Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Soft Machine
Kiadó: CBS
Megjelenés: 1973
Játékidő: 76:25
Pontszám: 4/5
A „Six” dupla LP volt, pontosabban stúdió- és koncertfelvételeket vegyítő hibrid, amellyel a Soft Machine 1973-ban elnyerte a Melody Maker magazin legjobb brit jazzalbumnak járó díját. A zenekar tagjai, akik nem voltak túlzottan elégedettek a stílusában meglehetősen skizofrén „Fifth”-fel (1972), fellélegezhettek. Az új tagnak, a multiinstrumentalista Karl Jenkinsnek köszönhetően, aki az egy évvel korábban érkezett John Marshall dobossal együtt az Ian Carr’s Nucleusból jött, hogy Elton Deant váltsa a Soft Machine-ben, a hangzásuk letisztult, finoman megformált jazz fusionné állt össze, miközben a free jazz elemek, amelyeket Dean favorizált, a „Six”-en elhaltak. Ez azt jelentette, hogy a zenéjük valamivel befogadhatóbb lett, de ez korántsem azt jelentette, hogy a „Six” ne lett volna rendkívül összetett alkotás, amely ennek a legendás angol zenekarnak a legtöbb albumához hasonlóan sok hallgatást igényelt, mire minden erénye feltárult.
A „Fifth”-hez képest a „Six” helyes irányba tett lépés és érezhető javulás volt, a legtöbb szám pedig Jenkinsnek és a billentyűs mesternek, Mike Ratledge-nek köszönhetően, aki mindig is a Soft Machine zenéjének strukturáltabb és dallamosabb iránya felé hajlott, kapott fejet és farkat. Jenkins a különféle szaxofonok és billentyűs hangszerek mellett oboán is játszott, ami a jazzben meglehetősen szokatlan hangszer. A pompázatos, szaxofonközpontú nyitányt, a „Fanfare”-t az „All White” újraaranzsált változata követi, amely szabadabb, free jazzesebb verzióban már a „Fifth”-en is megjelent. Az új változat érezhetően finomabb szaxofon- és jazzaranzsmanokat tartalmazott, így ezúttal igazi élvezet volt hallgatni. A „Between” sokszínű, szokatlanul dallamos improvizációkat tartalmaz, a „Riff” pedig Marshall ragyogó dobátvezetéseit és Ratledge orgonáinak érdes hangzását.
A „37 S” is, számos dallamos aranzsmanjával és agyafúrt ritmusváltásaival, szépen mutatja a finomabb, jazz fusion-ösebb Soft Machine jó csapatmunkáját. A „Gesolreut” szintén a „Six” jobb pillanatai közé tartozik, hiszen az elejétől a végéig a különálló aranzsmanok zamatossága, a ritmusszekció kivételes játékossága és az általános ambient hangulatú kedvesség jellemzi. Az „E.P.V.” melankolikus lélekmelengető törékeny zongoraszólamokkal és az oboa bús hangjával, amely szép ambient ellenpontot ad. A „Lefty” kissé avantgárdabb kísérlet, hiszen disszonáns, homályos hangok és tébolyodott dobjáték jellemzi, míg a „Stumble” a szinte epikus zongora- és orgonaaranzsmanoknak köszönhetően igen dallamos darab. Az „5 From 13” Marshall ínycsiklandó dobszólóját tartalmazza, amelyet az 1972-ben elhunyt angol jazzdobosnak, Phil Seamennek ajánlott. A „Riff II”, amellyel a „Six” koncertes fele véget ér, a „Riff” folytatása, de rövidebb és gyorsabb tempóban van lejátszva.
A tizenegy perces „The Soft Weed Factor”, amelynek zongorára épülő bevezetője kissé elnyújtott, a folytatásban viszont kiváló, „csapatmunka-jellegű” alkotássá változik, nyitja a „Six” stúdiófelvételes maradékát. A „Stanley Stamp’s Gibbon Album (for B.O.)” jellemzői a drámai zongoraaranzsmann, a szikrázó dobátvezetések és a nosztalgikus szaxofonpasszázsok, miközben az egészet szenvedélyes orgonaszóló teszi pikánssá. A „Chloe and the Pirates” szinte spacerockos billentyűs bevezetőt tartalmaz, amely a Soft Machine-nél inkább a canterburyi honfitársakra, a Gongra emlékeztet, de a szikrázó, intelligens szaxofonaranzsmanok hamar „otthonosabb” terepre terelik a dolgokat, különösen amikor eljön az átmenet egy finom, kissé álmodozó szakaszba. A sötét ambienttel átitatott „1983”-at, amely az Orwell-féle 1984 előtti évre céloz, homályos hangulatú basszusimprovizációk, szokatlan ütőhangzások és szétszórt zongoratöredékek jellemzik.
A Soft Machine a „Six”-szel, amely kimentette őket az egyre mélyülő homály szakadékából, és meglehetősen stabil alapot adott nekik, az egyik legjobb alkotását hozta össze. A koncert- és a stúdiófelvételeket tartalmazó lemezfél minőségben egyenrangú, a koncertfelvételekről pedig a produkciós simítgatás miatt elég nehéz megállapítani, hogy „élőben” készültek. Ennek ellenére nem mindenki örült annak, hogy a Soft Machine ebben az időszakban tökéletesítette a jazz fusionhöz való sajátos hozzáállását. Hugh Hopper basszusgitáros nem volt túl lelkes attól, hogy Jenkins teljesen kiszorította a dalszerzői szerepből, ezért úgy döntött, még a „Six” megjelenése előtt távozik. Roy Babbington váltotta, egy újabb egykori Nucleus-tag, aki Hopper segítőjeként nagybőgőn már vendégszerepelt a „Fourth” és a „Fifth” lemezen.
Felállás
Mike Ratledge – orgona, elektromos zongora, nagyzongora, celesta
Karl Jenkins – oboa, bariton- és szopránszaxofon, elektromos zongora, nagyzongora, celesta
Hugh Hopper – basszusgitár, hangeffektek az „1983”-on
John Marshall – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Soft Machine
Számlista
LP 1 – Live Album (41:45)
1. Fanfare (0:42)
2. All white (4:46)
3. Between (2:24)
4. Riff (4:36)
5. 37 1/2 (6:51)
6. Gesolreut (6:17)
7. E.P.V. (2:47)
8. Lefty (4:56)
9. Stumble (1:42)
10. 5 from 13 (for Phil Seamen with love & thanks) (5:15)
11. Riff II (1:20)
LP 2 – Studio Album (34:40)
12. The soft weed factor (11:18)
13. Stanley stamps Gibbon album (for B.O.) (5:58)
14. Chloe and the pirates (9:30)
15. 1983 (7:54)
