Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 4/5
Az Északi-tenger felől hideg szél kezdett fújni a skót Hebridák felé, és a kreatívan sötétebb idők érkezését jelezte a Jethro Tull addig elsüllyeszthetetlen folk rock legénysége és kapitánya, Ian Anderson számára, aki lassan megunta a pásztori hangzásokat és a parasztportrékat, és a kapát felváltotta a hajókormánnyal. A „Stormwatch”, a folk rock trilógia záró darabja (az első két rész a „Songs From The Wood” és a „Heavy Horses” volt) kapcsán Ian az Északi-tengerből, a tengerész-legendákból és az akkori súlyos gazdasági és társadalmi állapotokból merített ihletet, különösen az energiaválságból, amely a kapzsi nagyvállalatok és az akkori brit kormányzat összefonódásának következménye volt. Ian, az egyszerű emberek jogainak örök harcosa lírailag a „régi szép idők” – a skót vidék érintetlen, modern iparral nem szennyezett világa – és a sötét modern korszak konfliktusára reflektál, amely hirtelen iparosítást és az energiaforrások kizsákmányolását hozta magával. Bár a társaság sikeresen viszi tovább a progresszív folk rockról alkotott víziót, a „Stormwatch” észrevehetően gyengébb testvére két kiváló elődjének. A legfőbb ok, amiért nem sikerült még egy remekművet letenniük az asztalra, az, hogy a zenekar gőzösében kicsit kevesebb energia pezsgett, és ez egyben logikus következménye volt hosszú ideje kiváló basszusgitárosuk, John Glascock váratlan halálának, aki már a felvételek megkezdése előtt is elég beteg volt. Az albumon mindössze három dalt vett fel – az „Orion”-t, a „Flying Dutchman”-t és az „Elegy”-t (a többin Ian pótolta, aki kitűnően végezte a dolgát). John szívproblémák és egy félresikerült szívbillentyű-műtét miatt hunyt el tragikus módon, a csapat történetének legjobb basszusgitárosát vesztve el ezzel. Ian ennek ellenére remekül megoldotta a helyzetet, ismét bebizonyította multiinstrumentalista tehetségét, és a „Stormwatch”-ból egy újabb nagyon jó, klasszikus Tull-albumot faragott. A legénység – a régi cimbora Martin Barre, valamint Evans, Palmer és Barlow urak – még utoljára alkot kiváló, szívből jövő folk rockot. Az egyetlen különbség az elődhöz képest a kicsit sötétebb hangulat. Az album nagyon dinamikus, és megtalálható rajta minden, ami a Jethro Tull zenei világát a 70-es években jellemezte: a klasszikus kelta flautaszólamoktól és a hard rockos gitárrészeken át a barokk billentyűs hangszerelésekig.
A nyitó „North Sea Oil”, amely lírailag Ian cinikus kritikája a brit kormány azon döntéséről, hogy elkezdi kiaknázni a skót energiatartalékokat, klasszikus, nagyfeszültségű folk rock, amilyet már a „Heavy Horses”-on is élvezhettünk. Barre jellegzetes riffje viszi a fő dallamot, amelyet szellemes flautafutamok gazdagítanak: pimaszul és játékosan szövődnek össze a kivételes ritmikai dinamikával, a jó öreg Barrie Barlow vezényletével, akinek Ian a mostani újrakiadást is ajánlotta. A hard rockosan ütős „Orion”, Ian ódája az ókori vadászhoz és a régmúlt időkhöz, amikor az ember még szervesen kapcsolódott a természethez, tele van ízléses zenekari hangszerelésekkel, Evans és Palmer mesterségének gyümölcseivel, valamint kiváló, fogazott gitárrészekkel. A dalban jól felismerhető Glascock basszusa is, és nem hiányoznak a remek akusztikus betétek sem Ian akusztikus gitárján. Egy újabb olyan Tull-klasszikus, amelyben gördülékenyen váltakoznak az ütős és a gyengéd motívumok, mindezt hatalmas refrén koronázza. A „Home” hiteles és rendkívül meggyőző akusztikus dicshimnusz az otthon meghitt tűzhelyéről; vagyis Ian skót tanyájáról, ahová a gazdaságban eltöltött nap után fáradtan lerogy a díványra, lábát a régi, hűséges Roverre teszi, és pipázva átadja magát a kandalló ropogásának. A gyengéd, pásztori dallam, amelyet hárompartos gitárharmóniák visznek, a gyönyörű zenekari hangszerelések és Ian régimódi lelkesedéssel átitatott éneke megidézik azt a hiteles kelta varázst, amely az összes „karácsonyi” daluk sajátja. Az óidők idealizálása után a társaság a „Dark Ages”-ben, legjelentősebb eposzaik egyikében újra a sötét, modern időkbe tér vissza, és megalkotja a progresszív folk rockkal való kísérletezés korszakának egyik legjobb darabját. Ez a remek szerzemény elbűvölő tempóváltásokkal van kitömve, amelyeket Ian drámai énekexpresszivitása köt össze, és Barre mester kitűnő nyitóriffje lendíti be. A pokoli ritmus és a számtalan fűrészelő gitárrész szüntelen harcot vív az élesre fent flautával és a háttérben megszólaló ízléses barokk zenekari betétekkel. A dalban számos szellemes hangszeres betét és szóló is élvezhető, amelyeket Ian éneke végig gondosan, dallamos kontroll alatt tart. Az eredmény a legélesebb daluk egyike, amely kiválóan hullámzik a harci induló pokoli ritmusai és a bűvös szimfonikus hangzás között. A tenger illatától átitatott szellemes „Warm Sporran”, a játékos instrumentális szám, amely kislemezen is megjelent, megidézi Ian kapitány hiteles alakját, aki az elmaradhatatlan pipával, kiltben és whiskyvel utasítgatja a tengerészeit, miközben jéghegyek mellett hajóznak el, és szakállukról zúzmara lóg. Alapjában véve klasszikus madrigálformát tartalmaz, amelyből a társaság igazi tengerészindulót kovácsol, amit mandolin-, flauta- és basszusgitárrészek (be kell vallanom, mindig meglep, milyen jól pótolta Ian ezen a hangszeren Glascockot, akit az album nagy részén alig hiányolunk), dobok és a refrénben többszólamú tengerészbrummogás ihlet. Hogy a hallgató tisztában legyen vele, hogy skót, kiltes tengerészekről van szó, azt a dudára emlékeztető, szaftos kelta zenekari hangszerelések jelzik. A „Something’s On The Move” klasszikus zúzda, amelyben izzó hard rockos gitárfutamoknak örülhetünk „Lancelot” mester jóvoltából, a cimbalom szellemes játékának, a „halász” ujjai alól érkező masszív átvezetéseknek, és a skót bácsika felháborodott énekének, aki nem spórol a hagyományos szellemes flautaszólamokkal. Rendkívül szaftos bemutatója az őszinte, Jethro Tull-féle heavy metalnak. Az „Old Ghosts” egy újabb mulatságos folk rock dalocska, tele ízléses akusztikus és zenekari hangszerelésekkel. Ha nem lennének benne Barre felborzolt gitárrészei, nagyon nyugodt kelta balladácska lehetne, így viszont energikus folk rockot kapunk, amelyben különösen a két billentyűs mester szórakoztat minket, akik egyenrangúan követik Ian flautatempóját és énekét. A „Dun Ringill” ismét egy az elmaradhatatlan Tull-akusztikus klasszikusok közül, amelyben a mindig ravasz bácsika elegáns akusztikusgitár-játékkal és nyugodt énekkel a Skye-szigetre repít, a skót Hebridák legészakibb szigetére. A kitűnő, melankolikus félballada, a „Flying Dutchman”, amely a legendás szellemhajó legendáját idézi fel (közben hirtelen eszembe jutott a kérdés, mikor kapaszkodik Ian egy szerepért a Karib-tenger kalózai következő részébe), az egyik legszebb daluk, és lírai kifejezőerejét tekintve a legerősebbek közé tartozik. Ian szívszaggató éneke, Martin mandolinjának elegáns hangjai, amelyek kissé megtörik a melankóliát, valamint a drámai szimfonikus billentyűs betétek ennek a mesének az alapkövei, amely valami antik időkből érkezik, amikor a tengeri hajózás még romantikus és felelősségteljes kaland volt. Ian szólóflautás előadása, amelyben az album legszebb kelta futamait szolgálja fel, valódi balzsam a szívnek és léleknek. A záró, találóan „Elegy” című instrumentális siratóének, amelynek szerzője David Palmer, klasszikus zenekari szerzemény zongorára és zenekarra, egyben utolsó említésre méltó kísérletük a szimfonikus prog területén.
Az újrakiadás bónuszai az újrakiadások jobb bónuszai közé tartoznak. Többségüket a „Stormwatch” készítése közben vették fel, de kimaradtak, mert nem illettek jól az album akkori hangzásvilágába. Az ütős és szellemes folk rock, az „A Stitch In Time”, amely még a „Stormwatch” megjelenése előtt kislemezen is napvilágot látott, tele van szellemes zenekari hangszerelésekkel, gúnyos énekkel és lírai kritikával az akkori nehéz társadalmi helyzetről. Különösen szaftosan és frissen szólnak a női háttérvokálok a refrénben, amelyek meglepően jól illeszkednek Ian „morgolódásához”. A hard rockos „Crossword” sokkal kevésbé érdekes és ihletett szerzemény, amely végig ugyanazon riff és ismétlődő főtéma körül forog. Tulajdonképpen néhány későbbi, 80-as évekbeli alkotásuk előfutára. Ezt követi a nagy pozitív meglepetés, a „Kelpie”, amely az egyik legszellemesebb folk rock daluk, és közben könnyen elképzelheted az album hátsó borítóján látható jegesmedvét, ahogy vidáman táncol egy skót induló hangjaira, miközben Iannel osztozik a whiskyn és a pipán. Remek refrén, ringató ritmus és csintalan flauta a fő erényei ennek a játékos kísérletnek, amely úgy szól, mintha valami skót kocsmában készült volna, ahol Ian a tengerészhistóriáit meséli. A „King Henry’s Madrigal” szellemes barokk betétekkel kitömött madrigál VIII. Henrik király trubadúrjainak korából, amellyel a társaság a legközelebb kerül az igazi középkori pásztoralitáshoz, amilyet egyébként a barokk folk prog mesterei, a Gryphon műveltek.
Bár a hangulat és a féktelen energia terén észrevehetően elmarad mindkét elődjétől és a remekmű státuszától, a „Stormwatch” kiváló, teljesen klasszikus Tull-album, amely a zenekar rajongóinak többsége által túl gyakran marad figyelmen kívül. Olyan lemez, amely lezárta az aranykori alkotói korszakukat, és sokkal nehezebb időket jósolt, amikor a 80-as években radikális zenei kísérletekkel kellett átverekedniük magukat, ha túl akartak élni. Szerintem ez az utolsó csodálatra méltó Tull-album, mielőtt nagy lendülettel belevetették magukat a szintetikus produkcióba, az elektronikába és a 80-as évek digitális technológiájába, ami a kelta lelküknek soha nem állt jól. Kapitány Ian és első tisztje a gitáron a turné után, valamint a kiadó váratlan döntése nyomán, hogy Ian első szólóalbuma legyen a következő Tull-album, elveszítették legjobb legénységüket, amely érthetően megsértődött ezen a lépésen. Evans és Palmer megalapította a rövid életű Tallis projektet, Barrie Barlow pedig sikeres producer lett. Glascock posztját a legendás David Pegg (Fairport Convention) vette át, akinek eddig a leghosszabb ideig tartott a zenekarban a regnálása az összes basszusgitárosuk közül (16 év). A klasszikus felállás szétesésével véget ért a klasszikus Jethro Tull korszaka is, és hosszú, különös hangzáskísérletekkel teli időszak következett, amely messze esett a hajdani Tull-varázstól.
Felállás
Ian Anderson – ének, flauta, akusztikus gitár, basszusgitár
Martin Barre – elektromos gitár, mandolin, klasszikus gitár
John Glascock – basszusgitár, háttérvokál (a 2., 9. és 10. számon)
John Evans – zongora, orgona
David Palmer – szintetizátor, orgona, zenekari hangszerelések
Barriemore Barlow – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ
Francis Wilson – beszéd a 8. számon
Produkció
Ian Anderson és Robin Black
Számlista
1. North Sea Oil (3:11)
2. Orion (3:58)
3. Home (2:45)
4. Dark Ages (9:14)
5. Warm Sporran (3:35)
6. Something’s On The Move (4:27)
7. Old Ghosts (4:23)
8. Dun Ringill (2:42)
9. Flying Dutchman (7:45)
10. Elegy (3:34)
Az album játékideje: 43:54
Bónuszdalok az újrakiadásról (2004):
11. A Stitch In Time (3:40)
12. Crossword (3:38)
13. Kelpie (3:37)
14. King Henry’s Madrigal (3:01)
