Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Muggia / Teatro Verdi / Olaszország
A koncert dátuma: 2014. 11. 13.
Látogatók száma: 250
Szüksége van Stef Burnsnek bemutatkozásra? Akik évtizedek óta rendszeresen követitek a rock ‘n’ roll egyedülálló univerzumát, azoknak ez biztosan nem hiányzik. Burns 1993 óta tagja az olasz rocksztár, Vasco Rossi kísérőzenekarának, és tulajdonképpen ennyi is elég lenne. Oda ugyanis csak a legjobbak kerülnek be. Azért egy kis felfrissítésként következzék még pár sor. Mielőtt csatlakozott Vasco Rossi csapatához, Stef Burns olyan előadók felállásában hagyta ott a nyomát, mint az Y&T (a „Ten”, a „Musically Incorrect” és az „Endangered Species” albumok), Őmagassága Alice Cooper (a „Hey Stoopid” és a „The Last Temptation” albumok), emellett játszott a Berlinben és a Huey Lewis & The Newsban is. Négy kiadott szólóstúdióalbuma mellett számos más nemzetközileg elismert előadó lemezén is gyakran találkozhatunk vele vendéggitárosként.
Stef Burns idén januárban jelentette meg új stúdióalbumát, a „Roots & Wings”-et, amelyet már februárban Stef Burns League néven bemutatott egy triesztI koncerten. Az album címe szemléletesen megfesti Stef Burnst mint zenészt és az évi 2014-es fejlődési állomását: hű a régi iskolához, de kifejezetten nyárias, alkotói erejének teljében van.
A „Roots And Wings” bemutatására szánt turné őszi szakaszára Stef Burns ismét egész sor olaszországi fellépést szervezett. A kísérőcsapaton azonban kicsit változtatott. Mellette maradt Juan Van Emmerloot dobos, a basszusgitárnál viszont ezentúl Paola Zandra áll, a bájos, de rendkívül fürge, alacsony termetű basszeros hölgy. Burns behívta a csapatba Vasco Rossi zenekarának másik gitárosát is, a nála jóval fiatalabb, de kiváló Vince Pastanót, akivel nagyon jól ismerik egymást. Stef ezúttal kissé bővítette a repertoárt, és néhány szólókarrierjéből származó meglepetést is tartogatott, vagyis nem csak az új stúdióalbum dalait játszotta. Az új társaságnak valamivel több dühös rockeréle van, mint a februárban felálló, kissé blueszosabb és kifinomultabb összeállításnak, amelyet a kiváló basszusgitáros-énekes Roberto Tiranti és a gitáros-billentyűs Fabio Valdemarin alkotott.
A Teatro Verdi olyan helyszín, ahol Stef Burns fellépése előtt mindössze egyszer jártunk. Ez még 2006. november 19-én volt, amikor a White Lion játszott itt. Aznap az egész szlovén rockközönség a ljubljanai Biljardna hiša felé zúdult a San Di Ego koncertjére, mi hárman, megszállottak viszont úgy ítéltük meg, hogy szóba sem jöhet a számolgatás, és Stef Burns minden más előtt élvez elsőbbséget. Bájos színhely, kényelmes ülőhelyek, és ami a legfontosabb: kiváló akusztika. Nyugati szomszédaink szinte közmondásosan mindent megtesznek ilyenkor, hogy a hazai bandáknak is korrekt promóciót biztosítsanak. Így kilenc és tíz óra között egy hazai hard rock zenekar melegített a még csak gyéren megtelt nézőtérnek. A helyi matadorok nevét nem sikerült elkapnom, de merész színpadi show-t nyújtottak, a tagok közül pedig főleg a gitáros emelkedett ki, akinek a gyönyörű játéka mellett nagyon jó alaphangzása is volt. A banda a saját dalai mellett egy halom ismert hard rock klasszikust is eljátszott. A fiúk nem találják fel újra a zenét, de szívvel-lélekkel és végtelen lelkesedéssel álltak színpadra. Remek hangzásuk volt, és előzenekarként fenomenális fényfüggönyt kaptak, olyat, mintha ők lennének az est főszereplői.
A hátralévő, jó kétórányi estét a lenyűgöző Stef Burns töltötte ki; pontosabban kicsit kevesebbet, mint két órát. A viharos nyitórész alapos betekintést adott az új stúdióanyagba, aztán Stef visszavett a tempóból, és belevágott egy önálló bluesszámba, amelyben természetesen szólóban is ennek megfelelően „kiélte magát”.
Burns setlistjének természetesen szerves részei a feldolgozások, amelyeket a mester a maga képére formál. Először ekkor akasztotta nyakába a Gibson SG-t, mert valamivel zsírosabb, vastagabb hangzásra volt szüksége. A banda belevág a The Who slágere, a Pinball Wizzard gitártémájába, Burns pedig egy dokazásra éhes, csupán húszéves, virgonc kölyök hírhedt erejével játssza el. Burns játékában annyi a frissesség, az erő, a pajkosság és a szellemesség, hogy ellenállhatatlan mágnes, tulajdonképpen valóságos igézet. A fickó sokrétűen iskolázott, kiforrott zenész, ez a világ legnagyobb gitárosainak ligájába emeli. Az egyik legnagyobb meglepetést Hendrix Power of Soul feldolgozásával okozta, amelynek zárlatába Frank Zappa-részletet is beleszőtt. Még egy süket is azonnal megértette volna, hogy Burns a végén teljesen spontán, de éles kontraszttal váltott olyan szólózási stílusra, amely egy csöppet sem hasonlít Hendrixére. Az pedig természetesen egyedi és azonnal felismerhető! Frank Zappa tetőtől talpig. Így a szám jazz rock blues fúziós kontúrt kapott. A koncert közepén Burns újabb meglepetést okozott: az új album címadó dala után előadta az első stúdióalbumáról, a „Swamp Tea”-ről (1999) az Echo Lake-et, amihez közvetlenül a zárás előtt a Wayfunner csatlakozott, valamint a második stúdióalbumáról, a „World, Universe, Infinity”-ről (2008) a Begin című dalt.
Stef Burns ezen az estén ismét elképesztett kiemelkedő technikai és előadói felkészültségével. Nemcsak gitárosként, aki hihetetlen zenei arzenáljával bűvölt el, és akinek minden műfaj testhezálló, hanem rendkívül kellemes hangszínű énekesként is, amely remekül illeszkedik a saját szerzeményeihez! Burns a hangszínt is kivételesen uralja, bármilyen hangot képes kialakítani. Emellett rendkívül fejlett zeneiségérzéke van. Burns végig a dallamot követi, és még ha a koncert közben szórakoztató kísérletezésbe csap is át a játéka, mindig mesterien kicsúszik belőle, és visszatér a kompakt motívumok ölelésébe. A fickó finoman éber, a „tajmingja” kiváló. Ezt bizonyította többek között a szólókon belüli sok teátrális szünet is, amelyekkel Burns a kísérő trió összeszokottságát is komoly próbára tette, de a három zenész briliánsan megoldotta a feladatot.
Stef ezen az estén jóval magasabb szinten vitte végig a koncertet, mint idén februárban Triesztben. Egyszerűen. A tágas színpad remekül hatott a zenész közérzetére, aki valóban fellángolt, és teljes pompájában megmutatkozott egy kidolgozott, teátrális show-ban, amilyet egyébként a munkaadója, Vasco Rossi óriási stadionszínpadain is használ (apropó, Vasco épp most adta ki új stúdióalbumát, a „Sono Innocente”-t). A kísérő trió kivételes támaszt nyújtott Burnsnek, Burns pedig nagyvonalúan hagyta, hogy Vince gitáros és Paola basszusgitáros vezető szólistaként is megmutathassa magát. A banda egy feldolgozássorozattal zárta a fellépést, élén a T. Rex-klasszikus Get it On-nal, a végén a Cheap Trick szupersikerével, az I Want You To Want Me-vel, valamint a kissé elkoptatott, de mindig megbízhatóan begyújtó You Really Got Me-vel, a legendás The Kinks számával.
Stef Burns fellépése maga a tökéletes gitárköltészet! Minden a helyén van: a hangzás, a játék, a színpadi jelenlét. Tiszta, kidolgozott tökély! Tökéletes hangzás, kiemelkedő riffbeli erővel és szaftossággal, súlyos rezonancia és hihetetlen elkötelezettség. Burns tényleg olyan érzést keltett, mintha határozott tűzzel lépne színpadra, és igazán vágyna a zenélésre és a fellépésre. A mester a műsorát ráadásul szellemes humorral is fenomenálisan megtöltötte. Kiválóan beszél olaszul is, hiszen már évek óta az olaszországi Bolognában él. Szóval. Újabb gyönyörű rock’n’roll attrakcióban volt részünk, amelyről reméljük, hogy hamarosan visszatér a trieszti vidék színpadaira!
Setlista
1. Cover You
2. What Doesn’t Kill U
3. Something Beautiful
4. Burns Blues
5. Hav Luv Wil Trvl
6. Pinball Wizzard
7. Miracle Days
8. Home Again
9. Power of Soul
10. Glass Onion
11. Roots & Wings
12. Echo Lake
13. Good Riddance
14. Get it On
15. Begin
16. Wayfunner
17. I Want You to Want Me
18. You Really Got Me
Képgaléria
