkelti az érdeklődést. Voltak ugyan utalások arra, hogy Phil megpuhítja majd a hangzást, mégis élt a remény, hogy a zenekar nem hagyja magát. De (sajnos) hagyta. Sőt. A lomhán ringatózó California Summer Song, az album első kislemeze, miután lepörgött a CD-lejátszóban a teljes „Shock”, kiderült, hogy egy alárakott kakukktojás. Frank Hannon nemrég egy interjúban bevallotta, hogy ha nincs Collen pozitív hatása, noszogatása és sokféle motiválási fogása a stúdióban, valószínűleg soha nem vették volna fel az új Tesla-albumot, ami arra enged következtetni, hogy a zenekar talán tényleg kreatívan kifulladt. Collen tehát tulajdonképpen az a tényező, akinek hálásak lehetünk, hogy a Tesla még mindig készít zenét, és közvetítőként nyilván nagyon aktívnak kellett lennie abban, hogy javasolja, hová és hogyan illesszenek be egy-egy aranzsmánt az egyes számokba.
Bár a nyitó, ütős You Won’t Take Me Alive még nem fedi fel teljesen az új album lényegét, a „Shock” valójában a zenekar hangzásának és stílusának abszolút megpuhulása, egyfajta sokk. A refrénekbe olyan kísérővokálok kerültek, amelyek a „Def Leppardosokra” jellemzőek. Ők ezt az elemet persze a Queentől tanulták, a Tesla esetében pedig először az álmodozó We Can Rule The World-ben válik erősebben érezhetővé. Ugyanakkor az is meglepő, hogy a gitárok az album során nagyon gyengén ragadnak meg. Ahelyett, hogy a „Shock” hallgatása közben hálásan feljegyeznénk, hogy Frank Hannonnál ismét érződik az Allman Brothers és a Lynyrd Skynyrd, az Aerosmith és a korai ZZ Top hatása, kifejezetten ironikus, hogy egy olyan számtípusnál, mint a Taste Like, az első asszociáció a Kid Rock. Tessék? Gitár alig van az albumon, Hannon sehol sincs. A produkcióban a riffek nem ragadnak meg. Az az elem, amely Jeff Keith ikonikus énekhangja mellett voltaképpen a zenekar hangzásának és stílusának védjegye, Frank Hannon szólói és az (egyébként zseniális) trükkjei, ahogyan átvezető gitárdíszeket illeszt be. Még ott sem érzékelni őket, ahol lenne tér arra, hogy Hannon vagy Rude egy middle eight szakaszt alaposan lerámoljon egy rakás szólóval, amelyekről Frank Hannon mindig is híres volt, mint nemzedéke egyik legmerészebb gitárhőse. Inkább néhány akkorddal oldják meg a helyzetet, a fogásokat néha még félhangnyira megnyújtják, és ennyi. A Tied to the Tracks némi reményt ad a jövőre nézve, de egy fecske még nem csinál nyarat. Ez a szám az album csúcspontja és egyik fényes kivétele, amely megmutatja, hogyan kellene valahogy szólnia a Teslának 2019-ben. Hannon slide-ja szépen hallható benne, és a dal megfog. Talán ez az a kiindulópont, amelyre a Teslának építenie kellene, hogy minél előbb egy igazi hard rock albummal kövesse a „Shock”-ot, és így helyrehozza a halovány összbenyomást.
Az album még balladás hangulatot is áraszt. A We Can Rule The World balladája mellett itt van a nagyon kiszámítható Love Is A Fire, amelyet egy másik, régebbi korszakban jobban kihasználtak volna, itt van a billentyűkkel támogatott, „beatlesesre” vett Forever Loving You, a vége felé pedig egy másik „beatlesesre” hangolt szám, az Afterlife. Közéjük közepesen gyors vagy nyugodt tempójú dalok ékelődnek (The Mission, California Summer Song…), és az album valójában egy álmodozó kis történet jellegét ölti öt fiúról, akik teljesen átadták magukat Phil Collen stúdióbeli vezetésének.
Tesla-sablonból természetesen így is bőven van az albumon, így minden tekintetben még mindig Tesla-albumról van szó. Már csak Jeff Keith miatt is, akiből Collen kihozta a vokális optimumot, és Jeff már régen nem szólt ilyen jól. Kiváló énekesi munka. Csakhogy a hangja sokkal jobban működik olyan környezetben, ahol a gitárriffek előre vannak tolva, ez pedig a popos „Shock”-ról nem mondható el.
Bárhogyan osztja is meg a „Shock” a zenekar rajongótáborát, egy dolog biztos: ez egy másmilyen Tesla-album. Más, mint bármi, amit a Tesla eddig felvett. A zenekar ezt akarta, és ez sikerült is neki. Hogy mi áron, azt még meglátjuk. Phil Collen jelenléte erősen érezhető, a hangzásba és a stílusba Def Leppard-fogások kerültek (kísérővokálok, zenei fülbemászóság), feláldozták viszont azt a nyers riffdühöt és szólóbeli színességet, amelyről a régi Tesla híres volt. Reméljük, hogy ezt a Tesla-mércével mérve már szinte pop-rock albumot hamar felváltja egy igazi, tüskés hard rock utód, különben jobb, ha a Tesla a valódi kreatív energia és ihlet hiányának kiúttalan helyzetében lassan visszavonul.
szerző: Aleš Podbrežnik
pontszám: 6.5 / 10
Számlista:
01. You Won’t Take Me Alive
02. Taste Like
03. We Can Rule The World
04. Shock
05. Love Is A Fire
06. California Summer Song
07. Forever Loving You
08. The Mission
09. Tied To The Tracks
10. Afterlife
11. I Want Everything
12. Comfort Zone
Felállás:
Jeff Keith – ének
Frank Hannon – gitár, billentyűk, zongora, kísérővokál
Dave Rude – gitár, kísérővokál
Brian Wheat – basszusgitár, billentyűk, zongora, kísérővokál
Troy Luccketta – dob
