Kiadó: Favored Nations / Mascot Label Group
Megjelenés dátuma: 2022. 1. 28.
Producer: Steve Vai
Az album hossza: 46.41 perc
Műfaj: Art Rock/Progressive Metal/Guitar Rock
Értékelés: 9.0/10
Sok év telt el azóta, hogy a „kis gitáros tanonc”, Steve Vai kottára vetette és lejegyezte nagy mentora, Frank Zappa szerzeményeit – méghozzá a halhatatlan Zappa ritmikailag talán legbonyolultabb darabjait. Vai mára maga is hatalmas muzsikus, aki határozottan a saját világában él: egyfajta egyedi műfajt formált és alapozott meg, amely minden új stúdióalbummal újra életre kel. Itt a tizedik, az „Inviolate” – a tipikus VAI-zálás, vagy ha úgy tetszik, VAI-tan életművének újabb fejezete. Ahogy tetszik. A három évig tartó zappai „tanoncság” nyoma azonban az új album szerzeményein is érződik. Ez elől Vai egyszerűen nem is menekülhet, de nem is szabad neki. Legalábbis mi nem akarjuk, hogy így legyen.
Hiába szoktuk már meg Steve Vainál, mire számíthatunk, minden stúdiómunkájában ott a meglepetés eleme, valamiféle potenciális „sokkterápia”. Már csak azért is, mert ez az ember a zene lényegét mérföldekkel másképp érzékeli, mint az átlagos földlakó. Ez a Vai-féle „különcség” talán arra is magyarázatot ad, miért jött ki jól Zappával. Sosem tudhatod, mire számíts, és az új ötletek micsoda tárházával ver le a lábadról, bűvöl el és kábít el Vai, amikor elvisz egy egészen sajátos zenei galaxisba.
Az „Inviolate”-tel Steve Vai abban a fényben tér vissza, amiben a legjobban szeretjük. A „Modern Primitive” kétségtelenül a maga nemében egy igazi „fenevad” volt: régi, archív motívumokat és vázlatokat frissített fel, amelyek még a nyolcvanas évek közepe óta vártak erre, és rengeteg stúdióvendég közreműködött rajta. Részben vokális album is volt. Az „Inviolate” ezzel szemben kilenc vadonatúj dalt kínál, majdnem feleennyi játékidővel, de zseniálisan sokrétű instrumentális munkát, amelyet órákon át élvezhetünk. Vai zenéjének hallgatásához „vastag bőr” kell. Ez vitathatatlan. Mindig is így volt. Másképp nem megy. Erre fel kell készülni. Ezúttal viszont néhány kivételesen ütős, emlékezetes frázist is az albumra tett, amelyek a lélegzetelállító improvizációk tánctermének egymást követő sortüzei közepette, a jól ismert vai-i gitáros „vígjáték” mellett remekül egyensúlyoznak Vai zenei művészetének kísérletező, kutató oldalával.
Minden számot más gitár, sőt, teljesen más gitáros felszerelés visz. Már ebből is érezhető a karakterbeli különbség a tételek között. A Little Pretty például azon kevés pillanat egyike, amikor Vai a félakusztikus Gretschhez nyúl, és egy időre kiengedi a kezéből Ibanez gitárjainak sorát. A dal felépítését és a célt figyelembe véve elég egyértelmű, miért épp erre a hangzásra volt szüksége. Ugyanakkor a fickó nem tud elvonatkoztatni a giccshez, a cicomához – vagy nevezzük inkább „Vai-glamnek” – való vonzódásától. Vai ezt a maga módján műveli. Mióta ismerjük. Ezúttal minden az új, űrbéli, háromnyakú gitárja körül forog (a három közül az alsó egyébként egy négyhúros fretless basszus). Egyszerűen megrendelte az Ibanez japán srácainál, hogy olyan gitárt akar, ami nem hagyományos. Az album borítójára nézve világos, hogy a japánok ebben a Vai-féle „szerény” kívánságban brutálisan túlzásba estek. Megalkották a hidrát (a gitármodell neve: The Hydra). Az utolsó giccses részletig. Őrület, mit művel Vai ezzel a gitárral a nyitó Teeth of the Hydrában (lásd a videót), amelyben pályafutása egyik leglenyűgözőbb riffje hallható. Hogyan aknázza ki a hangszert, ezt a látszólag extrém „darabos soknyakú találmányt”, amely ráadásul két erősítőre is rá van kötve.
Az évek során Vai egyre közelebb kerül ahhoz a felismeréshez, hogy a hang szerves természete az egyik alappillér, amely meghatározza, mennyire lehet megközelíteni azt, ami az asszociációs kéregben megszületik, és amit szalagra szeretne vinni. Azt, amit a fülek a fejben hallanak. Az új album produkciója kifejezetten meleg és élő. Még azokban a pillanatokban is, amelyek a „Passion And Warfare” idejét idézik – ilyen az album egyik könnyedebb, bár igen eleven száma, az Avalancha –, az album rendkívül természetes hangzású marad. Kiemelkedik a Greenish Blues is. Ez Vai egyik ritka kirándulása a blues tágas vidékeire, a cím pedig (valószínűleg) Peter Greenre utal. A „Vaizáció” ebben a dalban egy marék, a bluesba nem éppen illő hangot hoz, de ennek így kell lennie, különben nem beszélhetnénk a blues „Vaizálásáról”. Vai bluesimprovizációjának „bájos”, mindent elsöprő fintorgása a „sokkoló” hatás miatt, amely elől a hallgató nem térhet ki, egyúttal az „Inviolate” egyik legvonzóbb pillanata is. Különösen szórakoztató az album Knappstack című száma is, amellyel Vai az elsők között beharangozta az új lemezt. Arra az időre utal, amikor a jobb karját (vállsérülés miatt) rögzítőben hordta, és dr. Knapp jó kezei között volt. Ez a jazz-rock fusion szám teljes egészében bal kézzel szól. Majdnem. A záróhang Vai bekötött jobbjának csapása a gitárra, ami egyben az egyetlen mozdulat a dalban, amit nem a bal kéz végzett.
Ebben az egészében rendkívül élvezetes és izgalmas új stúdiótörténetben az improvizációk tágas terében kiugranak a jazz-rock fúzió elemeire erősebben összpontosító pillanatok, mint a fent említett Little Pretty, de például a rövidebb Candle Power is, amely teljes egészében „tiszta hangzásban” (clean sound) szól, és ravasz átvezetésekkel a motivikus szerkezetekbe remekül „tehermentesít”. Az Apollo In Center és a Zeuss In Chains a jazzrock-fúzió tágasába való mélyebb evezés folytatása, amely mindkét számban Vai új lemezének egyik csúcspontját éri el.
A szerzemények minden lépésnél változtatják a karakterüket, annyi hangzásbeli tájat éleszt újra Vai kifogyhatatlan géniusza. Az album szó szerint tele van velük. Ezért ebben a bőséges hangzásbeli pompában és féktelen, improvizációs egyedülállóságú „csínytevésekben” a hallgatónak egy pillanatra sem hagy időt, hogy legalább kicsit megpihenjen. Éppen ez Vai zenéjének egyik legnagyobb vonzereje, és egyben ez adja az új számok karakteréhez azt a jól ismert elmeéles elemet, amely Vai életművét végigkíséri.
Az „Inviolate” mindenízében féktelen zenei teljesítmény. Vai kísérletezően csodálatos „különcségének” új fejezete. Rendkívüli érettséget sugároz. A „különcség” túlzásai, amelyek Vai korábbi életművét is végigkísérik, ezúttal ragyogóan egyensúlyban vannak a zenei motívumokkal, az album produkciós szempontból is rendkívül élő, szerves és meleg, Vai pedig valamiképp „földközelibb” vele, mint korábbi stúdiómunkáival összehasonlítva. Bárhogy is, Steve Vai az „Inviolate”-tel is a zenei kifejezés rendkívül intelligens színházának kötéltáncosa marad, aki a saját egyedi világában él, és a rendszeresen szólóalbumokkal jelentkező gitárosok között bizonyosan olyan, akit nehezen lehetne még egyedibbnek nevezni. Egyszerűen szólva – briliáns album.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Teeth Of The Hydra
2. Zeus In Chains
3. Little Pretty
4. Candle Power
5. Apollo In Color
6. Avalancha
7. Greenish Blues
8. Knappsack
9. Sandman Cloud Mist
Zenészek:
Steve Vai – gitár, billentyűk, programozás, basszusgitár az 1., 2. és 4. számon
Philip Bynoe – basszusgitár a 7. és 9. számon
Bryan Beller – basszusgitár a 3. számon
Henrik Linder – basszusgitár az 5. számon
Billy Sheehan – basszusgitár a 6. számon
Terry Bozzio – dob a 4. számon
Vinnie Colaiuta – dob az 5. és 9. számon
Jeremy Colsson – dob a 2., 3., 6. és 7. számon
David Rosenthal – billentyűk az 5. számon
Bob Carpenter – orgona a 7. és 9. számon
Dave Weiner – ritmusgitár a 9. számon
