Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Orpheum Theater / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2007. október 16.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 30,00€
Az Iced Earth az elmúlt pár évben igencsak érdekes fejezeteket ír a zenekar történetébe. 2003-ban, miután már nekilátott a The Glorious Burden albumhoz szánt énekdallamok felvételének, otthagyta őket a karizmatikus Matthew Barlow, aki a metal egyik legegyedibb, legjellegzetesebb és leghatalmasabb hangjaként volt ismert. Az énekdallamokat újra felvette a metal felemelkedő csillaga, Tim „Ripper” Owens, aki a Judas Priestből való kirúgása után állandó tagként csatlakozott az Iced Earthhöz. A kritikusoknál és a rajongóknál meglehetősen langyos fogadtatást kapott The Glorious Burden (2004) megjelenése után a zenekar ködbe burkolózott. Idén az év elején aztán a frontember Jon Schaffer végre elárulta, hogy az Iced Earth pályafutása egyik legambiciózusabb projektjén dolgozik: a kultikus Something Wicked This Way Comes trilógia folytatásán, amelynek első része az 1998-as, azonos című lemezen jelent meg. A gonosz új formát öltött a Framing Armageddon című albumon, amelynek bemutatására a srácok kiterjedt európai turnéra indultak, hozzánk legközelebb pedig csupán egy karnyújtásnyira, északi határunktól a grácI Orpheum csarnokban álltak meg. Eredetileg a svéd Dark Tranquillity szerepelt volna előzenekarként, aztán derült égből villámcsapásként érkezett két igazán hihetetlen név: a finn harcosok, a Turisas, és a kanadai thrash legenda, az Annihilator. Az Orpheum meglátogatása kötelező volt!
És nekem ez volt az első alkalom ebben a döbbenetes grácI csarnokban, amelyet egy barátom a legjobban úgy jellemzett, hogy „indoor Križanke”. A kb. 1500 fős terem hangulata valósággal lélegzetelállító, és amikor a Turisas is elfoglalta a színpadot, percekig kapkodtam levegő után. Stílusban talán nem a Turisas volt a legszerencsésebb választás bemelegítőnek, de a finn battle metalosok a színpadon sosem okoznak csalódást. Már a megjelenésük igazolja hírnevüket, hogy ők az első és egyetlen battle metal zenekar: a hadi festés, a prémek, a szőrme és a bőr valósággal átröpít a középkori Európa idilli, érintetlen természetébe, amelyet fegyverzörej, fejszecsattogás és megcsonkítottak kiáltásai szelnek át. A Turisas a színpadon tényleg úgy hat, mintha egy dühöngő háború kellős közepén lennének, amihez a legtöbbet a testes, karizmatikus frontember, Mathias „Warlord” Nygard teszi hozzá, aki egy kegyetlen hadúr-despota kinézetével igazolja a becenevét. Warlord hihetetlenül erős hanggal (growlban brutális, tiszta éneklésben pokolian epikus és pompázatos; ha igazi epikus zenét akarsz, azonnal felejtsd el az olasz törpéket, a Rhapsody of Fire-t, vagy a beolajozott nárcisz Manowart, és inkább a Turisast válaszd!) igazi tábornokként mutatkozik be, aki gond nélkül vezényli a színpadon a tisztek csapatát és a színpad alatt a gyalogosok tömegét. Warlord persze nem az egyetlen, aki csatamámorba hozza a közönséget: ki kell emelni a vicces és laza basszusgitárost, Hannut, akinek a haja a legviccesebb frizura volt, és az energikus hegedűst, Ollit, aki fél óra őrült fűrészelés után teljesen tönkretette a vonóját (a Turisas abban is egyedi, hogy az új The Varangian Way albumon minden szólót elektromos hegedűn játszanak). Sajnos a Turisas ezúttal elsőként lépett fel, így alig félórányi játékidő jutott nekik, ami egy szempillantás alatt elszállt. Mégis ilyen rövid idő alatt gond nélkül elvittek minket a Volgán Velikij Novgorodig a To Holmgard and Beyond és az A Portage to Unknown dalokkal, a One More nevű sörivós mulatsággal visszaröpítettek az elsőlemezre, a Battle Metalra, a Bonnie M-től feldolgozott fantasztikus Rasputinnal pedig a magas sarkak, csillogó rongyok, afrofrizurák és diszkógömbök korába. „Do you like disco?” kérdezte Warlord, és az én válaszom: a Turisas után a diszkó még hogy nem! A Turisas az epikus Battle Metallal búcsúzott tőlünk, ami világossá tette, hogy a fél óra elképesztően kevés egy olyan zenekarnak, akit gond nélkül az elmúlt évek egyik legjobb metal bandájának nevezhetek, és amely a színpadon igazi bömbölő hadigép. A Turisast egyszerűen látnod kell! „Turisas – one more please!”
Pihenésre nem sok idő jutott, az osztrákok pontosak, mint a svájci óra, és a zenekarok percre pontosan léptek színpadra. Eljött az idő a mérgező kanadai thrash metal támadásához, amelyre a jócskán megtelt csarnok éppolyan türelmetlenül várt, mint én. Az ütős King of the Kill-lel a kanadai legenda, az Annihilator áldotta meg a fülünket kiváló thrash metallal. A zenekar első két albumával, az Alice in Hell (1989) és a Never, Neverland (1990) lemezekkel, amelyek a thrash metal legfényesebb pillanatai közé tartoznak, a thrash trónjára való feljutást sejtette, de későbbi kiadványaival sajnos nem váltotta valóra a nagy elvárásokat és reményeket, és lassan a feledésbe merült. Idén kiadtak még egy nagyon közepes terméket, a Metalt, amely sajnos csak megerősítette, hogy az Annihilatornak már rég elfogyott a szuflája és a lendülete. Mégis bebizonyították, hogy élőben még mindig pokolian thrashes, mérgező hangulatban vannak! A zenekar vezére és egyetlen megmaradt eredeti tagja, a nagy Jeff Waters, energikusan vezette végig az egész háromnegyed órás szettet, őrülten tépte a húrokat, ugrált ide-oda, és folyamatosan hergelte, gyújtotta a közönséget: kiállt a színpad szélére, és klasszikus piros szépségével, Steve Harris-módra rálőtt a nézőkre. Én magam elég szkeptikusan vártam az Annihilatort, mert főleg Dave Padden énekhangja undorít, ami lemezeken kétségbeejtően szól, de a boy-band tagjának kinézetű srác élőben megállta a helyét, és Jeff Waters is bőven besegített neki az éneklésben. Az új albumról szerencsére csak két dalt játszottak, amelyek tulajdonképpen az egyetlen meghallgatásra érdemes számok: az Operation: Annihilation és a Clown Parade, aztán már csak örök klasszikusok következtek, főleg a két kultikus első lemezről. Előtte még megörvendeztettek a remek Set the World on Fire-rel az 1993-as, azonos című lemezről, majd egy gyilkos négyes zárás következett csupa kultikus klasszikusból. W.T.Y.D., Never, Neverland, amit Padden túl finom hangocskájával ugyan kicsit tönkretett, de hallgatni így is nagyon jó volt, a gyilkos thrash himnusz Phantasmagoria, és természetesen a záró Alison Hell, a zenekar egyik legjobb dala! Az Annihilator legalábbis élőben még mindig teljes erőből rúg! „Listen to Annihilator, eh!”
Negyed tizenegykor végre elsötétült a terem, és felcsendült az új Framing Armageddon lemez intrója, a baljós Overture, amely színpadra kísérte az amerikai heavy/thrash legendát, az Iced Earth-öt. A zsúfolt csarnok Schaffer és Ripper láttán nyilvánvalóan megőrült. A koncert első része az aktuális album bemutatásának szólt, a Something Wicked-történet folytatása első részének, amelynek bevezetőjével a srácok a koncertet is kezdték. A Framing Armageddon beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert sokkal jobb lemez, mint a The Glorious Burden, csak egy kicsit több meghallgatást igényel. Ripper az az énekes, akinek a metal történetében valószínűleg a legnehezebb feladat jutott: a metal kultikus énekikonjait kellett leváltania, a Judas Priestben Rob Halfordot, az Iced Earthben pedig a megismételhetetlen Matt Barlow-t… Mindkét feladatot Tim ragyogóan teljesítette. Bár az IE első hangja valószínűleg mindig Barlow marad, Ripper gond nélkül betöltötte a távozása nyomán keletkezett űrt. Tim Owens a koncert első perceiben bebizonyította, miért az egyik legjobb énekes a fiatalabb generációból, hiszen a sikolyai szétszakították a csarnok tetejét, de a közepes tartományokban is hihetetlenül jól teljesített. Az új számokat, a Motivation of Man-t, a Setian Massacre-t, a fantasztikus A Charge to Keep balladát és a gyilkos Ten Thousand Strong kislemezt Owens persze torokszaggatóan énekelte. Meglepő volt, hogy az új dalok ilyen rövid idő alatt már egész jól beleégtek a közönségbe: az új számok refrénjeinek nagy részét együtt énekelte a közönség, természetesen élen járt a mérgező Ten Thousand Strong kislemez hihetetlen refrénje. Bármilyen jók is az új számok, a legtöbben a zenekar régi klasszikusaira vártak a legjobban, és én is kíváncsian vártam, hogy hallhassam őket Ripper szájából. Elsőként az SWTWC album nyitódala csapott le, a thrasher gyilkosság Burning Times, az előző lemezre a Declaration Day nevű speed mészárlás röpített vissza, aztán megint „blast to the past” a Violate-tel és a Vengeance is Mine-nal. Ripper a koncert közepe táján persze megpihentette a hangszálait, és előlépett a főnök, Schaffer, aki elpörkölte a Stormrider klasszikust a The Night of the Stormrider koncepcióalbum-remekműről. Nagy örömömre, és nyilván az egész csarnok örömére, nem feledkeztek meg a remek Horror Show lemezről sem, és a koncert egyik legfényesebb pillanatával, a tébolyult Draculával a nyakunkba haraptak. A szívem megremegett még egy kedvenc dalomnál, a The Huntert hallva, a fenomenális refrénnel, amitől végigfutott a hátamon a hideg, aztán jött a koncert csalódása. A srácok a leírhatatlan Gettysburg trilógiának csak egyharmadát játszották el. Miért, Iced Earth, miért!? A csalódást kijavította az elpusztíthatatlan Melancholy ballada, amit Ripper meglepően jól énekelt el, de olyan fantasztikusan, ahogy Barlow énekli, Tim sajnos soha nem fogja. Még a My Own Savior és az Iced Earth himnusz, és a srácok mindössze egy óra húsz perc után túl hamar elköszöntek tőlünk. Gond nélkül eljátszhattak volna még egy-két klasszikust, vagy legalább az új rúdugrók közül valamelyiket, az Order of the Rose-t, az Infiltrate Assimilate-et, a Framing Armageddont vagy a remek The Cloudingot. Hol van a 2002-es turné, amikor az Iced Earth egész 150 percet játszott??? Ennek ellenére a koncert felejthetetlen élmény volt, de legközelebb legalább 20 perccel többet kérünk, ugye?
Három ilyen jó zenekart látni egyetlen este alatt fantasztikus élmény, nekem pedig az, hogy először láthattam az egyik kedvenc zenekarom, az Iced Earth-öt, még felejthetetlenebb volt. Az Orpheum az egyik kedvenc helyszínemmé vált, ahová még vissza fogok térni, elsősorban a kiváló hangosításért, ami valóban hihetetlen volt. Idén már elég sok koncertet láttam, de egyik sem dicsekedhet ilyen jó hangosítással. Az Iced Earth-tel pedig jövőre újra találkozunk, amikor lezárul a történet!
Setlist
TURISAS:
1. To Holmgard and Beyond
2. A Portage to the Unknown
3. One More
4. Rasputin
5. Battle Metal
ANNIHILATOR:
1. King of the Kill
2. Operation: Annihilation
3. Clown Parade
4. Set the World on Fire
5. W.T.Y.D. (Welcome to Your Death)
6. Never, Neverland
7. Phantasmagoria
8. Alison Hell
ICED EARTH:
1. Overture
2. Something Wicked
3. Invasion (intro)
4. Man’s Motivation
5. Setian Massacre
6. Burning Times
7. Declaration Day
8. Violate
9. Vengeance Is Mine
10. A Charge To Keep
11. Stormrider
12. Dracula
13. The Hunter
14. Ten Thousand Strong
15. Hold At All Costs
—ráadás—
16. Melancholy
17. My Own Savior
18. Iced Earth
Képgaléria
