Helyszín: Codroipo (Udine) / Cortile d’Onore Villa Manin / Olaszország
Dátum: 2015. augusztus 1., szombat
Patti Smithnek nem kell különösebben hosszú bemutatás. A költészet és a hang, amely nemzedékeket formált, mára a hatvanas évei végén jár. A rettenthetetlen, soha meg nem fonnyadt szívű művész ezúttal annak a világ körüli turnénak az európai szakaszán járt, amelyen kultikus bemutatkozó stúdióalbuma, a „Horses” (1975) megjelenésének (első) 40. évfordulóját ünnepli.
Passariano egy apró friuli falu a nagyobbacska Codroipo mellett. A mindössze egy tucat kilométerre fekvő Udinétől található helyszín, a híres dogepalota, a Villa Manin a RockLine számára több okból is sokkal kényelmesebbnek bizonyult a koncertlátogatáshoz, mint másnap, amikor Patti a ljubljanai Križankében lépett fel. A helyszínre érkezőket zuhogó eső „köszöntötte”. Tömve a parkoló! Sok néző egyszerűen az autójában maradt, abban reménykedve, hogy majd elvonul a zápor. Nem törődve az efféle óvatoskodással, én futva beszaladtam a Villa Manin tetője alá, ahol már tele volt a hely közönséggel, miközben a nyílt téri ülőhelyek teljesen árván álltak. Csak a színpad tartott nekik társaságot a műanyag fóliákkal gondosan letakart technikával. Egy jó 3000 fő gyűlt össze a Villa Manin tágas épülete alatt, és várta, hogy az időjárás megkönyörüljön rajtuk. És meg is könyörült. Háromnegyed kilenckor az eső csodával határos módon elállt. A fél tízre meghirdetett koncert a kedvezőtlen időjárás miatt még tíz perccel korábban el is kezdődött, amikor a legendás művész a kísérőzenekarával kisétált a színpadra. A zenekart az eredeti tagok, Lenny Kaye (gitár, basszusgitár, ének) és Jay Dee Daugherty (dob), valamint Andy York (gitár) és Tony Shanahan (basszusgitár, zongora, ének) alkották. Patti Smith villa Manin-beli fellépése azonban nemcsak a „Horses” album 40. évfordulójának megünneplésére szolgált, hanem Pier Paolo Pasolini olasz rendező, költő és író halálának 40. évfordulójára is emlékezett. A mai olasz művészet egyik legkiemelkedőbb alakja élete java részét a Villa Manintól csak egy kőhajításnyira fekvő friuli Casarsában töltötte, így a két évforduló egyesítése ezen a koncerten teljesen logikusnak tűnt.
Patti Smith továbbra is egy éles és szabadelvűen rugalmas, kozmopolita intellektus first ladyje, amellyel megtermékenyíti a költészetét. A koncertest a híres nyitóverssel, illetve felütéssel indult: „Jesus died for somebody’s sins but not mine”, a zenekar pedig lassan nekilátott a teljes „Horses” album előadásának, kezdve a Van Morrison-féle single-„lelemény”, a Gloria feldolgozásával, amelynek eredetije a Them nevű zenekaré. A hálás olasz közönség szó szerint az ő kezéből evett, a költő pedig szenvedélyes beszédekkel és gesztikulálással folyamatosan lelkesítette a nézőket. A koncert 20. percében újra könyörtelenül szakadni kezdett az eső. Ezúttal azonban az emberek a helyükön maradtak. Jól felkészülve. Széldzsekiben és esőkabátban, sőt esernyővel is. „Nem hiszem el, hogy még mindig mind itt vagytok, és kitartotok velünk”, hangzott Patti egyik biztató szava az eláztatott közönséghez.
Patti elképesztett az érzékiségével és a szenvedélyesen átélt költészet-előadásával. Markáns hangja az évekkel úgy érik, mint a jó öreg bor, a vallomása és az értelmezése pedig csak nyer az üzenet erején és értékén, annyi igazságot hordoz. Költészetének gondolati értéke aktuálisabb, mint valaha, és minden szó azonnal életre kel, amikor a karizmatikus művész megküzd a saját verseivel.
Patti mögött kiválóan összehangolt zenekar állt. Finom és összetett volt minden figurájában és megmozdulásában ezen az estén, ami Patti Smith általános „punk” származását tekintve újabb bizonyíték a fokozatos művészi érésére. Az intenzív érzésekkel és érzelmekkel teli koncertet Patti minden számhoz fűzött bevezető kommentárokkal támogatta meg, a valódi punkos kiélezettség pillanata pedig némileg meglepő módon a The Who My Generation című számának feldolgozására jutott. A Jim Morrisonnak ajánlott Break It Up-tól az album csúcspontját jelentő Landen át a Jimi Hendrixnek ajánlott záró Elegie-ig Patti ismét bebizonyította, milyen erős művészeti dokumentum az örökzöld „Horses” album. Amikor a „Horses” A oldala véget ért, a Kimberly kezdete előtt ez a felvezetés hangzott el: „That was a side A of an album »Horses«. And now we turn the record over and we put the needle in the groove and we play side B.” Az Elegie alatt Patti felsorolta az elvesztett zenésztársak és művészek nevét, kezdve a Ramones mind a négy elhunyt tagjával, és nem feledkezett meg sem Lou Reedről, sem egykori partneréről, Allen Lanierről (Blue Öyster Cult), sem a férjéről, Fred Sonic Smithről, sem a fotós Robert Mapplethorpe-ról, sem a Nirvana Kurt Cobainjéről. Pier Paolo Pasolini nevét pedig természetesen nem hagyta ki. A Birdland rendkívüli recitálként hozta a borzongást, az érzések intenzitása pedig a punkrockosan felturbózott Free Moneyval csúcsosodott ki. Amikor Patti elhagyta a színpadot, a zenekar a The Velvet Underground-medley-be fogott, ami újabb eufóriahullámokat keltett a nosztalgikus olasz közönségben. A Beneath the Southern Cross alatt Patti Smith és Lenny Kaye akusztikus gitárt vett a kezébe, a figyelem középpontjába pedig ismét a „mennydörgő” Patti Smith versmondása került.
A közönség tovább ázott a zuhogó esőben, de szívósan kitartott a végéig. Akárcsak Patti és csapata, amely a várakozásnak megfelelően a közönségnek ajánlotta a People Have the Power-t, és ezzel az ébresztő, harcias számmal ismét tomboló önfeledtségbe lendítette a nézőket. A fellépés ezen a ponton érte el a záró crescendóját. A legtöbb érzelmet azonban (valószínűleg pályájának legismertebb száma) a Because the Night váltotta ki, amelyről Patti elmondta, hogy elhunyt férjének, Fred Sonic Smithnek írta. A dal társszerzője hivatalosan név nélkül maradt, de már semmi titok, hogy Bruce Springsteen az.
A ráadásban a csapat a The Who My Generation című számának feldolgozásába fogott. Míg a zenekar átvette az énekes feladatok nagy részét, Patti kezet fogott az első sorokban állókkal, majd átvette a gitárt a technikustól, magára vette, és Pete Townshend módjára „szétverte” a hangzást recsegő torzítással. Már csak a hangszer záró szétzúzása hiányzott, és tele lett volna a pohár. Nincs mit hozzátenni. Megrázó élmény, kifulladásig tartó szenvedéllyel és érzelmekkel. Az egy óra háromnegyed, ameddig a koncert tartott, egy szempillantás alatt elszaladt. Kitűnő koncert. Bár az évek elég szépen megtalálták Pattit, a színpadi jelenléte és a költészet-értelmezése, de főleg egyedi víziója és leplezetlenül csípős esze örökké fiatal, örökzöld és szabad útitársunk marad a mindennapokban! Egy ilyen erős és meggyőző előadás után nem nehéz azt gondolni, hogy Patti a nem éppen szerény 68 évesen is még mindig igazán lángolóan hisz az egyszerű emberek jobb holnapjában.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. Gloria (In Excelsis Deo)
2. Redondo Beach
3. Birdland
4. Free Money
5. Kimberly
6. Break It Up
7. Land: Horses/Land Of A Thousand Dances/La Mer(de)/Gloria
8. Elegie
9. Privilege (Set Me Free)
10. Summer Cannibals
11. Rock and Roll / I’m Waiting for the Man / White Light White Heat
12. Beneath the Southern Cross
13. Because the Night
14. People Have the Power
—ráadás—
15. My Generation
