Előadó: Dream Theater
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2007
Hihetetlen! Mit is lehetne még mondani a Dream Theaterről? Kétévente kapunk tőlük egy új stúdióalbumot. Jó fiúk, szóhoz sem jutok. Az újnak a címe „Systematic Chaos”. A cím ugyan nem illik a racionálisan egymás mellé rakott, szabályosan felépített iskolai skálákhoz, amiket megszoktunk a zenekartól, és a vele együtt ábrázolt hangyákhoz sem, amelyek a szigorú hierarchikus társadalmi rend jelképei, de a szabályos hangsorok, az iskolásan kiválasztott hangmenetek tomboló orkánszerű zuhatagával a Dream Theater valódi szisztematikus káoszt teremt. Igen, és mindenképp! Üdvözlendő cím. Megengedett-e egyáltalán káosz a logikában, Descartes úr?
Az új album persze nem koncepcióalbum, erre a Dream Theater manapság már nem talál időt. Viszont ismét keményebb, metálosabban kihegyezett, és az elődjéhez, az „Octavarium”hoz képest sokkal széttöredezettebb, annak ellenére is, hogy az „Octavarium” egy 24 perces szvitet hordoz, hiszen az I Walk Beside You például olyan átütő pillanat, amilyen a Peruvian Skies óta nem sikerült a Dream Theaternek. Petrucci egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az egyetlen dolog, amit a fiúk tudatosan szem előtt tartottak az új album elkészítésekor, hogy szigorúan kerülik a szívbemarkoló, finom dallamokat. A „Systematic Chaos” a zenekar ismert metálorgiáinak masszív, fűrészelős támadásából kapott adag, ezért ismét közelebb áll a „Train Of Thought”hoz (2003). Megőrzi viszont azt a komplexitást, amit a Dream Theaternél jól ismerünk.
Az új album bizonyítja, hogy a zenekar már réges-rég elvesztette az irányt. A Dream Theater manapság olyan egységnek tűnik, amely nem tudja pontosan, mit akar kifejezni a zeneművészetről alkotott saját prizmáján keresztül. Úgy viselkednek, mint az a gyerek, aki a világ összes játékát kipróbálta, és ettől rendkívül fellengzősnek és fojtogatónak hatnak. Valójában a „Metropolis pt. 2.: Scenes From A Memory” (1999) óta egyre inkább tanúi vagyunk a dalok széttöredezésének, a motívumok ismétlődésének, az új kreatív ötletek terén pedig krónikus a frissesség hiánya. A Dream Theater persze igyekszik ezt a tényt, hogy már nem tudják pontosan, mit akarnak még megmutatni, hangok tengerével kompenzálni: a lehető legképtelenebb ritmuskombinációkon át kígyózva, persze progresszíven megtörve. Mindez természetesen elállítja a lélegzetet, látványos, mert folyamatosan a teljesítőképesség határait feszegeti, amikor az emberi tényező próbálkozik valamivel, jelen esetben a hangszerek lehető leggyorsabb megszólaltatásával. A Dream Theater manapság olyan ügyetlen óriásra hasonlít, aki mindent összetör, amihez hozzáér. Szigorúan teljes gőzzel játszanak, nyersen, racionálisan, és a cél a pillanatokra „szuperszonikus” sebesség elérése. Ebben az eufórikus káoszban viszont elfelejtették a világos esszenciát kifejezni, amit sokszor az egyszerűség és a velősség hoz és épít. Úgy viselkednek, mint a „wrestling” világbajnoka, aki már minden ellenfelét elverte, és most a döntők döntőjében saját magát próbálja elverni.
A „Systematic Chaos” a játékidőt tekintve maximálisan megtöltött album. Ez csak azt bizonyítja, hogy a zenekar manapság keveset törődik a minőségi pillanatok kiemelésével, vagy azzal, hogy az albumokra csak a legjobbat tegye, amit összeír. Vagy talán mélyen tévednek, ha azt hiszik, hogy minden, amit összehoznak, úgyis a legjobb? Az album továbbá nem titkolja a zenekar közelmúltbeli megszállottságát a nehézsúlyú klasszikusok, például a Metallica és az Iron Maiden játékával kapcsolatban. A Forsaken és a Prophets Of War főriffjében nem rejtegeti a párhuzamokat a klasszikus Iron Maidennel, illetve a legjobb Bruce Dickinsonnal. A The Dark Eternal Night és a Constant Motion alapmotívumaiban egyenes másolata a Metallica örökségének, mind az éneklési módban, mind a főriffekben, ide-oda thrashelve, olyan thrashelésben, amit az igazi thrash zenekarok az egyedül kielégítő módon uralnak. Hol van a ti saját heavy metalotok, fiúk, az, amelyik a „When Dream And Day Unite” (1989) debütalbumon volt? Az új lemez érdekesebb pillanataiból valamivel többet a Repentance hoz, amelyben a leginkább érvényesül a kontroll a gitár és a billentyűk közti egyensúly megteremtésében, a nyugodtabb szakaszokban pedig irigylésre méltóan magas szintű a atmoszférikusság.
A hosszabb alkotások, a The Ministry Of Lost Souls és a záró In The Presence Of Enemies pt. II, ahogy várható volt, a Dream Theater minden szomjas rajongója kedvére két olyan dalt hoznak, amelyek hosszuk miatt minden csodálatot megérdemelnek. Az első kettő közül a Repentance mellett ez hozza a lemez másik kompozíciós szempontból izgalmasabb pillanatát, amely két, egymástól elkülönülő részből áll. Az első, hét perces, álmodozón, erősen atmoszférikus rész, amelyet a fiúk mesterien fordítanak át progresszív metál rohamba, amit persze a legjobban csinálnak, majd a végén visszatér az első rész hangulata és dallama. A szám vezérfonalat követ, és egy szemernyi túlzást sem tartalmaz! Az In The Presence Of Enemies pt. II is azt hozza, amit a Dream Theater végig nagyon intenzíven csinál! A technikai komplexitás és a heavy metal elemeinek koegzisztenciává ötvözése, annak ellenére, hogy a metálriffek használatában nem túl invenciózusak, azok mind kölcsönzöttnek hatnak, így a The Ministry Of Lost Souls és a Redemption marad az album két legjobb pillanata, ami a „dream theateres” kifejezésmódot illeti. Az is érdekes, hogy Jordan Rudess az új lemezen nem olyan kifejező, mint az „Octavarium”on. Főleg a különböző hangzások meglehetősen leszűkített palettájához nyúl. Emiatt az új album e téren sántít, hiszen a kísérletezős pillanatok nagyon ritkák. Ez a lemezen csak még jobban kiemeli a zenekar metál felé fordulását.
A „Systematic Chaos” a Dream Theater számára nem jelent előrelépést. Azt igazolja, hogy a zenekar már nem tud kifejező (rá jellemző) motívumokat komponálni, olyanokat, amelyek még 1999-ig bezárólag a fülünkben ragadtak. Tényleg nem tudnak már írni valami olyasmit, mint amit a „Falling Into Infinity” (1995) hozott? Egyszerűen az erő, a sebesség és a felülmúlhatatlan pontosság bizonygatásának kényszerében, a rajongók alapvető igényének kielégítése végett, időről időre túlzásba esnek. Igen. A Dream Theater is válhat unalmassá. Az album az iskolai zenei tankönyvek és szabályzatok betartása szempontjából jó (lehetséges-e ilyen esetben egyáltalán, hogy a Dream Theater rossz albumot csináljon?), de művészi szempontból ezzel a Dream Theater csak regresszíven toporog egy helyben.
Felállás
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűk
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
Produkció
John Petrucci & Mike Portnoy
Dalok listája
1. In The Presence Of Enemies pt I.
2. Forsaken
3. Constant Motion
4. Dark Eternal Night
5. Repentance
6. Prophets Of War
7. Ministry Of Lost Souls
8. In The Presence Of Enemies pt II.
Az album játékideje: 78.45
