Smokin’ Joe kiárusította Zágrábot (2013)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Zágráb / Dom sportova (kis csarnok) / Horvátország
A koncert dátuma: 2013. 10. 02.
Látogatók száma: 1600
Jegyár: 300,00HRK / 320,00HRK
Joe Bonamassa az új generáció forró vérű bluesrockere. Tizenöt éve adta ki első stúdióalbumát, és mostanáig tizenegyet tudhat magáénak. Ha igaz, hogy a srác hétévesen hangról hangra pontosan lejátszotta Stevie Ray Vaughan és Jimi Hendrix szerzeményeit, és olyan gyorsan fejlődött, hogy tizenkét évesen már a blues non plus ultrája, B.B. King előtt nyithatott, akkor nem csoda, hogy ilyen meredeken ívelt felfelé a pályája.
De nem csak a kivételes tehetségről van szó. Joe Bonamassa ugyanis keményen dolgozik. A megkeresett kenyeret becsülettel meg kell dolgozni, különben egyáltalán nem esik jól! A „Driving Towards The Dalyight” Bonamassa új stúdióalbuma, amellyel három évvel első zágrábi fellépése után ismét a horvát fővárosba érkezett. Akkor a Boogaloo klubot árusította ki, most a Dom Sportova kis csarnokát. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt három évben még népszerűbb lett, mint volt.
Joe, mint mindig, most is pedáns. Ad a kifinomult esztétikára. Ez igaz a napi munkabeosztás tiszteletben tartására éppúgy, mint arra, hogy a fickó rendszeresen szűk szmokingot és fényesre pucolt cipőcskét ölt magára. A frizurának is úgy kell állnia, ahogy illik: gélezve, hátrasimítva, enyhe oldalscheitellel balra. Valentino-féle csábító báj. Napszemüveg. Kötelezően az orron. Tekintet a homlok alól. Ha bluesos vagy, nem tanácsos túl sokat nevetgélni. A blues szívfájdalom, és annak is kell maradnia. Joe ezt tudja.
Joe Bonamassa sosem volt különösebben ötletes dalszerző. A saját szerzeményeiben rendre más előadók hatása érződik. Előadóként viszont első osztályú. Korosztályában nehezen akad párja a mai bluesjátszók között, vagy legalábbis azok között, akik ebből élnek. Az új albumon is akad egy csokor feldolgozás. Új album? Alig győzzük követni. Ha felfrissítjük, mi mindent csinált mostanában Joe Bonamassa: tavaly megjelent a „No Hits, No Hype, Just Best” válogatás, idén pedig egy dupla koncertfelvétel „An Acoustic Evening at The Vienna Opera House” címmel. Ahogy a címből is kiderül, a fickó mostanában rákattant az akusztikus hangzásra. És ez még nem minden: október végén jön a hivatalos összefoglaló a londoni négy koncertestéről. Különböző helyszíneken, teljesen eltérő setlistekkel adta elő őket, a lemez címe „Tour De Force – Live In London (J&R Adventures)”.
Pontosan este nyolckor lépett tehát Joe Bonamassa a színpad elejére. Akusztikus felállásban, saját maga előzenekaraként. A bevezetőben a fent említett, friss koncertfelvétel setlistjének egy részét játszotta el, így részben reklámozta is azt. Szórakoztató bemelegítés volt a nyitó Palm Trees Helicopters And Gasoline-tól a Seagullon (a Bad Company-eredeti feldolgozása) és a Jelly Rollon át az Athens To Athensig, amit a Woke Up Dreaming zárt. Aztán átváltás elektromosra. A színpadra érkezett Derek Sherinian (billentyűk), Carmine Rojas (basszusgitár) és Tal Bergman (dob). Az ütős Dust Bowl az előző stúdióalbumra emlékeztetett, a számból viszont leginkább az maradt meg, hogy az első szólócsoda végén egy tisztátalanul megütött hang csúszott be, vagyis Joe ujjai még nem melegedtek be rendesen. A feszült hangulatot egy pillanatra oldotta a hagyományos Howlin Wolf-féle Who’s Been Talking, amely Bonamassa változatában az új stúdióalbumon is helyet kapott. Persze jóval keményebben hangszerelve, a hard rock hangzásához közelítve. Ezután ugrás az új albumra a Dislocated Boyjal, ahol megint megerősödik a testes riffelés, amihez Joe a kétnyakú Gibson gitárt vette magára. Mindkét nyak hathúros. Csak a két nyak hangolása különbözött. Majd jött az új album címadó dala. Mindössze négy akkordra épül, amelyek sorban követik egymást a versszakban és a refrénben. Tökéletes hajózás dallamos vizeken. Megint más hangulat. Törékeny, puha és kifinomult.
Bonamassa Gary Moore Midnight Bluesában varázsolta el igazán a közönséget. Elnyújtott változat volt. Benne felvonultatta a hathúros elmélet teljes fegyvertárát, ahogy azt a modern blues vívmányai megkívánják. Már ha egyáltalán lehet erről töprengeni, tekintve, hogy ez egy olyan műfaj, amely elvileg már nem fejlődik. De ahogy 14 nappal ezelőtt Greg Koch a Bluesiana klubban, mindössze 30 ember előtt, rendkívüli showjával meggyőzően megcáfolta ezt, úgy érvényes ez Joe Bonamassára is. Csak épp Bonamassa teljesen más zenei történetet épít. Jóval hozzáférhetőbbet a tömegek számára. Felpörgetett, és tud olyan dallamos vonalakat és futamokat beszőni, amelyek a Gibson-hang minden felpörgetettsége és testessége mellett az előadót a Free, a Led Zeppelin és hasonló zenekarok világához közelítik. Sokkal közelebb, mint bármihez, ami a delta bluesszal vagy a fehér blues hullámával kapcsolatos, élén a Creammel vagy a Ten Years Afterrel. Valószínűleg ezért ilyen általánosan elérhető a tömegeknek Bonamassa. Közel áll a hallgatók minden generációjához. Elhiszem viszont, hogy a blues megrögzött hívei bizonyos fokig utálhatják, mert szemükben a számos feldolgozás eljátszásával „lemészárolja” a Mississippi-delta szenvedélyének és érzelmeinek egyedi vonásait…
Két óra, amely közben levegőt venni sem hagy. Joe hol a hangjával ragad magával, amely bőr alá tud mászni, és érti, hogyan kell adagolni a sorokat az érzelmi állapottól függően több vagy kevesebb rekedtséggel. A rendes műsor csúcspontja a végén jött, amikor a kvartett nekilátott a Black Country Communion-eredeti, a Song of Yesterday feldolgozásának. Mondhatjuk, hogy a Black Country Communion félig a színpadon állt, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Bonamassa mellett ott volt Sherinian. Kivételes eposz ez, amelyben a blues eleme tökéletesen keresztezi a neoklasszicista megközelítést, a szám pedig a rockkorszak kultikus napjainak hasonló eposzaihoz mérhető, például a Stairway to Heavenhez. A zenekar színpadiasan megemelte a rendes műsort azzal, hogy a The Who-klasszikus Won’t Get Fooled Again nyitórészét a Song For Yesterday kifutásaként használta. Bombasztikus lezárás! Bizonyítottan működik!
Joe a csapatával 1 óra 45 perc rendes műsor után hagyta a levegőben az érzelmektől felizzott, a lelkesedéstől alaposan átforrósodott, tömve tele lévő Dom sportova kis csarnokát. A ráadásra mindössze egy percet vártunk. Két várt standard jött. Az első a Sloe Gin volt. Tim Curry feldolgozása, amelyet Joe minden alkalommal kiélvez a színpadon. Az est csúcspontját azonban a várakozásoknak megfelelően ismét a híres The Ballad Of John Henry hozta, amelynél a nép teljesen megvadult! Ez voltaképpen az a szám, amely kicsiben tökéletesen megmutat mindent, ami Joe Bonamassa neve mögött áll. A fickó pedig természetesen itt sem feledkezett meg a thereminbetétről!
Joe mozdulataiban lehet nyers is, de bőven kifinomult és érzékeny is. Pontosan tud puha hangokat is játszani fingerpickinggel. A zenekar persze kiváló jam-akrobatikával ölt, és ilyen intenzív fejlődés mellett egy pillanatra sem tudtál levegőt venni. Carmine Rojasra szavazok elnöknek. Kiváló basszusgitáros. Rá nem lehet megtalálni a megfelelő felsőfokot. Viszont így áll a helyzet. Joe Bonamassa a munkaadó, és ő szabja a feltételeket. Szóval kié volt a színpad? Joe Bonamassáé, pont. Rojasnak két négyzetméter jutott, amelyen csak előre-hátra mozoghatott, és még úgy is, hogy véletlenül se lépje át azt a vonalat, amely Joe Bonamassa látóterével párhuzamos. Isten ments, hogy véletlenül Bonamassa elé kerüljön az első vonalba. Sherinian és Bergman pedig ráragadtak a székükre, és a koncert alatt sehová nem tudnak elmozdulni. Egyes pillanatokban a színpad határozottan túl tágasnak tűnt. A hang viszont egész koncert alatt nagyon szép volt. Egy hibája sem volt.
Joe Bonamassa „agyonvert mindenkit”. A mester az mester. Ha szőrszálhasogatók akarunk lenni, csak a „túlzott technikai csiszoltság szindrómájában” találnánk hibát, amely átveheti az elsőbbséget a hangulatok építésétől, amelyek a zenész érzelmi állapotát tükrözik. Ez a kifent csillogás időnként zavart, bár Joe tökéletesen érti, mi a lényege a hangok helyes elrendezésének. Joe szólhatott volna egy-két szót a koncert alatt, és kicsit jobban felhevíthette volna a közönséget. A koncert alatt nagyon hűvös a közönséggel, amikor elmerül a munkájában. Mondhatnánk, hogy nála a rutint nem sikerül egészen jól elrejteni. Mindegy. A koncert után nem akadt látogató, aki ne olvadozott volna Joe Bonamassa és kiváló kísérőcsapata remek teljesítményétől. A nagyszámú női közönség pedig csak azt bizonyítja, hogy Bonamassának kereskedelmi értelemben már jó ideje nagyon-nagyon jól megy. A briliáns hang és az előadás egyértelműen megmagyarázza, miért volt valamivel magasabb a jegyár, mint amihez szoktunk. Joe Bonamassa a legjobbat nyújtja, de ezért kicsit többet is kér, mint mások. Így megy ez. Megengedheti magának. Mert megvan benne az igazi mojo, amely tömegeket gyújt lángra. Greg Koch, aki egyébként más tésztából gyúrt, briliáns zenei zseni, viszont gitáros, aki lyukakban izzad 30 ember előtt. Mégpedig összehasonlíthatatlanul alacsonyabb áron. Valószínűleg alig marad egy karéj kenyérre. És vicces, hogy legutóbbi stúdiólemezén épp Joe Bonamassa vendégszerepelt.
Setlist
1. Palm Trees Helicopters and Gasoline
2. Seagull
3. Jelly Roll
4. Athens To Athens
5. Woke Up Dreaming
—elektromos blokk—
6. Dust Bowl
7. Who’s Been Talking?
8. Story of a Quarryman
9. Dislocated Boy
10. Driving Towards The Daylight
11. Slow Train
12. Midnight Blues
13. Look Over Yonders Wall
14. Song of Yesterday / Won’t Get Fooled Again (outro)
—ráadás—
15. Sloe Gin
16. The Ballad of John Henry
Képgaléria

























