Skin Deep

A 72 éves Buddy Guy neve hallatán a blues rajongóinak nem kell bemutatni, kiről van szó. A blueszene doyenje a műfaj egyik istene, és egyike azon kevés még aktív zenésznek, akinek megadatott a megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhatott a blues két óriásával, Muddy Watersszel és Willie Dixonnal. Buddy olyan, mint a bor. A Skin Deepre szimpatikus baráti társaságot verbuvált össze, akiknek a többségét az évtizedek során mentorként maga „oktatta” vidáman a blues alapjaira. Így itt találjuk Eric Claptont, a fenomenális steel gitáros Robert Randolphot, valamint a slide gitár mesterét, Derek Trucksot.

Az album legelejétől világos, hogy Buddyval nem lehet viccelni. Guy rögtön a Best Damn Fool-lal teszi le a voksot, amellyel megszokott stílusában érzelmek tüzes viharát zúdítja a hallgatóra. A jellegzetes fogások, amelyeket a gitáros forróvérű gitárzáporral és rá jellemző, pikáns szövegekkel nemesít, egy pillanat alatt megsejteti a hagyományos blues iskola nyers erejét. A folytatás sem kevésbé látványos! A To Many Tears az előd módján megy tovább, de ezúttal Susan Tedeschi feldúlt hangjával kísérve. Ő Guyjel párosban rendkívül fertőző kombinációt alkot, izgalmas párbeszédekkel, amelyek főleg a félénkebb hallgatók bőre alá kúszhatnak. A befogadhatóbb témák között hamarosan ott a Show Me The Money is, amely afféle fejhajtás a chicagói blues előtt, jól hallgatható kivitelben.

Buddy Guy kivételes jellem és humorú ember, így az úr megengedhet magának egyet s mást. A Who’s Gonna Fill Those Shoes-szal például cinizmussal átitatott keresztmetszetet nyújt a modern blues-szcénáról, amelyből – őszintén szólva – éppen az ő fajta egyéniségei hiányoznak. Nem hiszitek? Akkor merüljetek el a Lyin’ Like A Dog-ban. A dal életerejét Guy gyökereiből meríti, amelyek a hagyományos blueson át egészen Albert King területére vezetnek minket. A veszélyes utazás kicsit rusztikusabb hangulatban zárul: az Out In The Woods-szal térdig süllyedünk az alsó-Mississippi mocsaras talajába. Az album egyik csúcspontja pedig kétségkívül a sötét Every Time I Sing The Blues, amely a gitárblues két legendájának mérgező erőpróbájaként hangzik el. Guy itt fantasztikusan kommunikál Eric Claptonnal, gitárban és énekben egyaránt. A nyers erődemonstráció a végén az improvizációk epikus összecsapásában tör ki, ezzel lezárva a blueszene két ikonjának újabb megismételhetetlen találkozását.

Buddy Guy a rögös utat a sztárság felé mindig éles és kifejezetten felvillanyozott intonációval törte maga előtt, ezért a gitáros kacérkodása a fülbemászó dallamokkal sok könnyelmű hallgatót könnyen váratlanul érhet. A Skin Deep első pillantásra Buddy szelídebb oldalát mutatja, de elsősorban a zenei érettség szépen kiegyensúlyozott bemutatásáról van szó, amely az album többi részéhez képest merészen visszavett tempójával hidat épít két jellemében teljesen különböző világ között. Guy nem idegen a csábító dallamokra épülő szerzeményektől, sőt, a Skin Deeppel egy sorba lép e műfaj óriásával, Robert Crayjel.

A Skin Deep biztosan nem fog óriási példányszámban fogyni. Őszintén szólva a slágerlistákon való bármilyen, akár csak jelképes szereplés is minden tekintetben meghaladná a reális elvárásokat. Persze nem kell külön hangsúlyozni, hogy Guyt az ilyen apróságok nem zavarják. Joggal! A Skin Deeppel sikerült szenzációs albumot alkotnia, amely az újnak a hagyományossal alkotott pikáns keverékével dob oda egy csontot a modern blues-trubadúroknak. Kötelező olvasmány a hithű blues-rajongóknak!