Szerző: Rok Klemše
Előadó: Megadeth
Kiadó: Tradecraft Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 45:14
Értékelés: 2.5/5
Ah, Dave, Dave! Az utóbbi időben főleg azért csaptunk a homlokunkra, mert Obamáról szóltak paranoid kijelentéseid, összeesküvés-elméleteket hánytál, és konzervatív republikánus butaságokat szajkóztál. De mivel a zene a fontos („Listen to Music, Not Rumors!”), akinek tényleg számít, az némi erőfeszítéssel megkerülheti, sőt figyelmen kívül hagyhatja a hülyeségeidet. Hadd beszéljen hát a zene – gondolta a Megadeth, és tavaly augusztusban bejelentette, hogy nekilát az új album felvételének. Idén februárban jelent meg a lemez, amelyet a Johnny K nevű producerrel vettek fel Mustaine saját stúdiójában, a Vic’s Garage-ban; a címe Super Collider lett, a kiadója pedig Mustaine saját cége, a Tradecraft.
Az első, korábban közzétett stúdiórészletek sokat ígértek, hiszen nem hiányoztak belőlük a gyors, agresszív riffek. Aztán az első kislemez, a címadó dal visszarántotta a nagy reményeket a földre: a legjobb esetben is úgy szól, mint a Cryptic Writings/Risk albumok rosszul sikerült maradéka. A kétségbeejtően unalmas, rádióbarát számot a Kingmaker követte, ami romboló thrash energiájával, jó riffelésével és a Headcrusher-féle hangulatával jóval többet ígért. Az új lemezt ennek ellenére továbbra is fenntartásokkal fogadták, elsősorban a furcsa producerválasztás miatt (Johnny K a Disturbed producereként ismert), meg Mustaine Willie Nelson vendégszereplésével kapcsolatos zagyvaságai miatt, végül pedig azért, mert kiderült: David Draiman (Disturbed, Device) is feltűnik az albumon. Ha?
És mi az eredmény? Az új lemez legnagyobb baja elsősorban a rosszul, szegényesen felépített dalok sora. Ezeknek a többsége nem sok közük van a thrash/speed metalhoz, a Super Collider műfajilag leginkább a hard rockhoz áll közel. Ez még nem gond, ezt is simán le lehetne nyelni, hiszen a Megadeth a múltban már kiadott pár teljesen rendben lévő hard rock dalt (Trust és társai). Csakhogy a számokat súlyos stagnálás nyomasztja, ami se hal, se hús. A Megadeth végig azt a reményt tartja életben, hogy mindjárt jön egy igazán jó riff vagy egy odaváló átvezetés… De sosem jön. Hol vannak a régi jó Megadeth-ek, akik olyanok voltak, mint egy szellemvasút, ahol sosem tudtad igazán, mi vár a kanyar után? Erre az újabb albumokkal, az Endgame-mel és a Th1rt3ennel is képesek voltak, a Super Collider negyvenöt perce viszont néhány ritka kivételtől eltekintve tiszta unalom, és mindenképp a legrosszabb Megadeth-produkció a The World Needs a Hero óta, talán még a vitatott Risknél is gyengébb. A zúgó vadvíz helyett a Megadeth egy álló, iszapos, hordalékkal teli pocsolyába lök bele minket a Super Collideren.
Egy pillantás a szerzői krediteken sejteti a valószínűleg legnagyobb bajt: Mustaine még mindig makacsul, görcsösen kapaszkodik az egyedüli szerzőségbe. Valamivel több gitáros pirotechnikát és thrash energiát a Megadeth ezúttal csak a Kingmakerrel, a Built For Warral és a The Beginning of Sorrow-val mutat, ezeknél Dave megosztja a szerzőséget a zenésztársaival. A dalok többségét egyébként a változatosabb gitárnyak-barangolás hiánya sújtja (a riffek túlnyomó többsége ismétlődő három-négy akkordos menet), és az egyszerű felfogás mellé az egész négyes nagyon átlagos, bágyadt teljesítménye társul. Hol van most Mustaine nagyhangú dicsérete, hogy Chris Broderick a legjobb gitáros, aki eddig a zenekarban játszott? Mustaine a Super Collideren ismét kommerszebb fogásokkal és egyszerű dalokkal kacérkodik, és velük valószínűleg ismét a listák előkelő helyeire céloz. Csakhogy szinte minden számban akad egy fekete pont, amelyet lehetetlen nem észrevenni. Ha egykor intelligens, társadalmi/politikai kritikával teli szövegeket keresel, hiába fáradsz. Az egész prédikációként hangzik (ne drogozz, segíts a barátaidnak és így tovább), ráadásul olyan kétségbeejtő sorokkal, mint „Burn baby burn, because it feels so good.” Mustaine a The Blackest Crow-val még tovább megy: ezen eredetileg Willie Nelson és/vagy Miranda Lambert vendégeskedett volna, és még egy bendzsós/bluegrass/country intróval is indul. Sosem gondoltam volna, hogy valaha egy mondatban fogom használni a Megadeth és a bendzső szavakat.
Néhány fényes pillanata azért van a Super Collidernek. A már említett romboló Kingmaker mellett itt a még agresszívabb Built For War (amit viszont tönkretesz Mustaine énekteljesítménye, amellyel úgy szól, mint egy megfázott béka), a szolid középdarab Dance in the Rain (az ígéretes számot Draiman kétségbeejtő „éneke” ásza el, ami úgy hangzik, mintha oldalba nyomná valami), a The Beginning of Sorrow, ami a Youthanasia korszakát idézi, a lemezt pedig a romboló nyitányhoz hasonló stílusban zárja a Don’t Turn Your Back…, szépen lekerekítve az egészet. A szám elsősorban a „hendrixes Little Wing”-intróval lep meg, ami aztán a lemez leggyorsabb pillanataivá robban, és kétségtelenül a legjobb riffelést hozza az albumon, amelyet Drover ágyúszerű, szinkópált dobolása kísér. Végül a Megadeth 1988 óta (Anarchy In the UK, So Far, So Good… So What! album) először kínál egy feldolgozást is, ezúttal a Thin Lizzy klasszikusát, a Cold Sweat-et, ami kiválóan beilleszkedik a Megadeth világába, és az album egyik legjobb pillanata.
Mi marad hát neked, ha az albumon csak három-négy jó pillanatot tudsz összeszámolni, ráadásul az egyik már a korábban hallott kislemez, a másik pedig a (egyébként remekül kivitelezett) feldolgozás? Elég kevés. Ha ennyit tud (Mega?)Dave majdnem harminc év működés után, talán eljött az ideje, hogy elgondolkodjon a nyugdíjon. A Megadeth a Super Collideren ugyanis nem hangsebesség feletti részecskegyorsító, hanem rozsdás, nyikorgó kerék, amit egy megöregedett, elhízott hörcsög próbál forgatni.
Felállás
Dave Mustaine – ének, gitár
David Ellefson – basszusgitár
Chris Broderick – gitár
Shawn Drover – dob
VENDÉGEK:
David Draiman – háttérvokál (6, 9)
Produkció
Johnny K
Számlista
1. Kingmaker
2. Super Collider
3. Burn!
4. Built For War
5. Off the Edge
6. Dance in the Rain
7. The Beginning of Sorrow
8. The Blackest Crow
9. Forget to Remember
10. Don’t Turn Your Back…
11. Cold Sweat (bónusz; Thin Lizzy)
