Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Beardfish
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 5/5
Az rendkívül tehetséges és sokoldalú svéd prog rockerek, a Beardfish, akik a „Sleeping In The Traffic: Part One” (2007) című albummal sok prog-gurmé számára megalkották első mesterművüket, évről évre egyre fontosabb tényezővé válnak az izgalmas és kísérletező hangzásvilágok megformálásában, és a modern, eklektikus progresszív rock egyik vezető formációjává nőttek. A náluk jóval elismertebb honfitársakkal, a The Flower Kingsszel ellentétben – akik szintén a 70-es évek prog rock klasszikusainak örökségéből merítenek – a Beardfish zenéjében találkozni néhány sötétebb árnyalattal, főleg pedig jóval több hard rockos elemmel, ami nem jellemzője a mai skandináv prog-revivalnak.
A brit prog-klasszikusok hagyományos hatásai mellett – élen a Genesisszel, a Gentle Gianttel, a King Crimsonnal és az ELP-vel (néhol még a nagy Frank Zappa hatása is érződik) – a zenéjükben számos olyan elem is felbukkan, amely általában az art rockhoz vagy akár a hard rockhoz áll közelebb, és az Uriah Heep, a Deep Purple vagy a Kansas hagyományából ered. Erről elsősorban az ütős, heavy rockos gitárriffelés, az elágazó ritmusszekció és a Hammond-orgona bőséges használata gondoskodik, ami Rikard Sjöblom billentyűs-énekes területe, aki egyben nagyon jó és sokszínű vokalista is. Hangszíne a „gabrieles” teatralitás és a klasszikus rockénekesek többségére jellemző dallamos-erotikus pátosz valamiféle keveréke. Ez hangzásban közelebb helyezi őket az amerikai Spock’s Beardhoz (ha már muszáj hasonlítani), mint a fent említett skandináv honfitársaikhoz, bár épp elég egyedi vonásuk van ahhoz, hogy gyorsan felismerhetők legyenek. A zenéjüket nem lehet csak úgy fiókba tenni, hiszen elképesztően széles műfaji skálán mozognak: a folktól, az avantgárdtól, a jazz fusiontől, a szimfonikus zenétől, a pop rockon és a heavy metalon át az art rockig, sőt még egy rövid, bohókás country-villanásig is eljutnak (az album egyik dalában). Időről időre előszeretettel nyúlnak a mellotronhoz is, ami a Hammond-orgona széles körű használata és az „archaikus” ének mellett igencsak retró hangzást ad nekik.
A Beardfish viszont nem lenne igazi skandináv prog rock zenekar, ha nem vettek volna fel az albumra több mint 70 percnyi zenét és legalább egy több mint 20 perces epet (a címadó dal több mint 35 perc hosszú!), de a félelmek, hogy a The Flower Kings módjára felesleges, esetleg unalmas töltelékperceket találunk rajta, teljesen alaptalanok. A „Sleeping In The Traffic” saga második része az elejétől a végéig feszes, kavargó és kiszámíthatatlan kaland, és a bohókás cím ellenére egyetlen pillanata sem alvásra való. A „Sleepin In The Traffic: Part Two” legnagyszerűbb vonása, hogy a zenekarnak sikerül egyesítenie az avantgárd-excentrikus bohóckodást, amely egészen a Zappa-örökségig nyúlik, a hard rockos haveri vagányságot és a hagyományos (szimfonikus) prog rockos komolyságot. A szövegek is gyakran viccesek. Jó látni, hogy a technikai csiszoltság és a magas fokú virtuozitás ellenére a zenekar nem vesz mindent túl komolyan, ami sok mai progresszív zenésznél gyakran zavaró, akik a zenében és a szövegekben is „okosabbak” akarnak lenni, mint amennyi jót tesz nekik. A „Sleeping In Traffic” saga koncepciója rendkívül egyszerű: egy meghatározatlan személy életének 24 óráját írja le (hogy mi történik vele ez idő alatt). Ha az első rész a nappali történéseket mutatta be, ez a rész az éjszakaiakat. Ennek megfelelően azt várnánk, hogy érezhetően sötétebb hangulat uralkodik majd, de ez csak az album néhány részén van jelen. Többnyire a ritmikus lendület és a szórakoztató hangulat dominál.
Az éjszakai történéseket és hangulatot már a rövid, szimfonikus nyitó instrumentális, az „As The Sun Sets” megalapozza, amely az egész albumnak előkészíti a terepet (a dalok egymásba folynak). Hosszan lehetne ecsetelni az egyes hangszerelések és az elágazó instrumentális szekciók részleteit, de hogy ez a recenzió ne váljon egy rövidebb regény közelítésévé, inkább csak az egyes kompozíciók lényegi erényeit emeljük ki. Az egyes dalok kibontakozó szekciói gond nélkül szétoszthatók lennének több számra, és mindegyik továbbra is remekül szólna, ami jól mutatja e kiadvány kivételes kompozíciós színességét. Az „Into The Night” kiváló, erőteljes lüktetéssel fűszerezett alkotás, amely a műfajok széles palettáját vonultatja fel a folktól, az avantgárdtól és a fusiontől a space rockon át a klasszikus rockig. A gazdag Hammond-futamokat és a kiváló énekteljesítményt heavy rockos gitárpasszázsok és lüktető basszusvonal támasztja alá. A hangszerelés és a dal jellege folyamatosan változik: a nyugodtabb pillanatoktól, amelyek a szöveg által is éjszakai hangulatot teremtenek, a pörgősebb, sőt komikus részekig. Bár az összetett hangszerelések többsége természeténél fogva dallamos, és a szórakoztató, ugrálós ritmusok dominálnak, az album elmélyült hallgatást igényel, hiszen még a legigényesebb hallgató is minden egyes meghallgatáskor talál valami újat a kompozíciókban, például egy korábban elkerülte figyelmét billentyűs hangszerelést vagy gitárriffet.
Következik a remek „The Hunter”, amelyet a kivételes ritmikai változatosság jellemez. A hangszeres kezdés után a Hammond-orgona vonalai nagyszerűen csatlakoznak, erőteljes gitárriffelés és kiváló dallamos énekteljesítmény kíséretében. A hatalmas, domináns Hammond-vonal végig megőrzi azt a retró klasszikus rockos jelleget. A kompozíció zenei díszítéseinek többsége a legendás Uriah Heep hagyatékának egyes alkotásait idézi. Még nagyobb csemege a „South Of The Border”, amelyen először mutatják meg határozottabban, hogy remek humorérzékük van – ez a mai zenekarok többségéből oly hiányzó tulajdonság, hiszen azok általában azon fáradoznak, hogy minél komolyabban szóljanak. A dal számos utalást tartalmaz (a szövegekben is) a 70-es évek egyes heavy rock, illetve klasszikus rock zenekaraira, erotikus felhangokkal és markáns heavy rockos fogásokkal, amelyek leginkább a Deep Purple-t idézik. A közepén egy rövidebb improvizációs rész érkezik gitár- és basszusszólókkal, nem hiányzik egy rövid country szekció sem, amelyet a következő pillanatban már hamisítatlan heavy metal rész követ, majd megint valami egészen más. A kompozíció néhány bohókás ötlete valószínűleg a halhatatlan Frank Zappának is tetszett volna. Tiszta tízes. Utána a bohókás instrumentális, a „Cashflow” következik, ritmusváltások áradatával, szórakoztató gitárriffekkel és a billentyűk legkülönbözőbb kópé hangjaival. Különösen mulatságos a ringatózó, barokkos középső rész, amely bohóckodó természetével nagyon is a Gentle Giantet idézi. A „The Downward Spiral/Chimay” az album legsötétebb hangulatú alkotása, amiről elsősorban a lassú ritmus (kétségkívül a leglassabb az albumon), a kissé hátborzongató szintetizátorhang, a homályos gitár és a szarkasztikus szöveg gondoskodik. A második részben egy kibontakozó instrumentális szekció érkezik, számos zenei hagyománnyal, amely a dalt megint egy másik dimenzióba röpíti. Mindez elég ahhoz, hogy ez a kompozíció is kiváló jegyet érdemeljen az összességében vett változatosság, szórakoztatóság és kiszámíthatatlanság terén.
Az album központi darabja és a prog-rajongók fő csemegéje viszont kétségkívül a címadó, több mint 35 perces szuper-ep, a „Sleeping In Traffic”, amely hosszú, de felejthetetlen utazás igazi kozmikus viszonyok között, és még a legigényesebb zenei gurmét sem hagyhatja hidegen. Ez a világűrbeli, többdimenziós kompozíció, amely ugyanazzal a riffel nyílik és zárul, annyi különböző, ám végig szórakoztató motívummal és átmenettel van megfűszerezve, hogy nem kell sok idő, és kiválóságával pár hallgatás után teljesen magával ragadja a hallgatót. Benne van minden, amit egy igényes prog-gurmé szíve csak kíván: kiváló instrumentális szakaszok kiszámíthatatlan ritmusváltásokkal, dallamos énekrészek, álmodozó ambient pillanatok a billentyűk fenséges rétegeivel (élen a mellotronnal), bohókás és avantgárd kísérletezés is bőven akad. Az ütősebb, dallamos metalos hangzások kedvelői is megkapják a magukét néhány szekcióban, ahol hatalmas gitárriffelés és szaftos szólók, ütős dobátmenetek és epikus ének bukkan fel. Ez azon epikus mesterművek egyike, amelyek energiájukkal és hangulatukkal egy pillanat alatt teleportálják a hallgatót egyik helyről a másikra. Már pusztán a jelenléte is kiérdemli az albumnak, hogy 2008 egyik legjobb prog rock teljesítményének tartsák. A Beardfish már szinte közmondásos kompozíciós kiválóságát és maximalizmusát ismerve ez egyáltalán nem volt különösebb meglepetés.
A „Sleeping In Traffic” saga folytatása minden túlzás nélkül az elmúlt évek egyik legjobb teljesítménye az eklektikus progresszív rock terén, és megerősítése annak, hogy a Beardfish egyre inkább a progresszív rock egyik központi zenekarává válik a 21. század elején. Az album, amely hangzásban és kompozícióban is túltesz az első részen, egyszerre különleges kihívás és kikapcsolódás minden prog-gurmé számára, még azoknak is, akik szeretnek azzal henceegni, hogy már „mindent” hallottak, és semmi sem tudja meglepni őket. A „Sleeping In Traffic: Part Two” rendkívüli erővel szippantja magába a hallgatót már az első pillanattól, és hosszú, kiszámíthatatlan zenei kalandra viszi, tele váratlan fordulatokkal és hangulatváltásokkal, ami szerintem még mindig a minőségi progresszív rock fő ismérve. A Beardfishre minden jel szerint szép és hosszú jövő vár a modern prog rock elitjében.
Felállás
Rikard Sjöblom – ének, billentyűk
David Zackrisson – gitár
Robert Hansen – basszusgitár
Magnus Östgren – dob
Producer
Beardfish
Dallista
1. As The Sun Sets (1:13)
2. Into The Night (8:52)
3. The Hunter (5:57)
4. South Of The Border (7:43)
5. Cashflow (6:08)
6. The Downward Spiral/Chimay (7.10)
7. Sleeping In Traffic (35.44)
8. Sunrise Again (1.37)
Az album hossza: 74:24
