Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1977
Eric Clapton karrierje a Cream és később a Blind Faith felbomlása után, a gitáros önmagáról elnevezett debütáló albumának tűzkeresztségétől kezdve a hetvenes években folyamatosan ingadozott a diadal és a hajótörés között; 1977-ben a híres Slowhand-del érte el viharos odüsszeiájának csúcspontját. Az album sikerét, főleg kereskedelmi téren, kétségkívül három egyszerű dalnak köszönheti, amelyek három aszalt esztendő után ismét azzal koronázták meg Eric Clapton zsenijét, hogy korának népszerű zenei irányzatait kijelölő alkotóvá vált. A Slowhand ugyanakkor jóval több, mint a mindenkori slágertrió hordozója: szenzációs anyagával és kivételesen dinamikus, innovatív játékával Eric Claptont mutatja erejének teljében.
Ha Clapton kifejezésmódjának hatásáról beszélünk, nem megy J. J. Cale Cocaine-ja nélkül, amely éppen az Eric-féle híres feldolgozás vezényletével lett félénk kislányból gonoszkás kígyó. Clapton vadul agresszívan és csordultig önbizalommal harap bele Cale szerzeményébe, ami a gitárszólók közvetlenségén szépen meg is látszik: ihletetten, lenyűgöző hullámokban követik egymást. A Cocaine kétségkívül Eric egyik legerősebb dala, a gitárjáték szépsége, amelyet jó három évtized után is szétfeszít a fiatalos energia. A hangulat a Wonderful Tonighttal vált át: Clapton kifejezésmódjának finomságát mutatja be szemléletesen. A dal Pattie Boyd érzelmekkel teli idealizálásának köszönhetően ismét kivételes szélességével nyűgöz le. Újabb radikális műfajváltással követi a Lay Down Sally, Clapton számos country-kísérletének egyike, amely a blues rajongóinak az idegeit ennyi év után is biztosan piszkálja. Ericet itt mégis még egyszer meg kell dicsérni a rendkívül meggyőző előadásmódért, hiszen a dal a déli karakter melegét árasztva megerősíti Claptont mint a populáris zene egyik vezető tolmácsolóját.
A Slowhand könnyebben befogadható darabjai közé tartozik a Next Time You See Her, a We’re All The Way és a melankolikus instrumentális Peaches And Diesel is. Mindhárom azzal a dallamosság és minimalizmus közötti összekapcsolással dicsekszik, amelyet Ericnél már korábban is hallhattunk, és amely az idők során a végletekig csiszolódva a gitáros üzenetének egyik legfelismerhetőbb eleme lett. Clapton a továbbiakban egyszerűen felépített rockerrel, a The Core-ral hevíti a szenvedélyeket: ez a közel tízperces improvizált kikapcsolódás, amelyet Eric és szenvedélyes társa, Yvonne Elliman izgalmas vokális együttműködése ékesít. A rock & rolltól gyorsan a bluesig jutunk, ezúttal a hatalmas slide-gyöngyszem, a Mean Old Frisco jóvoltából, amely Clapton egyik legsúlyosabb, „megterhelt” bluesa. Arthur Crudup örökzöldje a sokkal híresebb Cocaine mintájára Eric atyai keze alatt éli második tavaszát.
A Slowhand elsőrangú mestermű, tele feszült zenei történésekkel, amelyeket dinamikus hangszerelések fognak közre, és amelynek a Backless és a 461 Ocean Boulevard kemény konkurenciája ellenére sikerült megőriznie a hetvenes évek legerősebb Eric Clapton-albuma címét. A hagyományos blueserkölcsöktől való egyre fokozottabb eltávolodással és a konvencionálisabb fogások fokozatos térnyerésével Clapton alkotói értelemben tovább érik. Az idő több mint kegyes volt a Slowhand-hez, ami a lemez ragyogása mellett persze nem meglepő.
Felállás
Eric Clapton: ének, gitár
George Terry: gitár
Carl Radle: basszusgitár
Dick Sims: billentyűs hangszerek
Mel Collins: szaxofon
Marcy Levy: ének
Yvonne Elliman: ének
Jamie Oldaker: dob
Produkció
Gyln Johns
Számlista
1.Cocaine
2.Wonderful Tonight
3.Lay Down Sally
4.Next Time You See Her
5.We’re All The Way
6.The Core
7.May You Never
8.Mean Old Frisco
9.Peaches And Diesel
Az album játékideje: 39.13
