Szerző: Jernej Vene
Helyszín: Zágráb
Az interjú dátuma: 2009. április 16.
A modern gitárjátszás legendája, Steve Lukather, a sikeres Toto egykori tagja ellátogatott Zágrábba. Arról, hogyan látja a zene helyét a társadalomban, milyen a viszonya a munkához, és néhány gyöngyszemet az instant zenei produkcióról a Rockline két gitárrajongójának mesélt!
Rockline: Úgy hallottuk, most van pár szabad napod.
Lukather: Igen, két hónap óta először van két szabad napom. A fiam, Trevor is Zágrábba repült, fellép majd velem.
Rockline: Ha visszatekintesz a valóra vált gyerekkori álmokra: mi kell ahhoz, hogy egy zenész felismerhető legyen, hogy észrevegyék, tekintve, hogy az USA-ban rengeteg jó zenész van?
Lukather: Nehéz kérdés. Los Angelesben nőttem fel, ami földrajzilag jó hely mindenkinek, aki zenével akar foglalkozni. Az volt az előnyöm, hogy már tizenöt évesen megismertem néhány befolyásos embert, köztük a Porcaro családot és David Paichet (a Toto billentyűse). Elkezdtünk együtt játszani. Egyébként hétéves korom óta játszom. Amikor megismerkedtünk, az nagy fordulópont volt számomra. A dolog komolyra fordult, rengeteg időt szenteltünk a tanulásnak. A középiskolában már nagyon jók voltunk, én nagyon koncentráltan játszottam. Jeff Porcaro (a Toto dobosa) és David Paich révén szép lehetőségekhez jutottam, megismertem sok stúdiózenészt, akik ajánlottak bizonyos munkákra. Sokat gyakoroltam, van némi természetes tehetségem, az emberek szerettek velem lógni, szerintem a teljes személyiség sokat számít a zenei pályán. Akkor indult be igazán a lavina. Tizenkilenc évesen Boz Scaggsnél kaptam munkát, éppen akkor, amikor a Totót alapítottuk, ami tulajdonképpen a középiskolai bandánk folytatása volt. Aztán elkezdtek hívni, hogy játsszak néhány előadó lemezén. Nagyon sikeres lemezeken játszottam. Rengeteg szerencsém volt; sok zenész máshol született, és nincs esélye az áttörésre, talán jobbak is nálam. Ma annyi remek zenész van, hogy nehezen tudom követni őket. A hetvenes évek végén nem volt annyi jó muzsikus, főleg komoly nem. Mindenki rockbandában akart lenni, de nem adták át magukat teljesen a zenének. Ez a különbség a rocksztár és a zenész között. Azt hiszem, én a zenészek kategóriájába tartozom.
Rockline: Milyenek voltak a reakciók a mostani, Ever Changing Times című lemezre?
Lukather: Manapság reálisnak kell lennünk, mert a zeneipar szétesik. A kiadók halódnak. A nagy kiadók régen kétezer embert foglalkoztattak, ma húszat. Ez az egész világon így van. A lemezeladások esnek, minden eladott példányra százan töltik le az internetről. A zenei üzlet a koncerteken zajlik. Amióta újra élőben játszom, kényelmes az életem. Átmeneti időszakban vagyok a Toto elhagyása után. Ennyi év után ez már nem az a banda, ami volt. Szólólemezeket húsz éve csinálok, mindig mellékprojektek voltak. Az Ever Changing Times viszont sikertörténet, amelybe tavaly szálltam be. Sikeres, teltházas turnénk volt. Tavaly nagy nyári fesztiválokon léptünk fel, többek között a ZZ Toppal, jártunk Hollandiában is. Átlagosan 1000–1200 néző jön esténként, és realista maradok ebben, mert nem játsszuk a slágereket, a Rosannát, az Africát és a Hold The Line-t. Ettől tudatosan elhatárolódom, ha azt akarnám, a bandában maradtam volna, érted?
Rockline: Ha már szóba hoztad a Rosanna című dalt (a Toto legnagyobb slágere), el tudnád mesélni a titkot: tényleg Rosanna Arquette színésznőről szól?
Lukather: Akkoriban (1981) elég sokat találkoztunk, David Paich írta a dalt, Steve Porcaro (a Toto billentyűse) pedig járt vele. Lehet, hogy csak a nevet használta, nem vagyok biztos benne, hogy a dal tényleg neki szólt. Amennyire tudom, Rosanna Arquette utálja a dalt. Kicsit fura, mert a dal hozzájárult a híréhez. Ettől lett híresebb, mint bármitől, amit életében csinált. Az emberek azt mondják, hogy a Rosanna és Peter Gabriel In Your Eyes című dala is róla szól… Mindenesetre évtizedek óta nem beszéltem vele, de egyszer olvastam néhány igazán csúnya kijelentést, amit a zenekarról tett, és ez eléggé megbántott minket. Olyanok voltunk: „Nem akarunk neki semmi rosszat, most meg ez…”
Rockline: Szerinted milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó rockdalnak?
Lukather: Jaj, nem tudom… A fiam, Trevor jó dalszerző, segítek neki elkészíteni az első lemezét. A szomszédunk, Steve Perry (a Journey egykori énekese) dalokat ír vele, és ő producerkedik az énekhangokat. Szép dolog, hogy a fiatalokkal foglalkozik, hálás vagyok neki. Trevor nem elégszik meg könnyen, keresi a helyét a zenében, kicsit az én nyomdokaimat követi, stúdiózenészként dolgozik. Jó, büszke vagyok rá. A dal felépítése az egyik dolog, a dallam a másik. Ha megnézed a thrasht, mondjuk a Slipknotot, akik tetszenek nekem… ott más a helyzet. Náluk egy egész műfajról van szó, egy egész életstílusról. Szeretem a sokféle zenét, hallgatok popot, heavyt, countryt, sok bebopot, jazzt, régi R ‘n’ B-t. Minden stílust szeretek, nyitott vagyok. Ha meghallok egy szép dallamot, azonnal felkapom a fejem. Ugyanez a helyzet a jó szöveggel. Az idő múlásával változik az észlelés. Amikor kölyök vagy, autókról, lányokról és bulikról írsz. Amikor idősebb vagy, akkor… az aktuális lemezem, az Ever Changing Times a változásokról szól. Betöltöttem az ötvenet, van egy kislányom, otthagytam az előző bandámat, néhány barátom meghalt. Visszatekintek, és előre is. A világ jelenleg nagyon a sz…..Remélem, hamarosan jobbra fordul.
Rockline: Melyik dalodra vagy a legbüszkébb, melyiknek van varázsa, amikor a jó dallam és a kiváló szöveg találkozik?
Lukather: Ó, több száz dalról beszélsz… Ez tényleg nehéz. Általában arra koncentrálok, amit éppen csinálok. A Totót magam mögött hagytam, bár nagyon szép érzésekkel. A srácokkal barátok vagyunk, David Paich és én éppen egy dalt írunk George Benson új lemezére. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne kedvelnénk egymást, csak zenekarként már nem vagyunk együtt. A régi Toto-felállás már nincs meg: Mike Porcaro (basszus) már nem tud játszani, mert izomproblémái vannak, Steve Porcaro évek óta nem tag, David Paich sincs… Az első koncerttől az utolsóig egyedül én voltam ott. Úgy éreztem, nem helyes ezen a néven folytatni, hogy a régi dicsőségből keressünk pénzt. A zene nem csak a pénzkeresés módja, a művészet egy formája, amit néhányan elfelejtenek. Üzlet, ezzel tisztában kell lennünk, ebből élek, de a gépezet túl nagy lett. A Toto bérlistáján negyvenöt ember szerepelt: világosítók, hangmesterek és a többiek. Több millió dollárt kereshettünk volna, de az est végén, amikor kifizetsz minden számlát, felteszed magadnak a kérdést: „Mennyi marad nekem?” Nagyjából ugyanannyit keresek szólistaként, zenészbarátok támogatásával, kísérőcsapat nélkül. Kisebb helyeken játszunk, a költségek is kisebbek. Nem vagyok Madonna, nincs szükségem pirotechnikára és táncosokra, mert az emberek azért jönnek a koncertre, hogy hallják, ahogy játszom. Becsületes zenész vagyok, nem tettetem magam, nincs Pro Toolsunk, szemplereink, előre felvett hangjaink, minden valódi. Mint a hatvanas vagy hetvenes években. Erre büszke vagyok. Sok olyan zenész van, akikről nem is gondolnád, hogy a háttérben különféle segédeszközök vannak előkészítve. Megzavarodnál, ha látnád… Főhangok, kísérőhangok, kiegészítő hangszeres részek. Amikor koncerten vagy, lenyűgözve mondod: „Nézd csak, pont úgy szól, mint a lemezen.” Hát persze, lehet, hogy így van, de nem biztos. Az emberek hallják a részleteket. Az anyám például… Nem ért a zenéhez, de amikor hall valamit, azt mondja: „Itt a számítógépet is használták?… Úgy hangzik…?” Nem lehet őket átverni. Ha elmész egy Britney Spears-koncertre, tudod, hogy nem lenyűgöző éneket fogsz hallani, hanem cirkuszt kapsz. Mindenki tudja, hogy nem tud énekelni. A baj az, hogy az ilyen emberek telt házas stadionokat csinálnak, az igazi zenészeknek meg kis klubokban kell játszaniuk. A tinizene már csak ilyen, nem mondok rá rosszat, de a karrierjük nem tart örökké.
Rockline: Szerinted az emberek elégedettek a kevésbé színvonalas zenével?
Lukather: Igen, főleg a fiatalokat nem érdekli. Multitaskingolnak: sms-eznek, tévét néznek, számítógépen írnak, a zene a háttérben megy. Nem hallgatnak végig egész albumokat, az iPodjukon véletlenszerű sorrendben vannak a dalok. A figyelmük rövid. Amikor én fiatal voltam, egy új album megvétele esemény volt. A barátokkal a szobában ültünk, hallgattuk a lemezt, olvastuk a borító jegyzeteit és a szövegeket. Hallgatás közben csendben voltunk, magunkba szívtuk a zenét. Aztán megvitattuk, amit hallottunk, újrahallgattuk, és kialakítottuk a véleményünket. Ma mindent egy pillanat alatt elfogadnak, minden McDonalds-változat, pillanatnyi… senkinek sincs kedve dolgozni. Pedig mindenki egy másodperc alatt rocksztár akar lenni. Rengeteg idézet van, egy különösen a szívemhez nőtt: „10000 óra gyakorlás kell ahhoz, hogy igazi zenész legyél.” Sokan befektetnek 100 percet, megtanulnak néhány akkordot, rendbe teszik a frizurájukat, és kimennek a színpadra. Ott lejátszanak három-négy akkordot, ha szerencséjük van, írnak egy fülbemászó dallamú dalt, és két-három évig sztárok. Aztán vége. Ha nem elég jók ahhoz, hogy igazi zenészek legyenek, keresnek valami más munkát. Az is lehet, hogy semmit sem keresnek a hülye kiadói szerződések miatt. A kiadók birtokolják az életüket, a szerzői jogokat, a koncerteken a szuvenírek eladását, nekik csak aprópénz marad. A fiamnak vannak zenész barátai, akik egy ilyen szobában laknak, mint ez (4 x 4 méter), és a falon bekeretezett háromszoros platinalemez lóg. Nincs pénzük, semmit sem kerestek, de néhány évig rocksztárok voltak. Tényleg szomorú, de idáig jutott a zeneipar. Most már alig van szükségünk kiadókra, ha elég rajongód van, mindent magad megcsinálhatsz. Eladhatod annak a tizedét, mint régen, és tízszer többet kereshetsz, mint korábban. Változások korát éljük. Az átlagosság terhe nehéz, és az emberek valami mást akarnak hallani. A metalzenészek mélyen elkötelezettek a munkamódszerük iránt, sokat fektetnek a játékba, sok időt szánnak a gyakorlásra. Az átlagos alternatívosok viszont többé-kevésbé silányak. Persze vannak kivételek.
Rockline: Valóban megváltozott a zeneipar abban is, hogy a fiatalabbak már nem gyakorolnak annyit?
Lukather: Nem igazán, ahogy mondtam, a fiam olyan fiatal zenészekkel lóg, akik elkötelezettek, gyakorolnak, és nem mindegy nekik. Elegük van ebből. Trevor tizenhét évesen Lindsay Lohannel játszott. Playbackre énekelt, a zenekar élőben játszott. Arrogáns volt, a bulvárlapok terméke, és nem túl tehetséges. Egyszer egy Aol-os közvetítés közben hozzávágta a mikrofont, mert nem pont úgy játszott, ahogy a lemezen fel volt véve. Hát, akkor még gyerek volt, aki heti 2500 dollárt keresett, többet, mint a tanára. Ezért is hagyta ott az iskolát. Úgyis tudtam, hogy nem lesz belőle orvos, ha-ha..
Rockline: Forradalmat csinálhat a gitár a könnyűzenében?
Lukather: Ez éppen most zajlik. Az egyetlen gondom, idősebb, tapasztaltabb zenészként, hogy a zenészek az alapok előtt tanulják meg az összes trükköt. A közelmúltbeli frankfurti vásáron egy óra után meg akartam ölni magam. Mindenki villámgyors skálákat nyomott, ami négy percig érdekes, aztán azt mondtam nekik: „Tudtok most játszani valami zenét? Tudtok kísérni, ritmust játszani, a dobossal szinkronban játszani, meg tudjátok találni ennek vagy annak a zenei ötletnek a kibontását?” Az elején tényleg érdekesek, de… minden városban ezer kölyök játszik ugyanolyan jól, mint akiket ott hallottam. De mit kezdenek a technikával önmagában? Dalt kell írni, kidolgozni és eljuttatni az emberekhez. Technikailag tényleg rendkívül meggyőzőek, de valami hiányzik. Mintha tortád lenne cukormáz nélkül. Az első néhány falat kiváló, aztán… bleh… elegem van.
Rockline: Most mi jön, lesz pihenés?
Lukather: Már a második éve népszerűsítjük a mostani lemezt turnén.. Hazamegyek, befejezem a Benson-lemez keverését, meghívtak néhány új sessionre. A barátaim meggyőztek, hogy tanítsak a Rock ‘n’ Rol Fantasy Campen. Évekig kerültem, de azt mondták, csak pár órát vesz igénybe, adjak át némi tudást a fiataloknak. Kicsit kiengedek, van egy kislányom, aki alig ismer. Azt hiszem, beszélő képernyőkímélő vagyok. Amikor meglát a számítógépen, rázendít: „Da, da…” Legutóbb a New York Post címlapján Bruce Springsteen szerepelt egy cikk kapcsán, amelyben a felesége iránti hűtlenségét taglalták. Kicsit hasonlítunk, fekete a hajunk és a szakállunk. A kicsi felemelte az újságot, és elkezdte: „Da, da…”, kitört belőlem a nevetés, és elmagyaráztam a háznépnek, hogy nem csalom a feleségem… Tényleg, kicsit jobban odafigyelek rá, hogy legyen belőlem valamije. A zenét kicsit félreteszem. Nyáron visszajövök néhány európai fesztiválfellépésre. Aztán lassan jön az új dalok írása, és ha elkészül az új lemez, újra az útra…
Rockline: Van valami hasonló a fejedben, mint Steve Vai, amikor a saját dalait nagyzenekarral játszotta el?
Lukather: Steve jó barátom. Engem is kérdeztek már, hogy felvennénk-e valamit nagyzenekarral, de a projekt még nem valósult meg. Nyitott vagyok az ilyen együttműködésre. Az én zeném nem olyan őrült, mint Vaié. Szeretem a zenéjét, zseniális. Nagy zenei műveltséggel bír, amit csodálok. Egyúttal az egyik legkedvesebb ember is. Az én zeném egy ilyen projektben inkább a megfelelő zenekari kíséretre épülne. Biztosan nem lenne annyira zappás irányultságú. Mindenki a maga módján játszik. Szeretem őt.
Rockline: Milyen a gyakorlási módszered, és mennyi időt szánsz még ma is ezekre a tevékenységekre?
Lukather: Turnén egész idő alatt játszom, fellépés előtt fél órát melegítek. Gyakorlom az akkordmeneteket, különféle skálákat, otthon pedig könyvekből tanulok újdonságokat (Slonimsky: Thesaurus of scales and modes és Ted Greene: Chord chemistry). Általában a fellépéseink két és fél órásak, tehát sokat játszom. Néha a hosszú turnék után két hétig hozzá sem nyúlok a gitárhoz, hogy kitisztítsam a lelkem és a testem. Otthon nem iszom alkoholt, csak vizet. És jól alszom. Turnén őrült az élet: minden este szombat este. Igyekszem formában maradni, az ötvenegy évemhez képest nem is nézek ki olyan rosszul… már tolószékben kellene ülnöm, ha-ha. Aki nem szokta meg, nem bírná. Ha mindig velem lennének, pontosan ugyanazokat a mozdulatokat csinálnák, és megtennének minden távolságot, azt mondanák: „Ezt nem bírom ki…..” És ezt csinálom harmincöt éve.
Rockline: Hogyan jött össze a zágrábi koncert, hiszen volt néhány nap szüneted a frankfurti vásáron tartott klinikák után?
Lukather: A nagy barátom, Drago a hibás, aki az ötvenedik születésnapját ünnepli. A teljes csapatot meghívta ide egy privát buliba. Azt mondta, jó lenne még egy extra koncert. Még sosem jártam itt, az emberek nem láttak engem játszani. Beszéltünk már korábban is, de sosem jött össze. Itt szép, hoztam a barátomat, Bob Bradshaw-t is (Lukather effektjeinek készítője, a ford. megj.). Trevor barátai vonattal jöttek Amszterdamból. Drago kedves házigazda, körbevezet a városban, mutatja a látnivalókat… Jól eszünk-iszunk, az emberek nagyon kedvesek. A fiam jól kijön a lányokkal, tényleg nagyon szépek. Ha nem lennék nős, bajban lennék…
Rockline: Lelkesít valamelyik igazán jó mai gitáros?
Lukather: Uh, ez nehéz lesz. Őszintén mondom nektek… Itt van Milan Polak, aki Németországban dolgozik, a barátom, évek óta ismerem. Inkább shredder (húrtépő), de van lelke. Robbie Mussenbichler Ausztriában fog velünk jammelni, 25 éve ismerem, tehát nem éppen újonc. Alexi Laiho a Children Of Bodomból jó, remekül uralja a technikát. Fiatal dühös férfi, aki csinált valamit a zenéjéből. Ismerem a Slipknot maszkos srácait, akik már nem a legfiatalabbak. A Radiohead srácai néhány nagyon szép zenei textúrát alkottak. Egy-egy újonc pedig… kicsit nehéz őket követni. Eric Johnson idősebb nálam, és zseni, az egyik legdallamosabb gitáros, sajátos technikával. A legtöbb gitárost ismerem, a barátaim, és sok mindent átéltünk együtt. Ők a kortársaim: Michael Landau, Nuno Bettencourt, és persze Joe Satriani, akinek a frankfurti zenei vásáron átadtam az életműdíjat. Tizennégy fellépést játszottunk le négy nap alatt.
Rockline: Hallottál a Chickenfootról (tagjai Sammy Hagar, Joe Satriani, Chad Smith és Michael Anthony)?
Lukather: A gitártechnikusom korábban Michael Anthony basszusgitárosnál dolgozott. Minden srácot jól ismerek, a Van Halen fivérekkel harminc éve barátok vagyunk. Alig várom, hogy halljam, mit vettek fel. Biztosan nagy a nyomás rajtuk, remélem, sikerül nekik, mert tényleg kedves emberek. A szupergroup koncepció elég ijesztő, az emberek új Led Zeppelint várnak tőled. Pedig csak négy srác, akik a saját zenéjüket szeretnék játszani. Azt mondják, a zene rendben van, de még nem értem rá meghallgatni…
Rockline: Néhány dal fent van a weboldalukon…
Lukather: És hogy szólnak?
Rockline: Erős dobok, aztán Satch gitárja és Sammy, aki úgy énekel, ahogy tud, vagyis kiválóan…
Lukather: Oké, biztos vagyok benne, hogy szuper lesz.
Rockline: Köszönjük, és sok sikert a továbbiakban!
Lukather: Nektek is köszönöm!
Fordította: Jernej Vene
Képgaléria
