Előadó: Yardbirds
Kiadó: Repertoire Records
Megjelenés: 1966
Nem sokkal a legendás Yardbirds megalakulása után hosszú ideje menedzserük, Giorgio Gomelsky egyszer csak azzal állt elő, hogy együtt kellene működni a blues ikonjával, Sonny Boy Williamsonnal. Az úgynevezett blues-reneszánsz idején számos legenda cserélte fel mintegy fogadásból a chicagói szél barátságát a brit szigetek meteorológiai melankóliájára, ahol a zenei kalandokra éhes „raverek” mindig tárt karokkal várták őket. A blues óriásait akkoriban az Szigetországban valósággal királyként kezelték. Helyét a behozott előkelőségek előkelő klubjában a mindig gyanakvó Sonny Boy Williamson is követelte magának, aki élete őszén Amerika mostohaanyai öleléséből egyre gyakrabban menekült az ébredező ó-kontinensi zenei színtér védelmébe, amely a végén hamarosan akár a zenész második otthonává is válhatott volna.
De haladjunk szépen sorjában. Nem minden arany, ami fénylik. A Sonny Boy Williamson & The Yardbirds ugyanis egyike a zeneipar számtalan gyagyás kísérletének, amely még a hatvanas évek brit r & b-forradalmának vérrel kiharcolt győzelmei előtt megpróbált tőkét kovácsolni a szigetországi blues és a összehasonlíthatatlanul élesebb, tradicionális ízek zavaros keresztezéséből. Williamson kilenc szerzeményének gyűjteménye – a nagy Sonny jellegzetes faragatlanságával és arroganciájával tálalva – elsősorban azért szenved, mert összeegyeztethetetlen a korabeli, fülbarát popzenei pengetéssel, amelyet Eric Clapton később zamatosan a blues alapelemeinek megszelídítésére tett stréberes kísérletnek nevezett. Rengeteg kétes minőségű zenei variáció tehát. Hasonlóan gyanús eredetre vall a meglehetősen homályos és vonzatlan anyag is, amely ráadásul a blues érthetően előtérbe állított legendája mellett a többi Yardbirds-madárkát soha nem engedi kikukucskálni a halványan szóló kísérőzene függönye mögül. Ez elsősorban a „nagy” Sonny Boy Williamson-show, tele jellegzetes szájharmonikás újításokkal, amelyek a hagyományos bluesos keretek keménységére épülnek, de kevés olyan pikantériával, amely valami hihetetlen véletlen folytán legalább szükségmegoldásként igazolná ennek az albumnak a létezését.
Ami magát Claptont illeti, a játéka végig közönyösen ringatózik a meglehetősen átlagos szinten. Valószínűleg az is igaz, hogy ilyen „zöldfülű” Ericet sehol máshol nem fogsz hallani. Egyedülálló alkalom tehát, amely a gitározás felemelkedő csillagát szimpatikusan esetlen tapogatózáson kapja, amihez a maga részét bizonyára önzetlenül hozzáteszi Williamson domináns hangszeres-vokális jelenléte is. Bár nagy a valószínűsége, hogy a fiatal Eric egyike volt azon keveseknek, akik a blues efféle purizmusával való egyre intenzívebb kacérkodás ellenére már az elején átlátták a kitűzött „projekt” ambíciótlanságát, a gitáros kellemetlen közérzete itt minden lépésnél érezhető. Ugyanez elmondható a Yardbirds többi tagjáról is, mert ők semmiképp sem igazolják az úgynevezett első gitáros szupergruppá hírnevét. Kár, mert pszichedelikus kísérletezések, a megnyújtott gitárszólók jellegzetes dölyfe és a többi kötelező „rave up” orgazmizálás nélkül ez az album alig jut följebb annál, hogy egy kicsit több mint félórányi fárasztó harmonikafújás irigylésre nem méltó státuszát érje el.
Felállás
Eric Clapton: gitár
Chris Dreja: gitár
Paul Samwell – Smith: basszusgitár
Jim McCarty: dob
Sonny Boy Williamson: ének, szájharmonika
Produkció
Giorgio Gomelsky
Számlista
1.Bye Bye Bird
2.Mister Downchild
3.Hours Too Long
4.Out Of The Water Coast
5.Baby Don’t Worry
6.Pontiac Blues
7.Take It Easy Baby
8.I Don’t Care No More
9.Do The Weston
Az album játékideje: 36.10
