Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1997
Játékidő: 102:31
Értékelés: 5/5
A brit neo-prog rockerek, az IQ 1997-ben adták ki eddigi legambiciózusabb stúdióprojektjüket „Subterranea” címmel. Ez az áttörést hozó album végleg beröpítette őket a műfaj legjobbjainak ligájába. A dupla konceptmestermű karrierjük egyik csúcspontja, egyúttal az 1990-es évek egyik legjobb progresszívrock-lemeze. Az IQ-t a „Subterranea” megírása közben az a kivételesen pozitív fogadtatás lelkesítette, amelyet a rajongóktól és a kritikusoktól kapott az 1993-as „Ever”, a „visszatérőlemezük”, amelyen stúdióban először mutatkozott be a banda valószínűleg legkedveltebb felállása. A „Subterranea” szövegeit és viszonylag összetett koncepcióját – amelyhez a 19. századból, a titokzatos Casper Hauser körüli, alig kutatott eset valós története adta az ihletet – a karizmatikus énekes, Peter Nicholls írta. Ő a gitármester és producer Mike Holmesszal, valamint a billentyűs nagyágyú Martin Orforddal együtt a zenekar magját alkotta, miközben az álomritmusszekció, a basszusgitáros John Jowitt és a sokoldalú dobos, Paul Cook csökkenő sebesség nélkül hajtotta előre az IQ szerelvényét új alkotói sikerek felé.
A „Subterranea” koncepciója meglehetősen drámai, és illeszkedik az egész albumot átható intenzív atmoszférához. Persze társadalomkritikában sincs hiány, ami Nicholls gyakran mély és társadalmilag érzékeny üzeneteinek sajátja. A „Subterranea” egy névtelen főhős furcsa történetét meséli el, aki egy titokzatos kísérlet tengerimalaca volt. Az ismeretlen férfit hermetikusan elszigetelték egy laborban, a külvilággal való bármiféle kapcsolat nélkül, a kísérlet során pedig szándékosan eltompították az érzékeit. Soha nem derül ki teljesen, hogy saját erejéből sikerült-e megszöknie a laborból, vagy a fogvatartói engedték el szándékosan. Mindenesetre a kísérletet végző titokzatos szervezet a külvilágban is nyomon követte minden további lépését. Az eltompított érzékű embernek a külvilággal való első találkozás hatalmas sokk volt, hiszen egyszerre kezdte gyorsan „magába szívni” mindent, amit meglátott, megszagolt, meghallott, megízlelt és megérintett. A túlzott eufória után először egy parkban botlik hajléktalanok egy csoportjába, akikhez ideiglenesen csatlakozik az ég alatti életben. A társadalom kitaszítottjaival való barátsága nem tart sokáig, mert egy névtelen vallási kultusz hamar kiszúrja, és könnyű prédaként akarja felhasználni a saját machinációihoz. A névtelen vallási kultusz agymosást akar rajta végezni, de a főhős ellenáll, és megszökik előlük. Közben megismerkedik egy Maya nevű lánnyal, akibe beleszeret, és az érzés kölcsönös.
Ám éppen amikor közös jövőt kezdenek tervezni, Mayát elrabolják, és a boldogságuknak hirtelen vége szakad. A koncepció magyarázóinak többsége szerint ugyanazok ölték meg, akik a főhősön a baljós kísérletet végezték. Ebben a pillanatban, amikor összeomlik körülötte a világ, rájön, hogy valaki felügyeli. A főhősnek sikerül kiszúrnia a személyt, aki minden lépésénél a nyomában jár, de mielőtt végezne vele, kiszedi belőle a kísérlet vezetőjének nevét (Mockenrue). Ezt rövid lelki megnyugvás követi, amikor a főhős bezárkózik a saját elméjébe, majd hirtelen visszazuhan a kegyetlen valóságba. Az új felismeréssel, hogy ő is egy titokzatos kísérlet része, a kínzói nyomába ered, és hamis személyazonosságot vesz fel. Idővel sikerül megölnie néhány ügynököt, akik üldözik, és közelebb kerül az igazsághoz. Többek közt azt is megtudja, hogy nem ő az egyetlen, akin kísérletet végeznek, és a többi tengerimalac testére is ugyanaz a különös, titokzatos szimbólum van tetoválva, amely valójában nem más, mint az IQ logója.
A névtelen főhős közben egyre inkább rádöbben, hogy az igazi élet sokkal nehezebb annál, amit korábban ismert, amikor a laborban el volt vágva a külvilágtól. A kísérlet áldozatai idővel összefognak, és föllázadnak a kínzóik ellen, azok azonban túljárnak az eszükön, és felgyújtanak minden bizonyítékot a kísérletekről. A főhős végül szembenéz a kísérlet vezetőjével, Mockenrue-vel, és egyedüli túlélő marad. Az elhagyott helyiségben, ahol teljesen egyedül maradt, hirtelen visszautasítja, hogy visszatérjen a valódi világba, és az önkéntes elszigetelődés mellett dönt, így zárul a koncepcionális kör, és a történet visszatér a kezdetekhez. A főhős ismét amnéziás lesz, és az ismeretlen térben a külvilágtól teljesen elzárva szeretne biztonságban maradni.
Összességében az IQ a „Subterranea” lemezen rendkívüli érettségi lépést tett előre a hangzás kifinomultsága terén. Páran ugyan bírálták őket azért, hogy a „Subterranea” afféle kísérlet a Genesis szintén dupla konceptmesterművének, a „The Lamb Lies Down On Broadway” (1974) utánzására, amely kissé hatott is Nicholls szövegeire, de a két album zeneileg és koncepcióját tekintve is teljesen különbözik. A „Subterranea” sőt azon IQ-albumok egyike, ahol a Genesis hangzásbeli hatása – annak ellenére, hogy Nicholls hangja rokon Peter Gabriel hangjával – kevésbé nyilvánvaló, mint általában. Másfelől helyenként enyhe Pink Floyd-hatások is érződnek, ami a többi IQ-albumon ritkaság.
A számok okosan vannak megkomponálva, kiválóan kiegészítik egymást, és meggyőző módon kötik össze az egész koncepciót. A nyitó instrumentális „Overture” gyorsan intenzív atmoszférát teremt: rövid improvizációval indul, majd ütős átmenettel dinamikus részbe csap át, számos drámai gitár–billentyű harmóniával. A „Provider” alatt először villan meg a karizmatikus Nicholls, aki találóan adja vissza a névtelen főhős érzelmi állapotát, amikor élete során először kezdi tudatosítani a környezetét. A címadó szám, amely gyorsan fölkerült az IQ legkedveltebb koncertszámainak listájára, az album első csúcspontja. Az előtérben dallamos felépítés áll, bonyolult gitár–billentyű harmóniákkal, amelyek az epikus refrénben tetőznek. Ez a remek kompozíció szemléletesen mutatja, mekkora hangzásbeli fejlődésen ment át az IQ, amely a rövid és a hosszabb szerzeményekben egyaránt meggyőző, a nyolcvanas évekbeli viharos kezdetek óta.
A „Sleepless Incidental” csak egy a lemez számos sötét pillanata közül. Nicholls bánatos énekmegszólalásával felejthetetlen drámát teremt, miközben Holmes hardrockos futamai alaposan felforrósítják a feszült hangulatot. Az összetett basszusvonalak a tüzes dobátmenetekkel együtt alaposan megmozgatják az egyre sötétebb ambientet, amelyet Orford orgonafutamai még tovább fokoznak. A „Failsafe”, az album második leghosszabb száma egy olyan keményrockos nyitóriffet tartalmaz, amelyet Ritchie Blackmore sem szégyellne, ezt rendkívül ízléses gitár–billentyű harmóniák követik, amelyek erősen emlékeztetnek a klasszikus Genesisre. Az instrumentális bevezető után nem kevésbé drámai énekrész érkezik, és számos viharos átmenet, amelyekkel az IQ végig hihetetlen atmoszférát tart fenn. A „Speak My Name” rendes power ballada szép zongoraaranzsmánokkal, és egészében csordultig van pozitív hangulattal. A „Tunnel Vision” egy meglehetősen „hagyománytisztelő” IQ-kompozíció sötét ambienttel, pompázatos szimfonikus aranzsmánokkal, kemény gitárfutamokkal és melodramatikus énekteljesítménnyel, amitől végigfut a hátadon a hideg.
Az „Infernal Chorus” lassan építi a drámát, ahol fenyegető gitárfrázisok és dühös énekstílus uralkodik a főhős vigasztalhatatlan haragja jegyében, amelyet a lány elvesztése vált ki. A „King Of Fools” a feszültség fokozásával időnként viktoriánus rémfilm zenéjére emlékeztet, amiért a billentyűkön megszólaló számos hátborzongató effekt felelős. A nyugodt „The Sense Of Sanity” igen érdekes kísérlet, hiszen nyugtató xilofonhangokat tartalmaz, amelyek kiváló kontrasztot adnak a főhős dühe alatt uralkodó, nemrég még komor hangulathoz képest. Utóbbi ebben a pillanatban elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és bosszút áll titokzatos kínzóin. Nicholls itt a legéteribb és legnyugodtabb énekstílusát veszi elő, és kulcsfontosságú módon járul hozzá az emelkedő ambienthez. A „State Of Mine”, amely az „első fejezet” lezárása, dinamikus, szimfonikus instrumentális szám, amely a billentyűk és a gitár többszólamú harmóniái miatt erősen emlékeztet a klasszikus Genesisre.
A második lemez az instrumentális „Laid Low”-val nyit, amely melankolikus zongoraaranzsmánokat és gitárszólót tartalmaz, majd hirtelen átcsap az ütős „Breathtaker”-be, ami újabb kulcskompozíciója a „Subterranea”-nak, mert a történetet a következő drámai fejezetbe viszi, miközben a banda felejthetetlen atmoszférát teremt, amelyben végig történik valami. Nicholls ismét fenomenális a főhős szerepébe való beleélésben, Orford pedig a középrészben ravasz szintetizátorszólóról gondoskodik. A „Capricorn” már csak azért is érdekes teljesítmény, mert merész szaxofonfutamokat tartalmaz, amelyek enyhe jazzes felhangot adnak neki, így a Genesis-hatások mellett némi Steely Dan-os árnyalat is érezhető. A „The Other Side” megható instrumentális szám, számos éterien csengő ambient hangfüggönnyel.
Az „Unsolid Ground” ismét valamivel kompaktabb darab dallamos központi felépítéssel, nyugtató ritmussal és szép refrénnel, amelynek egy másik korszakban akár kereskedelmi sikerre is meglett volna az esélye. A „Somewhere In Time” bánatos balladaként nyit, miközben Nicholls ismét kiválóan beleéli magát a „mártír” szerepébe, aki a végére akar járni az igazságnak. Ezt a kötelező bonyodalom követi, ahol fenséges hangulat uralkodik pompás szimfonikus aranzsmánokkal és okos ütemváltásokkal. Itt ismét megmutatkozik az álomritmusvonal. A „High Waters” drámai zongoraballada, afféle nyitány az epikus fináléhoz, amelyben ki kell emelni Holmes zseniális, szívfacsaró gitárszólóját.
Legvégül az album „magnum opusa”, az epikus csemege, „The Narrow Margin” következik, amely pontosan húsz percig tart (egy másodperccel sem kevesebb, sem több), így hosszában eléri a progresszívrock-szuperepikumok hagyományos mércéjét. Minőségben is magas a léc, hiszen addigi legambiciózusabb kompozíciójuk az IQ történetében, amelyet minőségben, drámaiságban, üzenetben és összetettségben később csak a felejthetetlen „Harvest of Souls” (a „Dark Matter” albumról, 2004) múlt felül, ami valószínűleg eddigi pályafutásuk legjobb alkotása. A nyugodt bevezetőt pozitív hangulatú rész követi az IQ felismerhető jegyeivel, ahol nem hiányoznak a drámai ritmusfordulatok, az énekes teatralitás, a susogó billentyűfutamok, a dinamikus gitárfrázisok és az összetett ritmikai kanyarok, amelyek felejthetetlen hangzásbeli kalandra viszik a hallgatót. Az instrumentális részek végig rendkívül gazdagok, okosak, mozgalmasak és epikus lendülettel teliek, így a kompozíció tiszteletre méltó hossza ellenére unalmas pillanatokat nem lehet találni. A hangulat, amely időnként égi kinyilatkoztatásként szól, külön fejezet a maga nemében, és abban sűrűsödik össze az egész koncepció lényege, amellyel sikeresen bezárul a narratív kör.
Az IQ a „Subterranea” dupla mesterművel karrierje egyik csúcsát alkotta meg, egyben a neo-progresszív rock egyik kulcsfontosságú konceptalbumát. A „Subterranea” ugyanis azon „örök” klasszikusok egyike, amelyeket a hallgató minden alkalommal élvezettel hallgat végig, és a zenében mindig talál valami újat, miközben a koncepció elég mély ahhoz, hogy az üzenetei ne hangozzanak üresen, bár nem annyira egyedi vagy összetett, mint például a progresszív rock aranykorának egyes koncepciói. Egyúttal a „Subterranea” kitűnően kiállta az idő próbáját, és az IQ-nak további energiát adott a jövő nem kevésbé lenyűgöző vállalkozásaihoz.
Felállás
Peter Nicholls: ének
Mike Holmes – gitár
Martin Orford: billentyűs hangszerek, vokál
John Jowitt – basszusgitár, vokál
Paul Cook – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Tony Wright – szaxofon
Produkció
Mike Holmes
Számlista
CD 1: (52:22)
1. Overture (4:38)
2. Provider (1:36)
3. Subterranea (5:53)
4. Sleepless Incidental (6:23)
5. Failsafe (8:57)
6. Speak My Name (3:34)
7. Tunnel Vision (7:24)
8. Infernal Chorus (5:09)
9. King Of Fools (2:02)
10. The Sense In Sanity (4:47)
11. State Of Mine (1:59)
CD 2: (50:09)
1. Laid Low (1:29)
2. Breathtaker (6:04)
3. Capricorn (5:16)
4. The Other Side (2:22)
5. Unsolid Ground (5:04)
6. Somewhere In Time (7:11)
7. High Waters (2:43)
8. The Narrow Margin (20:00)
