Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Street Sweeper Social Club
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 39:03
Értékelés: 3.2/5
1990 előtt a rap és a rock, illetve a metal keresztezésének puszta említése is azonnal elvette volna a kedvem, de azóta jött a Rage Against The Machine eszelős kisiklása, aztán még egy rakás élvezhető műfaji korcsosítás, úgyhogy mondanom sem kell: természetes volt, hogy a véleményem igazodjon az új helyzethez. Ezzel együtt bele lehetett szeretni Tom Morello nonkonformista fogásaiba is, abba a gitárzsenibe, aki egyebek mellett Steve Vait, a gitárvirtuózt is lerántotta a cipőjéről, ámulatba ejtette és megbabonázta. Mi, tejfelesszájú kölykök meg csak nyáladzani tudtunk a sipító szólók, a robbanékony riffek és a tiszta, természetes, függőséget okozó táncritmus sorozatlövései hallatán. Igen, azok voltak az idők! Aztán feloszlott a szélsőbaloldaliság, a társadalmi és szociális igazságosság, az egyenlőség, valamint a tőke tömegeket butító, globalizációs törekvései elleni küzdelem fő hírnöke, a Rage Against The Machine, több-kevesebb sikerrel (vagy sikertelenséggel) pótolták az Audioslave-vel és hasonló formációkkal, majd jött egy újabb kinyilatkoztatás húsban, hangban és rímekben: a Street Sweeper Social Club. Őszintén szólva ez a zenei hír elég későn jutott el a fülemig, de jobb későn, mint soha, mondják a bölcs férfiak és nők, nem?
A Street Sweeper Social Club konglomerátum, két igencsak hasonló világ találkozásából, ütközéséből és kiegészítő szövetségéből született. Ahhoz mindössze az kellett, hogy Tom Morello a Soundgarden-es Chris Cornell-lel lezajlott epizód után mikrofon mögé hívja a The Coup rapperét, Boots Rileyt, kipróbálja az RATM-es időkből ismert kémiát az új emberekkel, és nekilásson a felvételeknek. És mi lett ennek a kémiának az eredménye? Az aranykor felélesztési kísérlete, az ihlet tavainak lecsapolása, az RATM élességének popos változata, és valami, amit simán el is lehet siklani felette? A puristák és a megalkuvást nem ismerő, élesnyelvű kritikusok szerint kétségkívül igen, de én úgy döntöttem, nem ugrom rögtön a negatív hangokra, inkább meghallgatom Morello szerint „forradalmi party jamet”, amelyből állítólag nem hiányoznak a nehézsúlyú riffek, a funkos mélység és a mérgező szövegmondás, a korunk világát kifigurázó modern szatíra. A valóság pedig, amellyel Boots leszámol, tele van kisemmizett, jólét, tiszteletre méltó munka és emberi kereset nélküli emberekkel. Jó, vagyis ez egy soundtrack a Wall Street-i lázadók pogromjához, mondhatnák a legbuzgóbbak, és egy tompított, középutas, konform módon még igazuk is lenne!
A Street Sweeper Social Club igen ígéretesen indul a Fight! Smash! Win! himnikus dalával, amelyen az első benyomás nagyon hasonlít a Renegades albumra, csak kevesebb dühvel és kevesebb lendülettel, mint amit Zack de la Rocha mindig képes volt kisajtolni az elégedetlenség szerveiből, Boots pedig meggyőzően langyosnak hat. A politikusokat szét kell verni és fel kell forgatni a rendszert, igen, de a forradalom főszereplői ezúttal megafon és kiabálás helyett a kultúrált szobahangerőre és a gáláns suttogásra esküsznek. Morello persze kiszolgál felismerhető gitárpartokkal és riffekkel, amelyek jellegzetes hangon dörögnek. A két főszereplő baloldali aktivizmusa militáns ütőerő helyett inkább a puha party-pornó árnyékában rigmusfaragásra szakosodott, ami afféle hideg zuhany mindazoknak, akik egy kicsit több tökre és ütősségre számítanak. A 100 Little Curses sem ad mást, mint egy marék káromkodást és a kiszámítható aktivista jelszavakra támaszkodó ballasztot mindazok ellen, akik mindenki, a társadalom peremén élők egzisztenciális egyenlőségéért folyó harcot márkanévre, csillogásra és pózolásra cserélték. Vajon Morellóval és Bootsszal is ez történt? Nézzük meg az anyagot egy másik szemszögből. A The Oath teljesen szolid mainstream áradat jó riffekből, ritmusból és tolakodásmentes rapelésből, amitől nem lesz kisebbrendűségi komplexusod amiatt, hogy nem gettós fekete srác vagy, hanem legjobb esetben is puhapöcs városi strici, aki nem lehet igazi OG. Egészen szolid gitárocskák és stratégiailag elhelyezett „anyabaszó” – és kapsz valamit, ami feltételesen pörgethető délben is a te kis helyi rádiódban!
Egy kicsit több tökkel és határozottsággal szolgál a The Squeeze, a hetvenes évek hangzásának és a metalnak funkadelikus keveréke, amely az Ice-T városi dzsungelben tett kirándulásainak receptjei szerint emészthetően és már hallottan szól, a már hallottban pedig van legalább egy gramm zenei tehetség. Az persze tényleg csak egy-egy tömegfesztiválos orgia ittas látogatóinak elég, azoknak az „igazhitűeknek” viszont nem, akik igazi, kitetovált fekete srácokon edződtek, és a fülükbe az „igazi” rapbölcsesség esszenciáját csorgatták. A Clap For The Killers simán hideg zuhany az önjelölt OG-knak, én viszont már attól is elégedett pillanatokat élek át, hogy a hangszórókból RATM-gyöngyszemek dübörögnek, egy kicsit lazább énekes oratórium kíséretében. Morello, Stanton a dobok mögött és Boots a mikrofonnál lazán, könnyedén teljesen hatásosan szól, csak forradalmat és őrült előrelépéseket ne várj! A Somewhere In The World It’s Midnight így teljesen tolakodásmentes ugrás az ismert hangzás kis medencéjébe, Boots pedig egy kissé Snoop Dogg-os, füstös módon az MTV hullámhosszai felé is kinyitja az ajtót a formációnak. A Shock You Again csak a címében sokkoló, a végeredményben nem, de minden negatívum ellenére, amely magától sorakozik fel, a Street Sweeper Social Club teljesen tiszteletre méltó zenei termék. Az olyan gyöngyszemekkel, mint a Megablast, a táncosan játékos Promenade vagy a záró Nobody Moves (Til We Say Go), talán nem fog úgy lerántani a cipődről és padlóra küldeni, ahogy azt réges-rég az Evil Empire, a Renegades vagy a R.A.T.M. hírhedt debütje tette (jó, ebbe a sorba beírhatod még a Battle Of L.A. rettenthetetlen élességét is), de ne felejtsd el, hogy az idő mutatói megállíthatatlanul előrébb léptek.
A popos kirándulás a valaha élesebb múltba mindenképp remek kiindulópont mindazoknak, akik még nem mártották az ujjukat az igazi lekvár poharába, amely istenien édesebb a pótszereknél és helyettesítőknél. Tom Morello kétségtelenül olyan név, amely garantálja, hogy nem fognak hiányozni a jó darabok, és hogy a hülyeségek tonnájában akad majd valami jobb is, mint egy marék tolakodásmentes semmiség. A Street Sweeper Social Club bőven kínál zenét a tömegek szórakoztatására és a feszültség levezetésére egy olyan nap után, amelyet olyan munkahelyen töltöttél, ami nem a szíved csücske, de nem az a fajta forradalomra szólító felhívás, amitől Molotov-koktélokat töltenél, fognád a gépkarabélyt és a bombákat, és kész lennél meghalni a társadalmi igazságosság és az egyetemes egyenlőség zászlaja alatti magasztos eszmékért. De legyél őszinte: tényleg hiszed, hogy minden nap karácsony, és minden nap csak a legjobbat kell kapni? Végül a legjobbtól is megunja a kényeztetett hátsó, időnként pedig jól jön egy-egy gyors nasi, a Street Sweeper Social Club lemez pedig talán épp megfelel az ilyen pillanatokra …
Felállás
Tom Morello – gitár, basszusgitár, vokál
Boots Riley – ének
Stanton Moore – dobok, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek:
Eric Gardner – kísérő dobok a 2. dalon
Steve Perry – vokál a 10. dalon
Dave Gibbs, Carl Restivo, Eric Gardner, Jim Scott, Trevor Welch – vokál
Produkció
Tom Morello
Számlista
- Fight! Smash! Win!
- 100 Little Curses
- The Oath
- The Squeeze
- Clap For The Killers
- Somewhere In The World It’s Midnight
- Shock You Again
- Good Morning, Mrs. Smith
- Megablast
- Promenade
- Nobody Moves (Til We Say Go)
