Előadó: Phlox
Kiadó: MKDK Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 55:24
Értékelés: 4.5/5
Hihetetlen, hogy az internet mai kapacitása mellett is léteznek olyan bandák, amelyeket ennyire csúnyán elnéznek. Gyöngyszemek az átlagosság kőbányájában, fényes kivételek a határtalan sötétségben, amelyeket mégsem vesz észre senki. A Phloxnak sajnos nincsenek nagyobb ismertségre vonatkozó ambíciói. A srácok tehát tősgyökeres hedonisták: zenét magukért és a saját örömükre csinálnak. Ami mindenképp kár, hiszen az új albumukkal ismét olyan zenei szférák fátylát emelték fel, amelyek régóta rejtve maradtak.
A Phlox a negyedik, „Talu” című albumával folytatja azt a víziót, amelyet a kiváló „rebimine + voltimine” mutatott meg (recenzió itt). Továbbra is kompromisszumok nélküliek a zenéjükben, mégis játékosak, szellemesek, és mindenekelőtt eredetiek, kellemesen frissek. Az előző lemez zenei stílusától azért vannak eltérések. Az albumon több a vendég, összesen négyen bukkannak fel (az előző lemezen két vendéghangszer volt, a tabla és a fuvola, most a vibrafon, a hegedű, a szájharmonika és a fuvola szól). A „Talu” zenéjében viszont kevesebb a keleties ritmus. A leginkább a canterburyi hangzást hiányolom, azt a gyermeki, dúros játékosságot a dalok között, amelyen keresztül a Phlox teljesen kifejezte magát a „rebimine + voltimine” lemezen (viccesnek tartják magukat, amit a dal- és lemezcímek is bizonyítanak: legtöbbjük észt szavakkal űzött szójáték). A „Talu”-n az észtek így többet hoztak vissza az „70-es évek” jazz-rock hangzásából, és szigorúbb irányvonalhoz tartották magukat, mint valaha. A free jazz betétek is jóval ritkábbak, bár a szaxofon gyakran átveszi a kezdeményezést, és éles, „zornos” szólókat játszik; noise rockos elemeket pedig már alig hallani. Érdekes viszont, hogy a hangzás mégis gazdagabb, mint a „rebimine + voltimine” esetében, sokszor nagyon zenekari, már-már hagyományosan jazzes. Mindezek miatt az album végre össze is hasonlítható valamivel (a „rebimine + voltimine”-nel ellentétben), ami egyszerre plusz és mínusz. Sok részt ugyanis össze lehetne vetni a legendás Return to Forever-sikerrel, a „Hymn of the Seventh Galaxy”-val; a Phlox viszont ezzel elvesztette a teljesen egyedi bandák rangját.
A tíz dal stílusa így sokkal határozottabb, ezért talán jóval koncepciózusabbnak és összefogottabbnak hat. A kompozíciós zsenialitás azért így is félreérthetetlen. Már a „Võib-olla dresiiniga”, amely a „Talu” világába vezet be minket, a legkülönfélébb részek hihetetlen kompozíciója, amelyek folyton váltogatják a hangulatot és a kedélyállapotot. A harsány csúcspontoktól a jazzes, édes altatókig, mindez egyetlen gigantikus körben, amelyből nem akarunk kilépni. És ez a kör nem csak erre a dalra jellemző, az egész album jelképe. Minden dal hasonló mozdulatot tesz, mégis jól látszik, hogyan építi a Phlox a hangulatot a lemezen. Könnyen kivehető a csúcspont, amely pontosan a közepén, az ötödik dalnál, a „Loomaaed”-nél jön el, és ez egyszerűen lélegzetelállító. Vagyis egyszerűen – „csak” egy újabb mestermű az észt bajnokoktól. A dal nyitóütései érdekes módon rendkívül drum’n’bassesek, ami megint az együttes eklekticizmusát dicséri. A legkülönfélébb műfajok elemei ugrálnak elő bármelyik dal bármelyik részéből. Az „Istu. Viis” felvezetése például erősen űrbeli, pedig a hangszerek hangzása teljesen „normális”. Pusztán a dallammal közelítenek ahhoz, amit az RTF a „Hymn of the Seventh Galaxy”-n csinált, amikor a space hangok lehető legminimálisabb használatával teremtettek kozmikus színteret. A „Binokkel” pedig rendkívül etno-folkos beütésű, a hegedű tökéletesen átveszi a szerepét. Ezekből az elemekből pedig annyi van, és olyan mesterien épülnek be ebbe az új, szigorúbb jazz-rock irányvonalba, hogy a hallgató szóhoz sem jut.
Egyetlen dalban sem csap át a túlzásba, bármilyen hangos is az adott hangszer. Mindannyian egy valamilyen formulához tartják magukat, amely mindenképp láthatatlan, hiszen a free jazzes szabadság bármelyik hangszernek megengedi, hogy bármikor belépjen és kilépjen. Nem tudod, hogy a zene ambientes vagy tele van energiával. Egyszerűen hihetetlen, a leírásával csak igazságtalanok lennénk vele szemben. Ha a „rebimine + voltimine”-ről lehetett bőven beszélgetni, most ez nehéz. A „Talu”-n ugyanis minden dalról ugyanazt lehetne leírni. Hasonló az időzítésük, a kompozíciós elemeik, de a hangszerek összefonódása, az alapdallam (ha egyáltalán lehet annak nevezni) és még sok minden más teljesen különböző. És éppen ezért a Phlox tagjait bárminek nevezni a zseniken kívül sértő volna.
Hogy csinálják? Ilyen zenei képzelőerő, ennyi potenciál, ilyen termékek, mégis a Phlox továbbra is mélyen eltemetett underground marad. Ez még nehezebb, mint ilyen zenét létrehozni, mint amilyet az észtek játszanak. Miért is? Azért, mert Észtországból jönnek? Vagy egyszerűen nem érdekli őket a médiaismertség? Talán pont itt érzik magukat a legkényelmesebben, kis rajongótáborral, a hazájukban gyengén látogatott koncertekkel, kis példányszámmal és elsőrangú CD-k eladásával. De ami valószínűleg a legfontosabb – a zene hihetetlen marad. A „Talu”-val 2010-re már meghozták a jazz-rock év csúcsát, az év hátralevő részére bőven elég fusion adagot. Nekünk, keveseknek pedig nem marad más, mint izgatottan várni az észt újítók következő ötletére.
Felállás
Kalle Klein – szaxofon
Raivo Prooso – basszusgitár
Pearu Helenurm – billentyűk
Kristo Roots – gitár
Madis Zilmer – dob
Allan Prooso – ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Vambola Krigul – vibrafon
Maarja Nut – hegedű
Liis Jürgens – szájharmonika
Ramo Teder – fuvola
Produkció
Heiki Tikkas
Dallista
1. Võib-olla dresiiniga
2. Hullelu
3. Monokkel
4. Ooode
5. Loomaaed
6. In the wood
7. Siil
8. Istu. Viis
9. Augustin
10. Binokkel
