Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Storm Corrosion
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 47:24
Pontszám: 4.5/5
A Storm Corrosion projekt a válasz arra, mi történik, ha két sokoldalú muzsikus összeadja az erejét: az angol gitáros/billentyűs/énekes Steven Wilson (Porcupine Tree, Blackfield, No-Man) és a remek svéd gitáros/billentyűs/énekes Mikael Åkerfeldt (Opeth). Az eredmény egy tökéletes ezoterikus apokalipszis monumentális ambient méretekben, ahol a sokrétű zenei hatások egyetlen egésszé olvadnak. Közben alig tekintenek vissza anyazenekaraik múltjára, és tényleg sikerül valami újat és érdekeset alkotniuk. A két régi cimbora 2001 óta, amikor Wilson az Opeth „Blackwater Park” albumát producerkedte, már többször dolgozott együtt sikerrel, most pedig úgy döntöttek, közös projektet hoznak létre, amely a kísérleti zene legendái, főleg a (sötét) ambient néhány kultikus alakja és mestere iránti szeretetüket tükrözi, olyanokét, mint a King Crimson, a Comus, a Popol Vuh és a Talk Talk.
A „Storm Corrosion” lemezen nyoma sincs a progresszív metalnak, amellyel általában az anyazenekarokat (főleg az Opethet) összekapcsolják. Emiatt a legtöbb metalos, aki az Opeth-klasszikus „Damnation” (2003) stílusú albumot várt a Storm Corrosiontól, aligha lesz túl lelkes, de ez az ő bajuk, ha a fejükbe vésett szűk műfaji kereteket időnként ilyen nehéz kitágítani. A ‘fűrészelő’ elektromos gitárfutamok és a dobolás kataklizmaszerű rohamai helyett a „Storm Corrosion” végig az ambient, a folk, a pszichedelia és természetesen a progresszív rock hatása alatt áll, egy csipet jazzel. A két prog rock nagyágyú jól elosztotta egymás közt a vokális feladatokat. Wilson ezúttal egy londoni alkalmi zenekar segítségével teljesen a szintetizátoroknak és az hangszereléseknek szentelte magát, míg Åkerfeldt az összes gitárszólamot játszotta fel.
A komplex és hatalmas ambient függönyök hullámzásán át a „Storm Corrosion” hipnotikus módon vegyíti Åkerfeldt hosszú telek északi sötétségét és Wilson ősi kőkörök kelta melankóliáját. A végeredmény olyan intenzív, hogy az album éteri mágiájával pillanatok alatt magába ‘szippantja’ a hallgatót. A posztapokaliptikus nyitány, a „Drag Ropes”, amelyen Åkerfeldt melankolikus éneke uralkodik, szó szerint belefullad a sötét, zenekari ambient függönyök súlya alá. Az egész kissé a King Crimson 1969 és 1971 közötti időszakára emlékeztet. A hangulat folyamatosan fokozódik, főleg a hatalmas kísérő vokális harmóniáknak, Åkerfeldt türelmes akusztikusgitár-akkordjainak és a kultikus dobos, Gavin Harrison (Porcupine Tree, King Crimson) széttördelt ütőhangszeres játékának köszönhetően. A középrész kaotikus vokális harmóniái úgy szólnak, mintha Dante poklának kilencedik köréből szakították volna ki őket, a minimalista gitárimprovizációk pedig a mellotron egyre erősödő hullámzásával párosulva a megfakult remény foszlányainak hatnak a véres földalatti folyók közepén. Wilson zenekari hangszerelései az egész albumon a fertőző ambient fenségesség megtestesítői.
A címadó szám, amelyben Wilson jellegzetes ‘gyászoló’ hangja viszi a prímet, és elbeszélő erejével, akusztikus gitár kíséretében végig fokozza a drámát, szintén rétegzett ambient árnyalatokból épül fel, az ingerlő pasztorális-zenekari hangszerelések rovására. Az éteri vokalizálás valami réges-régi, antik korszak hangulatát idézi, amikor oltárokat emeltek évszázadok óta elfeledett istenek tiszteletére. A hallgatónak nincs más dolga, mint átadni magát a zenekari hullámzásnak, amely a szám második felében hirtelen a kaotikus improvizációk közepébe sodorja, mígnem a zárásban újra szép és misztikus ambient uralkodik el.
A „Hag” komor és időnként kifejezetten hátborzongató hangulatával kiválóan illeszkedik a címéhez és a szövegéhez, hiszen könnyű elképzelni benne az erdő közepén álló kunyhó magányos vén boszorkáját, valamiféle szláv Baba Jagát. A komor zenekari intenzitást rövid zongorabetétek szabdalják, Wilson pedig nem tud kibújni az megrázó siratók mesélőjének bőréből. A szám második felében, akár derült égből a villám, egy dühödt gitárriff csap le, amelyhez Harrison mester kaotikus dobimprovizációinak lavinája csatlakozik. A „Happy” a címe ellenére sem vidámabb az album többi darabjánál: a kifejezetten melankolikus dallam lassan épül fel finom akusztikusgitár-akkordokból és éteri vokális kanyarokból, miközben a háttérben a zenekari függönyök mellett a dráma folyamatosan fokozódik.
A „Lock Howl” az album egyik legjobb ambient kísérlete, egy amúgy minőségben nagyon kiegyensúlyozott lemezen, amely helyenként még koncepcióalbum illatát is árasztja, bár hivatalos koncepció állítólag nincs. Itt ismét keverednek a hatalmas zenekari függönyök és a pasztorális akusztikus gitárdallam, miközben az intenzív hangulat egyre csak fokozódik, és a hallgatót valahová a távoli északra repíti, ködös erdők közé. A második részben kifejezetten sötét és hátborzongató motívum uralkodik el, amely ismét a King Crimson és a Comus aranykorát idézi, majd a kiszámíthatatlan gitár- és ütőhangszeres improvizációk segítségével a feszült hangulat lassan kitámolyog a sötét mélyedésekből, és az ég felé emelkedik.
A záró epikus darab, a „Ljudet Innan”, amely az album ambient szempontból legintenzívebb alkotásának fő várományosa, a gyönyörű éteri vokalizálás végső diadalát jelenti, mígnem idővel a hipnotikus zenekari hangszerelések veszik át a főszerepet, és misztikus szépségükkel megrázzák a hallgatót. Åkerfeldt szívszorító gitárbetétei olyanok, mint a fűszer a szimfonikus és pasztorális árnyalatú ambient mágia közepén.
A „Storm Corrosion” egy posztapokaliptikus ambient gyászmise, amely a pogány bakkanáliák hamvain született, és amelyet csak két olyan zenei géniusz hozhatott létre együtt, mint Wilson és Åkerfeldt. Sok metalos, főleg a hagyományos Opeth-hívek, de azok a Porcupine Tree-rajongók is, akik a zenekar ‘progmetalos’ korszakára esküsznek, fintorogni fognak a túl kevéssé kiszámítható hangzáson, de tény, hogy a két eklektikus cimborának sikerült szemtelenül fertőző ambient albumot alkotnia, amely minden újabb hallgatásnál csak még intenzívebb lesz, és amellyel bebizonyították, hogy kedvükre kalandozhatnak olyan zenei területeken, ahová eddig nem merészkedtek, és közben kiváló eredményeket érnek el.
Felállás
Mikael Åkerfeldt – gitár és ének
Steven Wilson – billentyűk és ének
Gavin Harrison – dob
Ben Castle – fafúvósok
Londoni alkalmi zenekar – zenekari hangszerelések
Produkció
Mikael Åkerfeldt és Steven Wilson
Számok listája
1. Drag Ropes (9:52)
2. Storm Corrosion (10:12)
3. Hag (6:28)
4. Happy (4:53)
5. Lock Howl (6:09)
6. Ljudet Innan (10:20)
