Kiadó: The Players Club / Mascot Label Group
Megjelenés dátuma: 2021. 2. 26.
Producer: Steve Lukather
Az album hossza: 50.18 perc
Műfaj: Art Rock
Az első kritika szerzője: Jernej Vene
Az amerikai gitáros és énekes, Steve Lukather a több mint négy évtizedes pályafutása alatt stúdiózenészként több mint ezer albumon bizonyított, ezzel pedig a szakma abszolút csúcsára került.
Lukather nyolcadik szólóalbuma, az I Found The Sun Again nagyon eklektikus lemez. A rock és a blues kincsestárából merített, a saját dalait pedig igen bátran formálta meg. A szövegekben csalódott, de látja a kiutat a sötétségből, hangszeresen pedig a saját szerzemények és a feldolgozások egyaránt inspirálták. Stúdiózenészként rengeteg felvételen bizonyított, ezzel pedig a szakma abszolút csúcsára jutott. A modern idők a technológia fejlődésével persze egyre kevésbé igénylik az ilyen szolgáltatásokat, ezért Lukather a Transition óta eltelt nyolc évben, a megállás nélkül dolgozó anyazenekarával, a Totóval párhuzamosan gyűjtögette az ötleteket az új albumhoz. A lemezen egy ütős tétel, egy ballada, egy blues, egy instrumentális szám, egy pop-dal és három feldolgozás kapott helyet. Az I Found The Sun Again számára a koronavírus előtt érte csalódások miatti elégedetlenség kifejezése. Betelt a pohár, amikor a Toto elhunyt dobosának, Jeff Porcaróénak az özvegye be nem fizetett jogdíjak miatt beperelte a zenekar tagjait. Az ügyet peren kívül rendezték, de Lukather láthatóan dühében írta meg az Along For The Ride című rockdalt, amelyben néhány egykori munkatársat sem kímél, akik valaha az ő számlájára éltek jól.
Az I Found The Sun Again ugyanazon a napon jelent meg, mint zenei testvérének, a Toto énekesének, Joseph Williamsnek az albuma. A zenekar ismét új felállásban vesz lendületet, a régi tagok közül ugyanis csak Lukather és Williams maradt. Üdvözlendő betekintést nyújt a munkásságába, életébe és természetébe a The Gospel According To Luke című önéletrajza is. Sok fátylat fellebbent a lényéről, az olvasót pedig könnyebben elvezeti ahhoz, hogy megértse a világról alkotott felfogását egy zenész és a bolygónk egyszerű lakója szemszögéből. Hogy nem tud kibújni a bőréből, azt Steve Lukather minden egyes szólóalbumán megmutatta. Ezeken feldolgozta a hard rockot, a jazzt, a bluest és mindent, ami a kettő között van. A szólóalbumokat afféle vászonnak tekinti, amelyen kedvére kitombolhatja magát. Mégsem öncélú gitáralbumokról van szó. Ezúttal a címadó dallal lep meg, amely a legfinomabb, amit pályafutása során alkotott.
Steve Lukather az I Found The Sun Again lemezen ott mutatja meg a tudását, ahol arra szükség van, és helyenként szabad szólókreációkban bontakozik ki, főleg a három feldolgozásban. A brit óriás, a Traffic, valamint a nagyra becsült gitárosok, Robin Trower és Joe Walsh hagyatékához nyúlt. Hangsúlyozta, hogy a felvételek próba nélkül, elsőre készültek, akárcsak az album nagy része, ami ettől rendkívül organikusan szól. A rockgitár veteránja persze már a húszas évei elejétől kezdve nem ismeri a lehetetlen szót. Az apjától örökölt pimasz humorral és kemény jellemmel nem tűri az igazságtalanságot sem a maga, sem mások rovására. Egy tapasztalt harcos érett műve ez, aki sok mindent átélt. Lukather rendkívüli érzékű gitáros, a stúdiófelvételek legfényesebb korszakának hőse, akinek még sok mondanivalója van. Ebből egy részt hallhatsz az I Found The Sun Again lemezen. Talán még egy saját szerzeményt hozzátehetett volna, így viszont egy igazi élő legendát hívott meg közreműködni. Lukather tagja annak a sztárzenekarnak, amelyben pár évente váltja egymást a The Beatles híres dobosa, Ringo Starr. Bár nyolcvan felett jár, még mindig aktív, Lukather pedig annyira belopta magát a szívébe, hogy már nyolc éve nála van. Koronavírus-ellenes menekülésként megalkották a Run To Me című dalt, ami persze nagyon beatlesesen szóló darab, és Joseph Williams is segít benne. Steve Lukather ezzel optimistán tekint a jobb idők felé.
A második kritika szerzője: Aleš Podbrežnik
Steve Lukather, a legendás art rock ikon, a Toto vezetője új szólóstúdióalbumával bizonyítja, hogy a szikra és a mélyen kifejező kreativitás varázsa nem hagyta el. A „Transition”, Luke legutóbbi szólólemeze óta nyolc év telt el. Közben új fejezet kezdődött a Totóval, amely a 2019-es turné végéig szinte mesésen működött, amíg az egészet el nem rontotta egy újabb per, ezúttal a zenekar elhunyt dobosa, Jeff Porcaro özvegyének részéről. „Tényleg sosem lesz ennek vége?” – cikázhattak a fejében a gondolatok Lukathernek, akit új keserűség és fájdalom emésztett. A Toto bizonyos értelemben tulajdonképpen megszűnt. Aztán megint kiderült, hogy ennek a zenekarnak kilenc élete van. Luke nemrég megvette a Toto nevet. Most béke lesz. És még több is. Újjáélesztette a zenekart. Az újjászületett csapat fedélzetén a régi cimborák közül csak Joseph Williams csatlakozott Lukatherhez. David Paich egészsége törékeny, ezért lemondott a közreműködésről, érdekes viszont, hogy Steve Porcaro nem akart többé visszatérni. Tekintettel a helyzetre, amelyet már jó egy éve élünk át, a két zenész – Luke és Williams – úgy döntött, hogy mindketten kiadják a saját szólóalbumukat. Egymás lemezein vendégszerepeltek is. Kettejük közül Williams albuma szól jobban „totósan”. Ennek nem kellett feltétlenül így lennie, bár várható volt. Bizonyos értelemben logikus is. A RockLine kritikája Williams új albumáról, a „Denizen Tenant”-ről ITT érhető el.
Mivel azonban Lukather sokkal több, mint pusztán a Toto gitárosa, az új albumon ismét teljes vérrel akart kiengedni, és teljes mértékben művészi levegőt venni. A szólóalbum több mint üdvözlendő szelep a „labda” lecsillapítására a zenész mögött álló „Toto-vihar” után. Luke zenei karakteréhez pedig senki nem fér a nyomába. Na jó, kevesen vannak, akik felvehetik vele a versenyt. Olyan zenész ő, akit mindannyian hallottatok már a rádióban, anélkül hogy tudtátok volna, hogy őt hallgatjátok. Pályafutása során ugyanis a elismert előadók hatalmas tömegével vett fel a stúdióban, és beírta magát stúdiólemezek áttekinthetetlen sorozatába. Az egyik legnagyobb megbecsülésnek örvendő stúdiózenész, a Totóval töltött multiplatina karrier mellett, a zenekarral több mint 40 millió stúdióalbumot adott el a világon. Egyszóval Luke nagy zenész, és még több annál. Nagy szívű zenész. Nélküle a Toto nem lenne olyan, mint a főnixmadár, amely nemrég született újjá.
Vegyük hát végig Luke szólóalbumát. Luke, aki évek óta tagja Ringo Starr, a The Beatles dobosa kísérőzenekarának, a híres beatlest is megnyerte az együttműködésre, hogy dobolja fel a vidám, pozitív és könnyed Run To Me-t. Ringo az Ringo. „A dob kettőre üt” – mondaná Bajaga. Színes csapatnyi zenész sorakozik fel, akik Ringo mellett így vagy úgy megjelölték Luke karrierjét. A Toto-cimborák közül itt van Joseph Williams és David Paich, továbbá Gregg Bissonette a dobnál, Jeff Babko a billentyűknél, valamint a basszusgitárosok, John Pierce és Jorgen Carlsson. Nem kell találgatni. Paich billentyűsként mindenütt jelen van – trükkjeit és hangzásbeli csapdáit lehetetlen nem észrevenni, az albumon ugyanakkor a zseniális Babko is intenzív és élénk, aki először a nyitó Along for The Ride-ban hívja fel magára a figyelmet, amikor a „mid eight” részben olyan betéttel lép be, amely hihetetlenül emlékeztet a The Who klasszikusa, a Won’t Get Fooled Again nyitó Hammondjára. Joseph Williams ezúttal az album során kísérővokálokat szállított, amelyekkel színezi és kontrasztba állítja a dalokon belüli dallamokat. Egyúttal éppen a Run To Me Lukather, Williams és Paich közös szerzeménye, amelyhez Williams a fúvós- és vonósaranzsmanokat is összerakta, a billentyűket is ő vette fel.
Az albumot két saját dal nyitja. A nyárias és ütős Along For The Ride, amelynek vezérmotívuma erős „à la Luke” karakter, s ezt egészíti ki a bőr alá kúszóan fertőző és nagyon dallamos refrén. Egy szám, amely azonnal magára vonja a figyelmet. A Serpent Soul azért varázslatos, mert belsővé tett Toto/Steely Dan kultúra él benne, vagyis játékos jazz-fúziós elemek is beépülnek, amelyeket persze úgy hangoltak be, hogy ne szorítsák ki a dal kompakt felépítésének elsőbbségét. Ez a dal elég sok csípősséget hordoz Luke legutóbbi Toto-turnén szerzett tapasztalatai kapcsán. A Journey Through újabb saját szerzeményű instrumentális Luke-tól, amely misztikus, varázslatos altatónak hat, a dallamokban mégis folyamatosan kutakodik, laza, ellazult kifejezésmóddal. Olyan pont, amilyet csak Luke gitárvarázslatának egyedülálló érintése és zsenialitása idézhet meg – ahol a gitáros karaktere teljesen feltárul. A saját dalok közül ott a címadó, amely óda Luke új barátnőjéhez, akivel „újra megtalálta a napot”. Gyönyörű, könnyed szám, amelyben békés belső nyugalom, öröm és boldogság él együtt, amit minden lépésnél érzel, ahogy a gitárjáték kimeri. Hangról hangra hordozza a karaktert, és ez az ihletett éneklésre is igaz. Igen. Luke még mindig kiváló énekes. Mindenben rendkívül magával ragadó.
Az albumon három feldolgozás szerepel. Hogy miért pont három, azt Lukathertől kell megkérdezni. Ez volt a kívánsága. Mindenesetre mindhárom dalt annyira átalakították, hogy a zenészcsapat kiélhesse a mesterségbeli tudását, mert a dolgok időnként jócskán fel is lazulnak. Blues és kalandozó hozzáállás az események fejlődésének felfűzésében, ami látványosságot kelt, érintkezve a progresszív rock határaival, valamint a jazz rock fúzióval is, bár itt két laza blues rock számról van szó. Az első a Traffic eredetijének, a The Low Spark of High Heeled Boysnak a feldolgozása, a második pedig az album végén Robin Trower Bridge of Sighs című dala, amelyben Luke a záró crescendóra különösen szemléletesen elszabadul a gitárján. Itt a harmadik feldolgozás. Az album közepén a pajkos és időnként huncut Welcome To the Club (eredetileg Joe Walsh), amelynek Luke a csapatával teljesen új karaktert lehel.
Ez az album valóban nagy öröm és élvezet összhangjában íródott és szólalt meg. A közreműködők listája nem olyan átfogó és hosszú, mint például az elődön, a „Transition”-ön, hiszen ezekben az időkben kicsit meg kellett húzni a nadrágszíjat, az eredmény mégis minden esetben fenséges és mindenben nagyon megnyugtató. A három feldolgozás is fenomenálisan át van alakítva az eredetikhez képest. Egy ilyen zenészgárda ereje éppen abban áll, hogy szellemességével, tehetségével és edzettségével végig elegendő teret nyit magának és egymásnak ahhoz, hogy a kifejezésen keresztül kibontsa, illetve megteremtse a kompozíció építőelemeinek grandiózus összhangjának szimbiózisát. Ennek ellenére még szebb lenne, ha az „I Found the Sun Again” albumot csak saját szerzemények díszítenék.
Még valami. Az albumot nagyrészt elsőre játszották fel. Egy nap egy dal készült el. Tehát az egész album egy hét alatt készült. Nem csoda. Ha átfutod a zenészek nevét és a rutinjukat, ez pehelykönnyedséggel megy. Egyes részeken az album retró hangzású, főleg a kiválasztott feldolgozások beépítése miatt, és így pillanatokra közelít Luke „Candyman” albumának hangulatához, ugyanakkor az album valamiféle ajánlásként, illetve Lukather főhajtásaként hat a hetvenes évek klasszikus rockkorszakának zenészei előtt. Organikusságból és analóg hangzásbeli melegségből nincs hiány. A mester az mester. És összesen nyolcadik önálló stúdióalbumával Luke a legnagyobb rockgitárosok ligájában marad.
Értékelés: 9.0/10
Számlista:
1. Along For The Ride
2. Serpent Soul
3. The Low Spark of High Heeled Boys
4. Journey Through
5. Welcome To The Club
6. I Found The Sun Again
7. Run To Me
8. Bridge Of Sighs
Felállás:
Steve Lukather – ének, gitár
Joseph Williams – kísérővokál
David Paich – billentyűs hangszerek
Jeff Babko – billentyűs hangszerek
John Pierce – basszusgitár
Jorgen Carlsson – basszusgitár
Gregg Bissonette – dob
Ringo Starr – dob a 7. számon
