Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Depeche Mode
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 49:59
Értékelés: 4/5
Ha valaha, akkor most! Most van ugyanis itt az ideje pontosan egy ilyen albumnak, mint amilyet a Depeche Mode a „Spirit”-tel kiadott. Mondhatjuk, hogy a „Spirit” az első olyan lemeze ennek a világszerte nagy és kereskedelmileg sikeres zenekarnak, amely – miközben effortlessly megtölti a stadionokat – nyíltan leszámol a szép új világ aktuális tévutaival. Elsősorban azoknak a világhírű előadóknak a lázadására gondolok (az U2 alattomos és haszonleső opportunizmusát leszámítva), akik nem teketóriáztak, élesen reagáltak az amerikai republikánusok előretörésére és arra, hogy elfoglalták az elnöki trónt az Egyesült Államokban. A Depeche Mode tehát megállíthatatlanul a „Spirit”-re önti az utóbbi világpolitikai események keltette érzéseit.
A Depeche Mode lázadóként kezdte zenei pályafutását, és ezzel a lázadással akaratlanul, tudtán kívül egy kisebbfajta forradalmat szított a rock’n’roll fejlődésében: a szintetizált digitális hangzások, a legkiválóbb elektronikus változatok, a szintetikus art-pop esztétika irányába. Ha pedig sok év sikeres, állandó hangzásbeli és stílusbeli fejlődése után az előző album, a „Delta Machine” gondolatilag semmiképp sem tudott meggyőző zenei megoldásokkal megszólítani, és a Depeche Mode öregesnek, kifulladtnak, kiüresedettnek hatott rajta, akkor az utódja, a „Spirit” pontosan az, amit a zenekar már az előzővel keresett. A Going Backwards nyitó taktusaiból azonnal világos, hogy az új Depeche Mode-album végighallgatása nagyon érdekes falat és sajátos kihívás lesz. Ami a „Delta Machine”-ről hiányzott, azt a „Spirit” hozza. Ez pedig az a lázadó düh. Hihetetlen, de nem nehéz észrevenni. Mindezt érett, jó anyagi körülmények között élő úriemberektől, akik közül mindenki hamarosan betölti élete hatodik évtizedét.
Hogy a Depeche Mode az érett években az elektronikus komorság, a depresszív, nyomasztó atmoszféra igazi mestereivé vált – amely a kreatív finommechanika vizionáriusságának kezében egyedülálló a bolygón –, az már semmi újdonság. Az sem, hogy kereskedelmi slágereik képe jócskán eltér attól, ami a dicsőséges nyolcvanas években és a kilencvenes évek nagy részében volt. Az utolsó igazán fertőző slágerük a Precious, amely a mára tizenkét éves „Playing the Angel”-on jelent meg. Végül is akkor járt a Depeche Mode először Szlovéniában, a „Spirit”-tel pedig 2017. május 14-én immár másodszor teszi! A Depeche Mode ma a „sláger” szót jóval másképp értelmezi, mint tíz és több évvel ezelőtt. Slágereket ma már nem keresnek mindenáron. Az art tehát az érett zenekar fő kifejezési fókusza és hajtómotorja.
A Depeche Mode már az első számmal, a Going Backwards-szal – amely valójában a már említett Precious-ra emlékeztet, csak a vezérmotívum zeneisége megfordított, ezért a dal kifejezetten komor módon nyitja az albumot – csalódottan állapítja meg a mai nyugat-európai civilizáció „fejlődésének” visszafelé haladását, és azokat az abszurdumokat, amelyekkel a kisember napjainkban szembesül, csakhogy egyáltalán talpon maradjon a modern kapitalista rendszerben. A Where’s The Revolution – amely zenei fertőzőképességével és az összehangolt ritmus táncos, csábító lendületével az új album dalai közül a leginkább megragad – nem kisebb csalódottsággal számol le a kényelemmel, amelyben a tömeges egyformaság szürkesége megrekedt, és amely valójában hozzásegítette a társadalmat a bukásához, a zenekar reményeit pedig szertefoszlatta („C’mmon people, you let me down” – bentel Gahan). Az album pontosan így is zárul, Gore fenomenális The Fall-jával, amelyben az új Depeche Mode-album fő szerzője és zeneszerzője a vokális betétjével azt sem felejti el odavetni: „Ki vagyunk nyírva” („We’re fucked!”). A lezárás tehát, amely szerzői szempontból az egyik legérdekesebb és legváltozatosabb, korántsem csöpög az optimizmustól. Épp ellenkezőleg.
Ez a depresszív atmoszféra, amellyel a „Spirit” most teljesen átitatott, az erős költői üzenet súlyával összhangban fenomenálisan hat. A Depeche Mode ezúttal is a művészlélek kegyetlen valóság bilincseibe zártságával, az ebből következő kísértéseknek való behódolással (az önmegváltás keresése közben), személyes összetöréssel foglalkozik, és persze itt van megint az erotika (You Move) és a vallási kérdések (Cover Me, melynek középső része a „Violator” pillanatainak retrohangzását idézi). Az új album alapvető üzenete mégis a szép új világ aktuális tévutainak kritikája. Hol a határa az abszurdumoknak, amelyeknek tanúi vagyunk? Milyen messzire és milyen mélyre alázzuk meg magunkat egy marék pénzért? Ebben az irányban fejlődik a The Worst Crime és a háborúellenes Scum is. Utóbbiban Gahan hangja különösen megalkuvás nélkül számol le a politikusokkal, a korporációkkal és a „láthatatlan” befolyásosok maroknyi csoportjának összeesküvéseivel (egyikük nemrég végre megunta a szívátültetést és a vércserét).
A Poison Heart némi „Songs Of Faith and Devotion”-mimikrit hordoz. Lelassított ritmus, visszafogott, enyhén szemérmes nagyszerűség, amely körről körre növekszik, hangzásban és hangulatban egyaránt, és felidézi a gospelkórus bevonásának lehetőségét. A So Much Love igazán ódivatúan szól. A használt programozott loop a nyolcvanas évek hangzását idézi, a gitárfrázis futólag még a Never Let Me Down slágerrel is kacérkodik, maga az egységesen minimalizált hangzás pedig a „Neue Deutsche Welle” modernizmusának idejére kopogtat, amely a „krautrockból” ered. Ha már itt tartunk, igen érdekes, hogy a Poorman (az ügyesen beépített gitármotívummal) a kiválasztott vezető szintetizátorhanggal valami olyasmit idéz, ami a „Construction Time Again”-ről is származhatna, főleg abból, amit a Pipeline-ban hallani. A nyolcvanas évek hangzásával kacérkodó érzést meglepő módon a továbbiakban a No More is fenntartja, míg az albumot záró kiváló The Fall valójában a zenekar új és régi zenei világának briliáns keveréke, és mint ilyen, az album egyik kreatív-atmoszferikus csúcspontja.
A „Spirit” úgy hat, mintha a Depeche Mode vele bejárta volna a teljes fejlődési kört. Jóval más album, mint a „Delta Machine”, és nem tűnik ürügynek egy újabb megalomán, puszta pénzszerzésről szóló turnéhoz. Ami a lényeget illeti, ez ismét teljesen tapintható Depeche Mode-album, amely áthatoló mélységével, a nyílt érzelmek és szenvedély kifejezésével, és általában alkotói kifejezőerejének teljes karizmájával mélyen megérint, és közvetlenségével meg is hat majd titeket.
Az üzenet és a hangzás fejlődése rendkívül kiegyensúlyozott közös párbeszédet talált, így a „Spirit” egészként kivételesen kompaktan, gondolatilag hitelesen és kifejezően meggyőzően hat. Orvosolja az előd száraz, keserű utóízét, és megerősíti, hogy a zenekar még mindig rengeteg kreatív töltettel rendelkezik. Ami a zenekar megtett útjának lezárult fejlődési köréről szóló észrevételt illeti, a „Spirit”-ben megvan a múlttal való kacérkodás (az időnként nosztalgikus retrohangzás, amely előhozza a nyolcvanas éveket), és bőven van benne érett, művészi megnyilatkozás, amit a Depeche Modetól az új időkben természetesen elvárunk. Megvan az ismert hangzásbeli tömörség is, amelyből nem hiányozhatnak Gore gitárdíszítései. Az album kiegyensúlyozott adagban tartalmaz törékeny, szelíd pillanatokat, ez főleg a második felére igaz, míg a nyitó rész első két dalának sorában élesen fogazott. Összhangban az üzenetek kritikusságával.
Mint mondtam. A „Spirit” kiváló album, amelyet a Depeche Mode egyszerűen akkor alkotott meg, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Nemcsak a zenekar tagjainak, hanem a rajongóinak is. Kiváló lenyomata az igazmondásnak és a művészi integritásnak, amely a zenekar eredetiségének záloga, és amellyel a Depeche Mode ismét nagyon pozitívan lepett meg. Különösen azért, mert pályafutásának késői, érett korszakában jár, amikor kortársai többsége gondolatilag már rég üressé és kifulladttá vált.
Depeche Mode – Where’s the Revolution (hivatalos videó):
Felállás
Dave Gahan – ének
Martin Gore – gitár, billentyűk, szintetizátorok, vokál, ének a 7. és 12. számon
Andy Fletcher – billentyűk, szintetizátorok, vokál
Produkció
James Ford
Számlista
1. Going Backwards
2. Where’s the Revolution
3. The Worst Crime
4. Scum
5. You Move
6. Cover Me
7. Eternal
8. Poison Heart
9. So Much Love
10. Poorman
11. No More (This is the Last Time)
12. The Fall
