Szerző: Primož Novak
Előadó: Suicide Silence
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 44:13
Értékelés: 2/5
A Suicide Silence tíz évvel ezelőtt a deathcore-mozgalom egyik fő képviselőjének számított, bár nem tartoznak a műfaj úttörői közé. Néhány év alatt viszont sokat változott a helyzet. 2012-ben életét vesztette Mitch Lucker, az együttes énekese és ikonja. A banda mégis úgy döntött, folytatja a pályafutását, az éneket pedig az All Shall Perish korábbi tagja, Eddie Hermida vette át. 2014-ben jött ki a You Can’t Stop Me album, amely szolidan vitte tovább az együttes küldetését, és tartotta a kijelölt stílust.
Négy album után a banda úgy döntött, változtat, ami egy deathcore-zenekarnál amúgy sem újdonság. A deathcore ugyanis elég beszűkült műfaj, gyorsan kiszámíthatóvá és unalmassá válik. Fejlesztésre van szükség, ami értelmes kísérletezésből születik. Néhány példa: a Job For A Cowboy minden albummal technikásabb és progresszívebb lett, a Carnifex elkezdett kacérkodni a black metallal, a Whitechapel pedig bevezette a tiszta éneket. Röviden: a fejlődés elengedhetetlen ahhoz, hogy a bandák életben maradjanak. A Suicide Silence-nek is égetően szüksége volt a változásra, ezért Ross Robinson producerhez fordultak, a potenciális megmentőhöz.
Még az első kislemez megjelenése előtt felbukkantak a „Doris” koncertfelvételei, amelyek valami újat ígértek az együttes pályáján. Ezekből a felvételekből viszont nem lehetett sokat leszűrni, bár a tiszta ének már ott is érezhető volt. Az év elején a Suicide Silence kiadta a „Doris” hivatalos verzióját is, a rajongók pedig szétszedték az egészet. A fordulópont valamivel az első perc után jön, amikor Eddie Hermida magasabb énekhangot használ a refrénben, amelyet a rajongók „Tee Hee”-nek kezdtek nevezni. Ez a „Tee Hee” lett a katasztrófa előhírnöke. A dal egyébként dicsekedhet rendes, groove-os nu-metalos riffekkel és ritmussal, de egy ilyen lesújtó refrén mellett a többi egyáltalán nem számít. A populáris zenében mindig is az volt a lényeg, hogy a refrén teljesítse a feladatát, és megfogja a tömegeket, így a szám többi része egyszerűen lényegtelen. Hab a tortán, hogy a hangzás maszatos, és úgy szól, mint egy kicsit jobb demófelvétel. Röviden: a kezdés minden, csak nem ígéretes.
Jó négy percnyi szenvedés után a „Silence” következik, amelyben a tiszta ének dominál, mellé pedig egy kevés ütős gitár jön a kilencvenes évek nu metal stílusában. A banda megmutatja a sokoldalúságát a nyugodtabb részekkel, effektezett és ambient gitárokkal, de pont itt derül ki, hol van a kutya elásva. A nyers, odacsapós részekkel nincs gond. Inkább a Korn, a Deftones és a korai Slipknot újrahasznosításáról van szó. Ebben nincs semmi rossz, a zenekar sosem tündökölt újító ötletekkel. A Suicide Silence a kezdetekkor egy olyan banda volt, amely egyszerűen ráugrott a deathcore-trendre, most viszont láthatóan a kilencvenes évekbeli példaképei előtt akar tisztelegni. Egyébként az első nu metalos groove-kísérletek már a 2011-es The Black Crown albumon felbukkantak. A fő gond elsősorban az, hogy a dalok túl el vannak nyújtva ismétlődő mintákkal, fölösleges zajbetétekkel és erőltetett „atmoszférikus” részekkel. Jó példa erre a Listen vagy a Hold Me Up, Hold Me Down, ahol a dal potenciálja három perc után elpárolog, mert egy „dzsin-dzsin” rész megy a végtelenségig. Itt jön a nagy kérdés: mit csinált egyáltalán Ross Robinson? Rá akarta nyomni a bélyegét a lemezre, vagy az egész hidegen hagyta? A dalszerkezetek közel sem jók, a hangzásnál pedig az sem világos, mit akartak elérni.
A 44 percben azért akad néhány fényes pont is. Elég merész dal a balladás hangulatú Dying in Red Room, ahol a torzítás háttérbe szorul, a basszusgitár és a dallamos énekvonalak kerülnek előtérbe. Egy ilyen zenekartól elég szokatlan dolog, bár Hermidától elvárhattunk volna egy kicsivel több érzéket a dallamok formálásához, hogy az egész ne hangozzon túlságosan erőltetettnek a tiszta énekkel, amelynél úgy tűnik, Eddie végtelenül szenved, ahogy korábban a nu metal énekesek. Az album vége felé a banda a Conformity című számmal vagy meglep, vagy megint sokkol. Álmodozó dal, amely lassan épül fel. Nyugodtsága még a The Mars Volta-t is eszünkbe juttatja, ami azt bizonyítja, hogy a Suicide Silence tényleg ki akarta tágítani a spektrumát. Az egészet szépen viszi tovább Mark Heylmun gitáros egy szólóval, amely tőle meglehetősen szokatlan. Korábban Heylmun elég hasonló arpeggiókat játszott, amelyek eléggé ihletetlenül hatottak, a Conformity-nél viszont nagyon jól megoldja a szólót, és hitelesnek tűnik. A dal a vége felé egyébként elhúzódik, de még így is az album különlegességének tekinthető. A Don’t Be Careful You Might Hurt Yourself című lezáró szám agresszivitásával még a leginkább deathcore-os, amíg meg nem jelenik a nyugodt, tiszta énekes rész, amely tönkreteszi a dal dinamikáját. És újra felmerül a kérdés: ez a producer vagy a banda ötlete volt?
A 9 számon való átverekedés elég nagy kínszenvedés is lehet. Egyszerűen túl sok a fölösleges nyújtás. Ha az album 10 perccel rövidebb lenne, kétségkívül elviselhetőbb volna. Az album egyébként tartogat fényes pontokat, de a nyitó „Tee Hee” refrén, az újrahasznosított, felhígult ötletek és az aranzsmák fölösleges nyújtogatása miatt ezek a fényes pontok láthatatlanná válnak. Nem csoda, hogy az albumot a deathcore „St. Angerének” kiáltották ki.
De a remény megmarad! A legendás Ross Robinson 1996-ban producerként jegyezte a Sepultura Roots albumát, amely megszakította az együttes fenomenális lemezeinek sorát. A kritikusok évekig szörnyülködtek az albumon, de nem sokkal később a közönség megszokta. A Roots megjelenése után 20 évvel Max és Iggor Cavalera testvérek turnéra indultak, ahol a teljes albumot eljátszották, a termek pedig szépen megteltek. Szóval a Suicide Silence mostani albuma talán 20 év múlva legendás lesz.
Felállás
Eddie Hermida – ének
Chris Garza – gitár
Mark Heylmun – gitár
Alex Lopez – dob
Dan Kenny – basszusgitár
Produkció
Ross Robinson, Joe Barresi (keverés)
Számok listája
01. Doris
02. Silence
03. Listen
04. Dying In A Red Room
05. Hold Me Up, Hold Me Down
06. Run
07. The Zero
08. Conformity
09. Don’t Be Careful, You Might Hurt Yourself
