Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Rage
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2017
Játékidő: 52; 12
Értékelés: 4/5
Harminchárom év működés a kultikus hamburgi metalosoktól, a Rage-től nem kis dolog. A zenekar pályája során számos hullámvölgyön és csúcson ment át. Amikor már úgy tűnt, hogy Peter Wagner és a zseniális Victor Smolski szétválásával lezárult a történet, Peavy újraindította a bandát, és két teljesen új, jóval fiatalabb zenészt vett maga mellé, akik majd szétfeszülnek a bizonyítási vágytól.
Így jelent meg tavaly a „visszatérő” stúdióalbum, a sokat sejtető „The Devil Strikes Again”, amelynek alig másfél évvel később jött a követője, a zenekar már 23. stúdióalbuma.
A Rage az új lemezt is ugyanabban a felállásban vette fel, power trióként, stílusban pedig megint kacérkodnak a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek fordulójának időszakával, amikor a kultikus „The Perfect Man”, „Missing Link” és „Trapped” albumok megjelentek. Tehát? Semmi új. De csak elsőre. Ehhez jön a jóval fejlettebb játéktechnika, a lendület és a frissesség, amelyet az újjáalakult trió a nagyon szolid elődalbumról átmentett az újra, és persze a mai idők produkciós megoldásai, ahogyan azokat a stúdiós felvételtechnika fejlődése diktálja. Vagyis a régi és az új afféle keveréke. Mindezek ellenére a zenekar új inkarnációja is elérte az alapvető célját: a Rage megmarad Rage-nek. Ebben nincs kétség, ugyanakkor a frissítés elég kifejezésbeli változást hozott mind az hangszerelésben, mind az előadásmódban ahhoz, hogy ezt a felállást felismerhetőség és egyediség jellemezze, ha a zenekar gazdag történetének összes többi felállásához hasonlítod.
Peavy-nek nehéz lett volna hitelesen biztosítania az új Rage létjogosultságát, ha Marcos Rodriguez nem lenne szerencsés keveréke éppen annak, amit az új Rage jelent: a régi és az új kombinációja. Rodriguez korábban a Soundchaser nevű Rage-tribute zenekarban játszott, és Victort is képes megidézni (néhány átmeneti, díszítő gitárharmónia a futamokban), a Rage-beli dobostársa, Vassilios “Lucky” Maniatopoulos pedig korábban a Rage egykori dobosának, Chris Efthimiadisnak volt a dobtechnikusa, ami azt jelenti, hogy pontosan azokkal az erényekkel rendelkezik, amelyekre Peavy-nek szüksége van ahhoz, hogy hitelesen és magabiztosan vigye tovább a Rage történetét. Peavy pedig marad Peavy. Basszusjátéka és énekének jellegzetességei azok az esszenciák, amelyek nélkül a Rage nem létezhet. A hangja az évek során mélyebb és vastagabb lett, ez tény, de a maró méregből a károgásában még közel sem veszített. A banda az új albumon zsírosabb hangzással szolgál, ami közben irtózatosan telített is, és Peavy hangja mindezek mellett még mindig több mint jól szolgál.
Általában is erős az új album kezdése: meglepi az ember a riffek kitalálásának, az előadásnak és a hangszerelésnek az ötletes frissessége mind a nyitó (cím)dalban, mind közvetlenül utána a Serpents in Disguise-ban. A Rage már az elején felmutatja minden dacos elszántságát és szigorú összpontosítását, az album pedig valóban teljes erőből nyit, pusztító és romboló agresszióval. Baljós, sötét, okkult és…? Teátrális. A harmadik szám, a Blackened Karma kislemezként is megjelent, és ilyenre is van felépítve. Vele visszatér az albumra valamennyi abból az általánosan ismert Rage-féle himnikusságból, amiért persze a magasan szárnyaló refrén a „felelős”. Egy dal, amelyet a zenekar új koncertjein biztosan hallani fogunk. Ütőerő és dallamosság kéz a kézben. Az album a folytatásban, egészen a végéig, magas színvonalú kompozíciós konzisztenciát tart. Oké, van néhány futam, amely arra emlékeztet, hogy a zenekar valamikor két évtizeddel ezelőtt már használta őket, de egyáltalán nem zavaróak. A banda a gyorsan gördülő, száguldó ritmusokból indul ki, amelyekből a teuton speed és thrash metal korai nagyjainak ósdi iskolás karizmája árad, a riffek helyenként megint ügyesen „megthrashelve” szólnak, a refrének pedig azt a himnikusságot és epikusságot hozzák, amely mindig is jelen volt a zenekarnál. Az epikusságban az első helyet éppen a záró Farewell viszi el, az album leghosszabb dala, egy igazi kis epikus szvit, amely stílusában némileg eltér az album többi részétől, ezért a zenekar okosan az album legvégére tette. Rodriguez szólói igazi csemegék. Talán egy kicsit rövidebbre lehetett volna venni az albumot, kevesebb refrénismétléssel, ami főleg a dalok végére igaz. A refrénismétlések kissé idegesítőek, például az amúgy nagyon jó Justify-ban, amelynek igazán nincs szüksége több mint hat perc játékidőre. A Time Will Tell pedig bizonyítja, hogy a Rage 2015 decemberében a koncertjein újra nagy lendülettel játszotta a „Black In Mind” albumot. A futamok a Sent By the Devil klasszikusra emlékeztetnek. A dal különösebb gond nélkül felkerülhetett volna a „Black in Mind” és/vagy az „End of All Days” albumra.
Hogy ne legyek hosszú: a „Seasons of the Black” albummal a kultikus Rage új inkarnációja megtalálta az igazi alkotói platformot, az előző album energiáját és hangulati hozamát még magasabb szintre emelte, és még felszabadultabb albumot tett le az asztalra, ahogyan azt a trió új idők alkotói-szerzői lehetőségei diktálják. Ezért az album egy kicsit telítettebben és főleg kidolgozottabban hat. Különösen, amikor felfedezed a kompozíciók részleteit. Egy album tehát, amely testhezálló lesz minden Rage-rajongónak. A régieknek és azoknak is, akik a Smolski-korszakot is bálványozták. A Rage tehát zabolátlanul és vadul száguld tovább. Minden fék nélkül.
Rage – Black Karma (hivatalos videó):
Felállás
Peter „Peavy” Wagner – ének, basszusgitár
Marcos Rodriguez – gitár
Vassilios “Lucky” Maniatopoulos – dobok
Produkció
Peter „Peavy” Wagner
Számlista
1. Season of the Black
2. Serpents in Disguise
3. Blackened Karma
4. Time Will Tell
5. Septic Bite
6. Walk Among the Dead
7. All We Know is Not
8. Gaia
9. Justify
10. Bloodshed in Paradise
11. Farewell
