Előadó: Chance:Risiko
Kiadó: Altrock
Megjelenés: 2009
Értékelés: 4/5
A Chance:Risiko zenekart először az Altrock fesztiválon volt szerencsém megismerni Milánóban, ahol a félórás fellépésük után Radiohead-klónként könyveltem el őket. Ezzel durván igazságtalan voltam velük. A Chance ugyanis sokkal több ennél, de egyszeri hallgatásból ez nehezen derül ki, mert a leginkább szembetűnő hatások éppen a fent említettek. Alaposabb elemzéssel viszont kiderül, hogy közel sem utánzókról van szó, hanem olyan felállásról, amely egyes példaképeit teli torokból hirdeti, másokat viszont a háttérben tart. És éppen ez a rejtett, beszivárgó elem teszi őket igazi csemegévé a fülnek.
Debütáló lemezük, a Sleep Talking meglehetősen alternatív rockos színezettel indul, és teli torokból kiabálja: „Radiohead”, időnként pedig Muse is. Minden az Oompa Loompa című dalnál fordul meg, amikor a zenei háttér sokkal színesebbé válik. A folytatásban tehát sokkal játékosabb muzsika vár ránk, amely minden lépésnél valami stilisztikai meglepetéssel szolgál – az avantgárdtól a meditatív ihletésű pillanatokon (My Plastic Jaw) és a post rockon át a természetesen továbbra is jelen lévő alternatív rockig, amely legalább az ének miatt mindig a közelben ólálkodik. Az olaszok ebben a folytatásban nagyobb étvágyat mutatnak a ritmikai változatosságra, mint a post rockerek és az alternatívok. Erőfeszítéseiket inkább az egyszerű formák és a merészebb megoldások keverésére fordítják.
Az alap, felszínes hangzás tehát valahol Radiohead. Ezt a kísérleti zeneszerzés tárából válogatott szélesebb eszköztárral építik tovább, ötletesen egymásba fonódó dallamokkal és burjánzó hangszereléssel. Elsőre a törekvéseik meglehetősen szárazan hatnak, mert a gitárok és a többi hangszer is eléggé alapvetőnek tűnik, szólók és túlzott pózolás nélkül. Ám az alapvető alternatív rock e fátylába van burkolva zenei kifejezésmódjuk mélysége. Ha sikerül elmerülnöd az egymásba fonódó dallamok és a remekül elhelyezett kiegészítő hangszerek tengerében (különösen a vibrafont, a csengettyűket és a xilofont érdemes kiemelni, de a hegedűket, a csellót és a fúvósokat is), világossá válik, mennyire elágazóak és megfontoltak ezek a szerzemények. Összességében magasra törő céljaikat és nagy ambícióikat egy kis csomagba csomagolják. A tartalmas, rövid dalok hallgathatók egyenként vagy a lemez részeként, amely amolyan koncepcióalbumként működik. A három-négy perces szerzeményekbe annyi információt és jóságot zsúfolnak, hogy már egyetlen dal elemzése is több időt vesz igénybe, mint azt eleinte gondoltam volna.
Hangzásmanipuláció terén a srácok nem szolgálnak olyan kiugró teljesítménnyel, mint a Radiohead vagy az avantgárd példaképeik. Valamit azért kitalálnak. Zeneszerzőként nagyon erősek, és ebben a tekintetben a Radiohead-et könnyedén lefújják (ugyanez az avantgárd hatásokra már nem mondható el). Az italuk, amelyben részben az alternatív rock ízét érezni (rövid dalok és ének), erős adag kompakt avantgárd tobzódás (bonyolult szerzemények) is keveredik, mindig helyénvalónak és üdítőnek hat, mint egy tavaszi szellő.
Akinek tehát tetszik a Radiohead alapképlete a siránkozó énekkel (bár kevésbé, mint Thom Yorke-nál) és az álmodozó gitár- és billentyűmotívumokkal, de időnként úgy érzi, hogy hiányzik belőlük valami mélyebb és zeneileg elágazóbb, annak ezek az olaszok lehetnek az igazi megoldás. A Sleep Talking ugyanis pont jó adag post rock/alternative rock közérthetőséggel és hipnózissal, valamint avantgárd zenei csintalansággal szolgál.
———————————————————————————————
Először a milánói Altrock fesztiválon volt szerencsém megismerni a Chance:Risiko zenéjét, ahol nagyjából 30 perc után Radiohead-klónként könyveltem el őket. De ezzel velük és magammal szemben is nagy igazságtalanságot követtem el. A Chance sokkal több ennél, de egyetlen hallgatásból ezt nehéz kivenni, mert a legszembetűnőbb hatások a korábban említettek. Alaposabb elemzéssel megállapítható, hogy nem utánzókról van szó, hanem olyan zenekarról, amely bizonyos hatásokat büszkén vállal, másokat viszont inkább a háttérben tart. Éppen ez a rejtett, beszivárgó elem teszi őket ilyen ínycsiklandó falattá.
Az album nagyon hasonló hangulatban indul, mint a Radiohead, időnként pedig a Muse. A fordulópont az Oompa Loompa alatt jön el, amikor a játék és a hangulat a többnyire alternatív rockos közegből sokkal változatosabb zenei világba vált át: avantgárd, meditatív hatások (My Plastic Jaw), post rock és természetesen még mindig alternatív rock, amely legalább az ének miatt mindig ott ólálkodik a közelben. Ezek az olaszok nagyobb étvágyat mutatnak a ritmikai változatosságra, mint a post rockerek és az alternatív rockerek. Szívesebben keverik az egyszerűbb részeket a merészebb kirándulásokkal.
Az alaphangzás a Radiohead körül van megformálva. Ezt a kísérletezőbb zeneszerzés tárából válogatott széles kínálattal, okos dallamfonásokkal és buján burjánzó hangszereléssel emelik magasabb szintre. Elsőre a törekvéseik meglehetősen unalmasnak tűnnek, mivel a gitárok és a többi hangszer is elég alapvetőnek hat, igazi szólók és hangszeres villogás nélkül. De az egyszerű alternatív rock fátyla mögött óriási mélység rejlik zenei kifejezésmódjukban. Ha egyszer elmerülsz az egymásba fonódó dallamok és az ügyesen elhelyezett vendéghangszerek tengerében (figyelj különösen az olyan ütősökre, mint a vibrafon, a csengettyű és a xilofon, valamint a hegedűkre, csellókra és fafúvósokra), világossá válik, mennyire sokrétűek és okosak ezek a szerzemények. Nagy céljaik és ambícióik általában nagyon kis csomagban érkeznek. Ezek a rövid, de tele zsúfolt művek hallgathatók külön-külön vagy az album részeként, amely amolyan koncepcióként működik. Három-négy percbe annyi információt és csodás zenét zsúfolnak, hogy már egyetlen dal elemzése is sokkal tovább tart, mint azt eleinte elképzeltem volna.
Hangzásmanipuláció terén nem hallunk olyan csúcsokat, mint a Radiohead vagy az avantgárd példaképeik esetében. De a srácok azért kitalálnak valamit. Nagyon erős zeneszerzők, és ebben a tekintetben simán lekörözik a Radiohead-et (bár ugyanez nem mondható el az avantgárd hatásokról). Lényegében mindkét világ legjavát összeszedik, és zeneszerzői szempontból kihívást jelentő, mégis dallamos főzetet kotyvasztanak, amelyben alternatív rock elemeket hallunk (rövid dalok és ének), jókora adag kompakt kísérleti ötlettel (bonyolult szerzemények) fűszerezve.
Ha szereted a Radiohead alapvázát a siránkozó énekkel (bár jóval kevésbé, mint Thom Yorke-nál) és az álmodozó gitár- és billentyűmotívumokkal, de úgy érzed, hogy hiányzik belőlük valami összetettebb és zeneileg igényesebb, ezek az olaszok akár be is találhatnak nálad. A Sleep Talking pont jó adag post rock/alternative rock közérthetőséggel és hipnózissal, valamint az avantgárd zene szélesebb zeneszerzői horizontjával szolgál. Ez az album a kísérletező és az alternatív rockos viszketést is kielégíti, és biztosan remélhetünk még sokkal többet ezektől a fiataloktól.
Felállás
Paolo D’ Alonzo – ének/szövegek, elektromos gitár, akusztikus gitár, Rhodes, szintetizátor
Giacomo Di Paolo – basszusgitár, vibrafon, xilofon, akusztikus gitár, elektromos gitár, szintetizátor, Rhodes, csengettyűk
Gregorio Salce – elektromos gitár, kísérő ének, szintetizátor, vibrafon
Emilio Trevisani – dobok, vibrafon, ütőhangszerek, Rhodes
Vendégek: Francesco Cassino – ütőhangszerek és elektromos gitár, Gianfrancesco Falbo – hegedű, Tommaso Tesini – cselló, Alessandro Scagliarini – trombita, Carlo Di Paolo – fagott, Elena Veronesi – klarinét, Francesco Zago – mellotron, Jo Marie Sison – hegedű
Produkció
Chance:Risiko
Számlista
1. Sleep Talking
2. Beating a Dead Horse
3. Monday Morning Motivation
4. Dead End
5. Oompa Loompa
6. What’s Wrong with Salamander
7. 30/03/07
8. Active Life
9. My Plastic Jaw
10. Radiations
11. Aus Tokio
