Előadó: Rush
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1982
Értékelés: 5/5
Ez az album a „Moving Pictures” logikus folytatása és hangzásának logikus továbbfejlesztése. A Rush-hangzás új köntösben a (mára kissé primitívnek ható) Oberheim szintetizátorok üdvözítő hangján lebeg. Ez a lépés az album felületes meghallgatása után (megjelenésekor) sok megrögzött Rush-rajongót elriasztott tőle, azokat, akik újabb „Moving Pictures”-t, „A Farewell To Kings”-et vagy „Permanent Waves”-et követeltek, és esküdtek a hetvenes évek során felépített zenekari hangzásra. Egyszerűen nem hallották rajta többé a gitárokat, és ennyi elég volt nekik, hogy ronda kiskacsává kiáltsák ki.
A nyolcvanas évek új korszakot hoztak, és a Rush sem akart közömbös maradni ez iránt. Mindenképpen kamatoztatniuk kellett és akarták is minden tehetségüket, és a hangzást evolúciós úton előrébb vinni. A „Signals” alapvető újítása Geddy Lee, aki gyakorlatilag az összes dalt szintetizátorhangba öltöztette. Tipikus nyolcvanas évekbeli szintetizátorhangba.
A produkcióban továbbra is tisztán kivehető a vastag, tömör basszusmenet, amely az organikus élettel teli érzetet tartja, Geddy zsenije pedig ismét rendkívüli dallamosságot csempész a dalokba. Ez főleg az átvezető részekben szikrázik, ahol a gitárriff potenciális plaszticitását szinte szétszórja (Chemistry), miközben a produkcióban előtérbe tolt szintetizátorok függönye előtt halad tovább.
Éppen ez az élesen körvonalazott szintetizátorhang hoz a „Signals”-ra rendkívüli, atmoszférikus továbbfejlődést minden korábbi Rush-albumhoz képest. Az album egyik legszebb száma, sőt a Rush teljes diszkográfiájának egyik legszebbike, a Subdivisions, amellyel a lemez egyben kezdődik is, a legközvetlenebb bizonyítéka ennek a szilárd atmoszférának, amely a fogékonyabb (érzékenyebb) hallgatóra egyenesen transzcendentálisan vagy ezoterikusan hathat. A szintetizátorok gazdag hangfüggönyében a gitárriffek ugyan hallhatók, de szándékosan háttérbe szorítottak, és ezt az elsőbbséget még a gitárszólók előtt is megtartják, amelyeket alig érzékelsz. Ezeket „fűszerként” adták hozzá, leggyakrabban a dalok záró részeiben (The Analog Kid, Chemistry). Geddy vékony, tiszta és dallamos éneke, amely már rég elfeledkezett a hetvenes évek Rush-albumainak eszeveszett üvöltéséről, először éppen a szintetizátorfüggönyök kíséretében érvényesül optimálisan, és mint ilyen, hatékonyan viszi tovább az ezoterikus pillanatot.
A „Signals” hihetetlenül dinamikus album. A dalok élesen elkülönülő entitások, teljesen új atmoszférákkal és a szerzés módjában is újszerűek. Rendkívüli hangulatváltást hoz rögtön a Subdivisions után a The Analog Kid, ahol a szintetizátorok csak a refrénben jelennek meg. Ez közvetlenül a Subdivisions hangulatát idézi, és a makulátlan őszinteség és hamisítatlanság utáni vágyakozás motívuma könnyen beférne a Subdivisions-be is. Ezután hirtelen váltás következik egy organikus előrefrénbe, amelyet erősen Geddy basszusának zörgése támaszt meg. A hangulatok ilyen kettőssége végig az album egyik legvonzóbb védjegye.
A Chemistry, szövegét tekintve a „Signals” egyik központi dala, kiterjeszti az művészi hatókört, ahogy a Rush még görcsösebben kapaszkodik a billentyűk kínálta új lehetőségekbe. Itt először érezhető egy reggae-fogás (a refrén előtti átvezetőben). Ez a reggae-érintés, amely az albumon erősebben hangsúlyozva például a Digital Man című dalban is megtalálható, az album készítése közben az első megütközést okozta a stúdióban. A Rush ugyanis a reggae-motívumok beépítése miatt összekülönbözött a producerrel, Terry Brownnal, aki egyáltalán nem támogatta a zenekarnak a saját hangzásbeli határok kitapogatására irányuló vágyait, és emiatt végül kirepült a stúdióból.
Ezt a határtalan kísérletezést illusztrálja egy másik kivételes és rendkívül egyedi szám, a The Weapon, ahol a szintetizátorok segítségével Peart ritmusaihoz egy további alritmus társul, amely a végeredményben akár a nyolcvanas évek diszkóiban is megállná a helyét. A zenekar művészetének rendkívüli kifinomultságát és szofisztikáltságát a New World Man is igazolja, amelyet az atmoszférikus váltakozás díszít a kifinomultan vezetett és/vagy tipikus rockfrizurás főtéma között. Rövid és velős, kevésbé igényes, és rádiós pörgetésre is alkalmas.
Ha már szóba került az ezoterika pillanata: a Subdivisions mellett erősen kiemelkedik a lemezen a hetedik szám, a Losing It is. Itt a srácok hegedűt adtak a hangzáshoz. A dal melankolikus csobogás, a művészek legmélyebb érzéseinek kifejezése.
Az album eleje és vége a legintenzívebb pillanata. A Countdown ugyanis olyan szám, amely minden tekintetben tökéletesen jellemzi a Rush zenéjét, még a legnagyobb laikusnak is, aki azelőtt a Rush nevét sem hallotta. A trió intellektusát ideális adagolásban egyesíti. Ezek az adagok az album legigényesebb kompozíciójában élnek együtt, folyton egymásba áramló hangulatokat és vezető motivikus ellentéteket hoznak létre, amelyek ideálisan összeszőve élnek egymás mellett, és ez a Rush-zene felfedezésének legvonzóbb vonása. A Countdownban éppen legprogresszívebb tartása miatt a Rush visszahoz valamit a hiányolt gitáros „vagdosásból”, és ezzel feléleszti a korábbi lemezek szellemét, amelyet a Rush a „Signals”-szal végleg és örökre eltemetett.
Neil Peart ismét bebizonyította elméje szikrázó voltát, és néhány rendkívül mély, személyes vallomást fogalmazott meg a szövegekben, amelyeket Geddy és Alex ismét fenomenálisan keltett életre a legmegfelelőbb dallamok keresése közben. A Subdivisions például arról szól, mennyire nemkívánatosak a társadalomban a nonkonformisták (a „Conform, or be cast out!” sor). Az nem más, mint a puszta lázadó attitűd kifinomult elhelyezése, amely a mesterségesen beoltott punk-nyersség vírusát ismét teljes hazugságnak állítja be. A The Analog Kid szövege az ősi természet megélésének vágyára, annak hitelességére és őszinteségére törekszik, a Chemistry az emberiség különféle kommunikációs módjait mutatja be jelek kibocsátása alapján (a Rush az emberi fiziológia területét is érinti, például az „Electricity? Biology?” sorral), ehhez a dalhoz a legszerencsésebben az album borítója illik, egy dalmata, amely a kutyák jelzőváladékával megspriccelt tűzcsapot szagolgat. A The Weapon válasz a hidegháborúra, a New World Man az emberiség egyre növekvő sebezhetőségére, amely a tudományban tévesen keres kontrollt és biztonságot, a Losing It az emberi élet mulandóságáról szól, amelyben az álmok megvalósulatlanok maradnak…. Egyszóval: a lázadás nyelve a legszebben kifinomult elven megfogalmazva. Tények, amelyek már több mint 25 éve is aktuálisak voltak, és témák, amelyekhez a Rush a jövőben is még sokszor visszatért.
Éppen ezek a hangzásban színes kollázsok és hangzásbeli ellentétek, amelyeket a vastag, dallamos basszus, Geddy sajátos éneke és a szintetizátorok gazdag függönye épít fel, azok az építőkövek, amelyek közös munkájukkal a „Signals” albumon különféle kombinációkban folyamatosan lenyűgöznek. Valójában ez a három alapvető építőelem teszi ezt az albumot rendkívül különlegessé, egyedivé, és következésképp olyan lemezzé, amelyet a hallgató nagyon-nagyon sokáig fedezhet fel. Az egyedülálló hangzású és stílusú album mesterien hozzáadott csipetnyi kiszámíthatatlansággal és spontaneitással szolgál, a Rush örökké kifinomult és tökéletes zsenijével, a néha „szándékosan” kiválasztott legfurcsább motivikus ellentétekkel, amelyek éppen ezért vonzzák egymást olyan végtelenül, és a Rush-zene egyik fő felismerhető jegyei (Losing It).
A „Signals” album a mindig progresszív és folyamatos fejlődésre törekvő Rush-diszkográfiában a zenekar karrierjének egyik legmeghatározóbb mérföldkövét jelentette. Hogy mindent mit jelentett és jelent ma is ez az album, nem csak a zenekar további fejlődése szempontjából, hanem más zenekarok példájaként is, azt ebben a pár mondatban sosem tudjuk teljesen feldolgozni. Olyan album ugyanis, amely az örök aktualitást, az örök örökzöldséget ragadta meg. Ilyen albumokra pedig csak a legnagyobb zenekarok voltak képesek, azok, amelyek világosan alakították és meghatározták a rock n’ rollt egy olyan korszakban, amikor még elég tér volt ahhoz, hogy az ötletek újrahasznosítását széles ívben elkerüld.
A „Signals” az utolsó Rush-album, amelyről egyértelműen állíthatjuk, hogy a zenekar új hangzásbeli irányai ellenére még mindig teljesen organikus (természetes), élő hangzást hordoz, amely hallgatás közben azt az érzetet adja, mintha a trió koncerten lépne fel, miközben a stúdióban játssza fel a dalokat. A hangzás további mosása a nyolcvanas évek során a következő Rush-albumokon ennek a „mikor a rock még fiatal volt” nosztalgiának az utolsó szimbolikus pillanatát örökre elmosta.
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, basszuspedál, szintetizátorok
Alex Lifeson – gitár, basszuspedál
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Ben Mink – hegedű a 7. dalon
Produkció
Rush & Terry Brown
Dallista
1. Subdivisions (5:32)
2. The Analog Kid (4:46)
3. Chemistry (4:56)
4. Digital Man (6:20)
5. The Weapon(6:22)
6. New World Man (3:41)
7. Losing It (4:51)
8. Countdown (5:49)
Az album hossza: 42.17
