Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1994
Értékelés: 2/5
A „Steel Umbrellas” jó példa arra, hogyan szülhet a hirtelen támadt vágy a könnyű és gyors pénzre félkész terméket, amely méltatlan a zenekar addigi életművéhez. A válasz arra a kérdésre, hogyan készíthették a legendás kanadai art rockerek, a Saga egy évvel a remek „The Security Of Illusion” (1993) után, amely az egyik legjobb albumuk, és a rajongók túlnyomó többségét lenyűgözte, ezt az ilyen érthetetlenül gyenge és meggyőzetlen lemezt, a bankjegyek illatában és egy új stúdió kipróbálásában rejlik. A projekt eleve nem rendes Saga-albumnak készült, és páran még ma is ebből a szemszögből tekintenek rá, hogy valamelyest enyhítsék ezt a több mint szembetűnő kreatív zuhanást. A zenekar ugyanis abban az évben igencsak csábító ajánlatot kapott: filmzenét írhattak egy rövid életű amerikai akció-tévésorozathoz, a „Cobra”-hoz, amelynek főszereplője Michael Dudikoff volt (ne kérdezzétek…igazán remek forgatókönyv egy tökéletes művészi katasztrófához). Miután engedtek a pénz szagának és Hollywood csillogásának (szerencsére pályafutásuk során először és utoljára), úgy döntöttek, felvesznek egy filmzenét, amely a széria egyes epizódjaihoz szolgál majd. A végén ebből csak egy szerény rész került felhasználásra, azt is ének nélkül.
Valószínűleg egyetlen rajongó sem számított rá egy cseppet sem, hogy a zenekar a két előző albumon aratott sikeres prog rockos hazatérés után ismét visszafordul a popzene felé. Ez kétségkívül sajátos sokk, de korántsem a lemez fő problémája, hiszen a múltban már többször bebizonyították, hogy jó popot is tudnak írni. Szomorú, de igaz: a lemez dalainak többsége úgy szól, mintha a tagok nem lennének teljes szívvel ott. A pénz logikája nyilvánvalóan felülkerekedett azon a művészi lendületen és kutatókedven, amely addig mindig előre hajtotta őket. A prog rock elemeit most nagyítóval sem találjátok meg, mert az albumon többnyire pop rock/funk, illetve AOR uralkodik erős 80-as évekbeli hangzással (az elektronikus ütősök és szintetizátorok ismételt bőséges használata…egyszóval művészi regresszió). Negus dobjait ezúttal szinte teljesen kiherélték, Gilmour egyetlen említésre méltó szólót sem enged meg magának a billentyűkön, minden középtempóban zajlik, Ian gitárját pedig a produkcióban szándékosan hátrébb tolták, nehogy a lemez túl ütősen szóljon. Még Sadler is spórol a szokásos képességeivel, és többnyire inkább a könnyedebb, se nem túl magas, se nem túl mély fekvéseknél marad. Jim basszusa eközben legtöbbször könnyed funkys ritmusokon bolyong.
Tényleg mindent megtettek azért, hogy a lehető legegyszerűbben és a szélesebb közönség számára a lehető legkönnyebben befogadhatóan szóljanak. Két női háttérénekest is felfogadtak, hogy még barátságosabban csengjenek a tévé- és rádióhullámokon. Patetikus szerelmes balladákból persze nincs hiány. Popozással ugyan korábban is foglalkoztak, de akkor teljes szívvel benne voltak, és olyan műveket hoztak létre, amelyek hallgatás közben nyomot hagytak a hallgatóban. A „Steel Umbrellas” után viszont minden meghallgatáskor valami nagy üresség marad, mert a dalok túlnyomó többségéből hiányzik az a jellegzetes Saga-energia. Mindezek ellenére még mindig kiváló zenészekről van szó, akik akkor is megmutatják, hogy hangszereik mesterei, amikor nincsenek szívvel-lélekkel benne, és az egészet inkább könnyű pénzkereseti lehetőségnek veszik. Ezért az album nem teljesen híján a pozitív szikráknak. Ezeket többnyire a ritka ihletett pillanatok jelentik, egy-egy számukra szokatlan jazzes vagy funkos ritmussal. Az igazi, progresszív Saga azonban sehol sincs, és a lemez a végén elsüllyed az unalmas, meglehetősen egyhangú popdarabok tengerében. Az album egészében a 80-as évek popklisékből összeállított retrográd gyűjteménynek hangzik, és számító művészi regressziót tükröz. Soha nem hittem volna, hogy a Saga valaha is unalmasan szólhat, de a „Steel Umbrellas” élő bizonyíték rá. A produkció ezzel szemben a tökély megtestesítője, ami a lemez egyik ritka erénye.
A lemezt a „Why Not?” nyitja, amely szolid art rocker, az album dalai közül a legközelebb áll a klasszikus Sagához, és mint ilyen, a legjobb is rajta, bár van benne egy szinte már közhelyes felvezető motívum, amely a 80-as évek filmes sorozataira jellemző. Ian, akit sajnos háttérbe szorítottak, markáns, ütős riffjeivel és rövidebb szólóival menti meg a lemezt a teljes összeomlástól. Itt-ott felbukkannak felismerhető Saga-dallamok, de az egész túl puha és a pop kereteibe szorított. A szövegek nagyrészt katasztrofálisak, tiszta szerelmes közhelyek. A „(You Were) Never Alone” szintén tipikus pop rock alkotás, amely a 80-as években talán még slágert is hozhatott volna, de túlzás lenne az akkori slágereikhez hasonlítani. Azok soha nem csengtek patetikusan, és megvolt bennük a szükséges ütőerő és kísérletezőkedv egy adagja, amit itt nem találok. Már az is igazi meglepetés, amikor egyszer csak felcsendül egy nagyon jó gitárszóló. A „Bet On This” tökéletes AOR-katasztrófa funkys ritmussal (persze minden középtempóban zajlik, Negus úgy ül a dobok mögött, mintha félig aludna), semmitmondó szöveggel és ritmikus ismételgetéssel, ami sehova sem vezet. A „Shake That Tree”-t Jim Gilmour billentyűs énekli, és ez az album egyik világosabb pillanata, egyúttal a lemez kevés sikerült popdalának egyike, amely a hallgatót akár hipnotizálni is képes. Az érdem elsősorban a jó, többszólamú refrént illeti (a női háttérvokálok ezúttal nagyon jól illeszkednek a dalba), amelyet energikus riff és szép ambientes szintetizátorfüggönyök hordoznak.
Sajnos ezután jön a „Password Pirate/Access Code/Password…”, amely az egyik legnagyobb szintetikus-elektronikus bukásuk, amit valaha elkövettek, és szégyen a zenekarra (ilyesmit még a 80-as években sem engedtek meg maguknak, pedig akkor még divat volt!). Teljesen steril, szintetikus ritmus, mintha dobgép szólna, ízléstelen elektronikus hangok és együgyű szöveg. Jó jelölt a pályafutásuk egyik legrosszabb alkotásának címére. Az „I Walk With You” meglehetősen patetikus AOR-ballada. Nem vagyok hozzászokva a Sagától, hogy ilyen patetikus balladákat írjanak, de ezúttal Michael éneke is érthetetlenül megfosztottnak hangzik a szokásos kifejezőerejétől, jól hallani, hogy nem volt teljes szívvel benne. Az album újrakiadásán a zenekar ismeretlen okból kicserélte a szokatlan, de szolid „(Walking) On Thin Ice”-t a „Push It”-re. Ez utóbbi ígéretesen indul, van benne valamennyi abból a Saga-varázsból, amely az albumon hiányzik, bár megint nem a legjellegzetesebb munkájuk. Mindenesetre van benne legalább némi ismert ritmikai mozgalmasság, az ének megint az „igazi”, szívvel-lélekkel előadott, és néhány igen szolid gitárdísítés is akad. Az album egyik jobb pillanata, amikor megmutatkozik, mire képesek, ha akarják. A „Steamroller” meglehetősen szokatlan, szinte bizarr funk rock kísérlet, ami a végén még szolidan is sikerül. Tiszta funk ritmus a basszuson, a dal, amely a legjobban megragadja a borító „hawaii” hangulatát. A „Say Goodbye To Hollywood” újabb romantikus ballada, ezúttal Gilmour énekével, akinek „angyali” hangja egész jól illik hozzá. Eléggé émelygős, de valahogy még emészthető. A záró „Feed The Fire” kifejezetten unalmas, mindig ugyanaz az ismétlődő motívum, megint az a funkys basszusritmus, amely a legtöbb dalon eluralkodik, összekötő közjáték nélkül és érdektelen refrénnel. Azt, hogy a Saga lényegét tekintve prog rock zenekar, csak az elektronikus ütősök jó használata jelzi a középső részben, mint egy utolsó lehelet.
A „Steel Umbrellas” nagy művészi visszaesést jelent az elődjéhez képest, és olyan album, amelyen a Saga egyszerűen nem az „igazi” volt, hiszen inkább egy szórakoztató filmes projekt létrehozásáról szólt, mint rendes lemezről (az igazság kedvéért kevés rockzenekar vett fel olyan filmzenét, amely rendes albumként is jól működne). A „Steel Umbrellas” messze van attól, amire ez a zenekar egyébként képes. Egyetlen dal sincs rajta, amely meggyőzhetné a laikust arról, hogy a Saga art, nem pedig pop rock zenekar. A Saga többször bebizonyította, hogy jó popot is tud csinálni, de ezúttal a jó pénz utáni hajsza nyilvánvalóan túl nagy volt. Azt remélték, hogy nagy kereskedelmi sikert és nagyobb ismertséget érnek el, de pont az ellenkezője történt. Sok rajongó csalódott, és az album végül rosszul fogyott. Ha nem vagytok rajongók vagy gyűjtők, kerüljétek el messzire, mert messze van a megszokott Saga-színvonaltól. A borító adja vissza legjobban a lemez általános szellemét, hiszen az album a legnagyobb hatékonyságot nyaralási kellékként éri el. Így többek között jól jöhet frizbizéshez a tengerparton, ami a borítón látható személyhez hasonló embernek bizonyára sokkal érdekesebb lesz, mint a lemez zenei tartalma.
Felállás
Michael Sadler – ének
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, gitár
Jim Gilmour – billentyűs hangszerek, háttérének, ének (4,9)
Steve Negus – dobok, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Paula Mattioli – háttérének
Stu Saddoris – háttérének
Produkció
Saga
Számlista
1. Why Not? (4:18)
2. (You Were) Never Alone (4:27)
3. Bet on This (3:53)
4. Shake That Tree (4:17)
5. Password Pirate/Access Code/Password… (3:35)
6. I Walk With You (4:01)
7. (Walking on) Thin Ice (4:46)
8. Steamroller (4:12)
9. Say Goodbye to Hollywood (4:33)
10. Feed the Fire (4:13)
Az album hossza: 42:15
