Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 74:19
Értékelés: 4.5/5
A Marillion, Anglia legszorgosabban őrzött zenei titka, majdnem négyéves stúdiószünet után tér vissza: ennyi telt el legutóbbi „igazi” stúdiólemezük, a „Happiness Is The Road” (2008) óta. Az új projekt a „Sounds That Can’t Be Made” címet kapta. Ez már a tizenhetedik stúdióalbumuk, ha az akusztikus „Less Is More” (2009) lemezt is beleszámoljuk, ami jól mutatja a kultikus aylesburyi art rock kvintett munkamániás természetét. A „Sounds That Can’t Be Made” dalait a Real World Studiosban vették fel, amely a legendás Peter Gabriel (ex-Genesis) tulajdona. Gabriel a Marillion hangzásának alakulására gyakorolt hatását tekintve az egyik kulcsfigura volt, főleg a zenekar korai, neo prog rockos éveiben. A karizmatikus énekes és alkalmi billentyűs, Steve Hogarth ezúttal is az összes szöveget megírta az albumon, kivéve a „Pour My Love”-ot, amelyben a régi külső munkatárs, John Helmer segített neki.
H úr lírai vallomásai a szokásos módon tele vannak mély éleslátással és együttérzéssel a megőrült világban félreértett egyén iránt, no meg társadalmi aktivizmussal. Ez a leginkább az egyórás… pontosabban a több mint 17 perces nyitó eposzban, a „Gaza”-ban érződik, amely a palesztin nép, elsősorban a palesztin gyerekek szenvedésének állít emléket a brutális izraeli megszállás alatt. A Marillion felállása 1989 óta változatlan, ami egyenesen elképesztő teljesítmény, és generációjuk kevés zenekara dicsekedhet vele. A tagok között több mint húsz éve uralkodó rendkívüli kémia maximális szerzői luxust biztosít nekik, hiszen kiválóan értik egymás zeneszerzői ötleteit és igényeit. A kissé hosszabb stúdiószünet most lehetővé tette, hogy szép számú friss szerzői és hangszerelési ötlet gyűljön össze, vagyis a legújabb stúdiómunka a „Marbles” (2004) felejthetetlen mesterműve óta a leggyőzőbb teljesítményük.
A „Sounds That Can’t Be Made” lemezen a Marillion visszatér a hosszabb, akár 10 percnél is hosszabb kompozíciókhoz, ami az utóbbi néhány évben inkább kivétel volt, mint szabály. Ennek örülni fognak mindazok, akik a progresszív rock elemeket szeretik bennük a legjobban, és ezekből ezúttal bőven akad: összességében a H-korszak egyik legösszetettebb albumáról van szó. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az egyes hangszerelések szokatlanul „folyékonyak”, és viszonylag gyorsan befészkelik magukat a fülbe, legalábbis ami az igényesebb hallgatót illeti. Ebben is különbözik a „Sounds That Can’t Be Made” a Marillion elmúlt tíz évének legtöbb stúdióanyagától.
Az összetett ritmikai struktúra, a szerteágazó szimfonikus hangszerelések és a számos váratlan ritmusváltás ellenére az album minden kompozíciójának van füle-farka, és megmarad a dallamosság is. A finomság fantasztikus mestere, Steve Rothery gitáros és a sokoldalú billentyűs varázsló, Mark Kelly jóvoltából az album elmerül az éteri hangszerelésekben, amilyeneket a modern, art rockos Marillionról várunk: náluk a finomság és a kifinomultság fontosabb, mint az egykori neo prog rockos teatralitás és pompázatosság. Az álomszerű ritmusszekció – a kultikus basszusgitáros, Pete Trewavas (aki a Marillion mellett a Transatlantic prog rock szupergroupban is játszik), aki ismét nem fukarkodik a dallamos basszusvonalakkal, valamint a vén dobos medve, Ian Mosley, aki a várakozásoknak megfelelően a dobos dinamika megtestesítője – jól olajozott gépezetként működik, és kulcsszerepet játszik az egyes számok epikus mozgalmasságának felépítésében. H úr, aki sajnos, főleg a régi rajongónők bánatára, már rég nem a legfiatalabb, ismét kiváló és teljesen egyedi énekesnek bizonyul, aki által a Marillion messze megőrzi felismerhető hangzásvilágát. Ez igazán nem meglepő, hiszen 1989 óta kiváló énekesi formában van.
A már említett, több mint 17 perces nyitó eposz, a „Gaza” a zenekar történetének egyik legösszetettebb és legmélyebb alkotása – márpedig a zenekar pályáján akad jó néhány olyan teljesítmény, amely elgondolkodtatja a hallgatót. Újabb bizonyíték arra, hogy a döbbenetes művészi lendület sem fogy ki belőlük egykönnyen. Ahogy az a palesztin nép szenvedésének szentelt szöveghez illik, amely a brutális izraeli csizma alatt él, miközben a nemzetközi közösség szeme láttára időről időre vérbe fojtják az „engedetlen” Gazát, a világ legnagyobb börtönét, ennek az igen érdekes darabnak a hangulata többnyire borús és melankolikus, hirtelen ritmusváltások és váratlan tempóváltások egész palettájával.
A nyitó, kifejezetten felkavaró részben H melodramatikus éneke remekül összeolvad Kelly ambientes billentyűmintáival és Rothery szokatlanul nyers gitárpasszázsaival. A kultikus gitáros ismét rendkívül kreatív, energikusan szolgál innovatív gitárimprovizációkkal. Ez az epikus szám folyamatosan váltogat a nyugodt, melankolikus ambient árnyalatok és az ütős, temperamentumos pillanatok között, miközben Hogarth, aki Gaza közepén saját szemével győződött meg az ottani lakosok, főként a gyerekek traumatikus helyzetéről, rendkívül átélt módon önti ki haragját az izraeli megszálló rezsim brutalitása miatt. Ezzel csatlakozott Roger Watershez (ex-Pink Floyd) mint azon kevés énekes egyikéhez, akik manapság, amikor a tehetetlen nemzetközi közösség a „mindenható” amerikaiak védnöksége alatt tudatosan behunyja mindkét szemét, még mindig felhívják a figyelmet az emberiesség minden formája eltemetésének erre az égbekiáltó problémájára. Trewavas és Kelly alkalmi mikrofonos segítsége miatt a vokálvonalak olykor rendkívül éteriek.
A politikai-humanitárius színezetű prédikáció után jólesik egy valamivel oldottabb hangulatú szám, amely lecsillapítja a felhevült levegőt: ez a címadó mestermű, a „Sounds That Can’t Be Made”, amelyről már most megjósolható, hogy a kedvelt koncertklasszikusok közé kerül. Fő varázsa a kifejezetten nosztalgikus hangulatban rejlik, amelyet egy hatalmas gitárriff idéz meg az éteri szintetizátoros hangszereléssel párosítva. Kelly, aki egyebek mellett zamatos billentyűszólót is előad, ismét rendkívül innovatív a hatalmas szintetizátorfüggönyök megalkotásában, amelyek kulcsfontosságúak a melankolikus, ugyanakkor emelkedett atmoszféra felépítésében. H éneke ezúttal kifejezetten magabiztos, olykor szinte arrogáns, az ambientes varázslat csúcspontját pedig a hipnotikus többszólamúsággal megtámogatott epikus refrén jelenti. Kelly ravasz szintetizátorszólója után Rothery is megmutatja magát egy monumentális gitárszólóval.
A „Pour My Love” finom, zongorára épülő ballada minimalista ambient mintákkal, amelynek közepén H ezúttal kifejezetten gyászos hangja rendkívül kényelmesen érzi magát. Az álmodozó hangulatot, amely az idő nagy részében uralkodik, kissé felfrissíti egy váratlan tempóváltás, ahol a kezdeményezést egy szeszélyes szimfonikus hangszerelés és egy határozott gitárfrázis veszi át, majd Rothery egy rövid, de szellemes gitárszólóval színesíti az egészet. A „Power”, amelyben meglehetősen fatalista ambient lüktetés uralkodik, újabb meggyőző jelölt a Marillion-klasszikusok közé, hiszen az elmúlt néhány év egyik legjobb, vagyis legmonumentálisabb refrénjét tartalmazza. A szomorkás hangulatot lassan építi fel a dinamikus szintetizátormintákból és rétegzett gitárpasszázsokból álló kombináció, miközben H úr a nyugodt és felkavaró ambient árnyalatok váltakozása közben ismét epikus énekes teljesítményt nyújt, amelyben lelkesedés és harag keveredik.
A „Montreal” újabb összetett mestermű, ezúttal 14 perces epikus hosszúságban, amelyet a zenekar minden kanadai rajongójának és különösen Montreal városának ajánlottak, ahol a tagok az előző turné során kifejezetten szívélyes fogadtatásra leltek. A „Montreal” szövege ezért kifejezetten idilli módon – s ettől egy-két olvasottabb szlovénnek is megfordulhat a fejében, hogy minél előbb „megszökjön” Kanadába a hazai neoliberális (vagy inkább neofasiszta) pusztulás elől – a kultikus banda kalandjairól mesél (cirkuszlátogatás, helyi kávézók, boltok stb.) a montreali koncert előtt. Állítólag már a repülőtéren lelkes rajongók fogadták őket, akikből Kanadában nem is kevés van. A szám összetett hangulata végig kifejezetten kellemes és éteri, időnként kissé hevesebb „robbanásokkal”, hiszen Kelly szorgalmasan rakja egymásra a rétegzett szimfonikus textúrákat, Rothery pedig ismét „külön kategória” a finom gitárfrázisok szövésében. Hogarth ismét kiváló mesélőnek bizonyul, aki gazdag életélményekről beszél. Kétségtelen, hogy a kanadai rajongók azonnal a magukénak vallják majd ezt a számot, ahogy az észt Marillion-fanok 1997-ben az „Estonia” klasszikust fogadták el himnuszuknak.
Az „Invisible Ink” viszonylag összetett szerelmes ballada, amely kifejezetten csendéletszerű zongorás bevezetővel indul, H melankolikusan sós énekével. A Marillion mesterien lép át a nem túl ígéretes, kissé álmos bevezetőből egy energikus és ritmikusan dinamikus szakaszba, ahol a kezdeményezést egy hatalmas gitárfrázis veszi át, miközben Hogarth meggyőzően vált a magas és mély énekregiszterek között. A „Lucky Man” újabb remek szám, szórakoztató szöveggel az önmegvalósításról, egyben szarkasztikus leszámolás a legtöbb véletlenszerű egyén alantas igényeivel a modern, hiperfogyasztói „civilizáció” közepén, amely lassan, de megállíthatatlanul robog a szakadék felé. Itt ismét váltakozik a felkavaró és a melankolikus hangulat, Rothery pedig a billentyűs rétegzett szimfonikus hangszerelések kíséretében finom gitárpasszázsokat sző, és időnként viszonylag nyers vizekre evez. Hogarth ismét kiválóan, teatrálisan igazítja hangját a pillanatnyi környezet igényeihez, és különösen az emelkedett, hiperaktív refrénben remekel.
A záró mestermű, a „The Sky Above The Rain” a harmadik a „Sounds That Can’t Be Made” lemezen található, több mint 10 perces prog rock eposzok sorában. Viszonylag ártatlan szerelmes balladaként nyílik meg, szomorkás H-éneklésssel és Kelly finom zongorakíséretével, majd lassan becsatlakozik a finom gitár, a megfontolt dobalap, a dallamos basszusgitárvonalak és a rétegzett szintetizátortextúrák. Rothery ismét ragyogó a hipermelankolikus gitárimprovizációkkal, amelyek még egy fokkal feljebb emelik a fenséges hangulatot. A szimfonikus árnyalatok rendkívül kifinomultan áramlanak át a hatalmas gitárpasszázsokon, és harmonikusan gyönyörű dallamot alkotnak. A legendás zenekar ezzel a remek teljesítménnyel, amely az epikus záró részben éri el csúcspontját – itt különösen H úr remekel szívszaggató énekével, miközben Rothery monumentális gitárszólót varázsol –, ismét az ambientes rétegzettség kiváló mestereiként mutatkozik meg.
A Marillion a „Sounds That Can’t Be Made” című legújabb stúdiómestermunkájával ismét bebizonyította, miért tartozik korunk egyik legbecsültebb progresszív rockzenekarai közé, hiába mellőzik bűnös módon a kereskedelmi média. Úgy tűnik, ezúttal az album művészi folyamatának kulcsfilozófiája a „minőség a mennyiség előtt” volt, ami bőven megtérült: ez a szétválaszthatatlan Marillion-felállás egyik legjobb terméke, amely évek óta ragadós dallamokkal és mély üzenetekkel örvendeztet meg minket. Nehéz elhinni, hogy idén pontosan harminc éve jelent meg a Marillion első kislemeze, a „Market Square Heroes” (1982), és hogyan is lehetne jobban megünnepelni ezt az évfordulót, mint egy remek új stúdióalbummal, amely a H-korszak főbb mesterművei, a „Brave” (1994), az „Afraid Of Sunlight” (1995), a „This Strange Engine” (1997) és a „Marbles” (2004) mellé sorakozik fel.
Felállás
Steve Hogarth – ének, billentyűk
Steve Rothery – gitár, háttérvokál
Pete Trewavas – basszusgitár, háttérvokál, gitár
Mark Kelly – billentyűk, háttérvokál
Ian Mosley – dob, háttérvokál
Produkció
Marillion és Mike Hunter
Számlista
1. Gaza
2. Sounds That Can’t Be Made
3. Pour My Love
4. Power
5. Montreal
6. Invisible Ink
7. Lucky Man
8. The Sky Above The Rain
