Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: Wooden Nickel Records
Megjelenés: 1972
Játékidő: 33:46
Értékelés: 3.5/5
Az amerikai arénarock bajnokai, a Styx nevét manapság kissé felszínesen leginkább úgy ismerik, mint azt a legendás bandát, amelyre az amerikaiak a jobb időkben úgy rájártak, mint légy a mézre, miközben Európában soha nem sikerült különösebben széles körű kereskedelmi sikert, és az azzal járó ismertséget elérniük. A legendás kvintett, amelynek négy egymást követő multiplatina stúdióalbuma volt, és a hetvenes évek végén meg a nyolcvanas évek elején a slágerlisták élén tanyázott, ennek ellenére a mai napig az egyik legtehetségesebb és legnovatívabb amerikai rockzenekar címével büszkélkedhet. A progresszív és a kemény rock akkoriban különösen előremutató fúziója, amelyet pompázatos szimfonikus hangszerelések, roppanós gitárfrázisok és epikus többszólamú részek fűszereztek, később kulcsszerepet játszott az arénarock megszületésében.
Ez a chicagói banda, amely az ógörög mitológia alvilágának legnagyobb folyójáról kapta a nevét, ugyanis rengeteg hullámhegyet és hullámvölgyet megélt, hosszú pályáját a szó igazi értelmében az első amerikai progresszív rockzenekarok egyikeként kezdte. A Kansas mellett az egyedüli amerikai proggerek voltak, akiknek sikerült kiemelkedniük az átlag tengeréből és elérniük a kereskedelmi siker csillagait, de az már abban az időszakban történt, amikor arénarockerekké változtak.
A névadó debütalbum megjelenésekor a zenekart az ikertestvér Chuck és John Panozzo (basszusgitár, illetve dob), Dennis DeYoung billentyűs/énekes, valamint James Young és John Curulewski gitáros/énekesek alkották. A lemezen jól hallható, hogy a Styx már akkor sokat tanult az európai progresszív és hard rock példaképektől, élükön az Emerson, Lake & Palmerrel, a Deep Purple-lel és az Uriah Heeppel. Mindhárom énekes rajongott a többszólamú vokális harmóniákért, a hangzásban pedig fontos helyet kaptak az határozott gitárriffek és DeYoung orgonás mesterkedései is. A két fivér párosa erőteljes és szilárd ritmusszekciót biztosított. Az egyes énekesek hangszínének különbsége pedig az volt, ami a Styx zenéjének mindig kivételes dinamikát adott. Az egyszerű szövegek viszont többé-kevésbé mindig a gyenge pontjuknak számítottak, hiszen legszívesebben szerelmi kalandokról és szombat esti bulik élményeiről énekeltek (milyen amerikai). A fantáziakoncepciók csak valamivel később kerültek sorra.
A „Styx” annak ellenére, hogy a zenekar még keresgélte a felismerhető hangzását, nagyon ambiciózusra sikerült, amit már a nyitó, több mint 13 perces proggos falat, a négy különböző szekcióra osztott „Movement for the Common Man” is jelez. A harmadik részben, a „Fanfare for the Common Man”-ben olyan szimfonikus hangszerelés szerepel, amelyet eredetileg a klasszikus zeneszerző, Aaron Copland írt. Meg kell említeni, hogy a Styx ezt a bravúrt öt évvel az ELP előtt hajtotta végre, mielőtt azok megcsinálták a maguk feldolgozását az említett klasszikusból. A kiterjedt art rock vállalkozásra a különféle időbeli motívumok egymásba csúszása, valamint a szimfonikus hangzás és a kemény rock ötvözése jellemző, a fő refrénben kiemelt többszólamúsággal. Már itt is jól hallatszik az epikus dallamok, az ambientális pompa és a teátrális hatás iránti hangsúlyos érzékük, amely a jövőben csak tovább fokozódik.
Az álmos „Right Away”, amelyben James Young veszi át a vezető énekes szerepét, egyszerű dallamú blues-funk keverék kórusszerű vokális harmóniákkal a refrénben. Jóval érdekesebbre sikerült az epikus „What Has Come Between Us”, amely dinamikus kemény rockként nyílik, paranoid zongoratémával, majd szimfonikus rockba csap át melodramatikus, szakrális hangszereléssel és hatalmas többszólamú részekkel. Itt már beszélhetünk a tipikus, felismerhető Styx-hangzásvilág prototípusáról. Az első kislemezük, a „Best Thing” csak az akkori amerikai listák legvégéig jutott el, ami messze van a későbbi kereskedelmi sikerektől. Valamilyen szinten kár, hogy nem lett ismertebb, mert nagyon jó teljesítményről van szó, dinamikus orgonavonallal, szivárványszínű többszólamúsággal, súlyos rockgitárfrázisokkal és szellemesen vezetett ritmusváltásokkal. Az egész albumon egyébként nem hiányoznak a ínycsiklandó gitárszólók sem a két gitárostól, és DeYoung szólómesterkedései orgonán és szintetizátoron.
Az energikus „Quick As the Beat of My Heart” a funk és a kemény rock bőséges fúziója, amely fölött Young kiváló énekteljesítménye őrködik. Az erőteljes gitárfrázisok dinamikusan futnak át az elágazó orgonapasszázsokon. A záró art/hard rock hibrid, az „After You Leave Me”, amelyet szintén dallamos többszólamúság támaszt alá, kissé a Coverdale/Hughes era Deep Purple alkotásai felé húz, ami azt jelenti, hogy ez is egy meglepően újító szerzemény.
A „Styx” annak ellenére, hogy jócskán érezhető volt rajta a kezdők lendületes hevessége, szolid debütalbum volt ennek a legendás chicagói zenekarnak, amely a pályája további részében már csak fokozta az epikus himnuszok és power balladák iránti kivételes érzékét. A Styx 1972-ben az egyébként homályos amerikai prog rock színtér vitathatatlan favoritja volt, a Blue Öyster Cult és a Kansas, a színtér többi újító újonca mellett pedig az egyik ritka „európai” hangzású zenekar, még ha a szövegeik oroszlánrésze tipikusan amerikai is volt.
Felállás
John Curulewski – gitár, ének és elektronika
Dennis DeYoung – orgona, zongora, szintetizátor és ének
Chuck Panozzo – basszusgitárJohn Panozzo – dob és ütőhangszerek
James Young – gitár, akusztikus gitár és ének
Produkció
John Ryan és Bill Traut
Számlista
- Movement for the Common Man
- Right Away
- What Has Come Between Us
- Best Thing
- Quick Is the Beat of My Heart
- After You Leave Me
