Scott Henderson – Hendrix-szellemű blueshívő (2007)

2007 márciusának utolsó napján, vagyis egy nappal azelőtt, hogy mindenki összevissza hazudozna, ellátogattunk a környékünk idei egyik legjobbnak ígérkező blues/rock eseményére. A Scott Henderson Blues Band fellépésének színhelye ismét a Velden am Wörthersee-i Bluesiana Rock Cafe volt, amely egyre inkább bejáratott koncerthelyszínnek számít. Ahogy várható volt, a koncert kezdése ezúttal is, mondhatni szabályszerűen, több mint 45 percet csúszott, ami a szorgos pincérnőknek „szabályszerűen” lehetőséget adott arra, hogy kitartó zaklatással a lehető legtöbb italt eladják. Lassan kezdem megérteni, hogy ez a Bluesiana árpolitikájának állandó csillaga. Figyelmeztetésül és intőül a jövendő látogatóknak azt javaslom: minden pánik nélkül érkezzenek 45 perccel később valamelyik következő koncertre, így épp a kezdésre érnek oda, a tüdejüknek pedig a klub rossz szellőzése mellett is jut egy-két plusz köbméter friss levegő. A másik lehetőség, hogy pontosan jöttök, és a tulajdonos, Gudrun kedvességét és nagy beszédességét kihasználva egy kisebb csevejbe elegyedtek vele, így átvészelitek a gyötrelmes várakozást a Heider-féle karintiaiak unalmas társaságában. De hagyjuk a formaságokat, és térjünk rá a legfontosabbra, a zenére.

A Scott Henderson ütőstrió az első hangjait, ahogy mondtam, pontosan 45 perccel a hivatalos kezdés után szolgáltatta. Előtte volt alkalmunk látni őexcellenciáját, aki egyébként kopott pólóban, „sárgarépaszínű” farmerben és Nike cipőben egyáltalán nem néz ki sztárnak, amint személyesen jött felkapcsolni a hangosítást, minket pedig a felmelegedés idejére további 10 percnyi ábrándozásra hagyott. Az igazi történet azonban magával a fellépéssel kezdődött. Scott triójának a mester mellett John Humphrey basszusgitáros és a fiatal, de már befutott dobos, Alan Hertz a tagja. A zene, a triós felállás ellenére, nagyon teltnek hangzik: a srácok összecsiszoltságukkal és virtuozitásukkal betöltik a zenei teret és a fületeket az utolsó zugig. Bár egy blues-triótól azt várnánk, hogy a dallam uralkodik a harmónia fölött, Henderson triója esetében éppen fordítva van. Scott magáról ugyan mindig azt állítja, hogy inkább blues-rock zenész, a zenéje mégis más ujjlenyomatot mutat: a jazzgyökerek és a jazzes fogások döntő szerepet játszanak a játékában és a zeneszerzésben. Az úgynevezett „easy listening” itt teljes vonalon elesik, és ennek megfelelő a közönség is, amely ellátogat a koncertjeire. Aki Scott-tal esetleg először vagy véletlenül találkozik, annak a fellépés csak félig fog tetszeni, de aki tudja, mire számítson, annak egészen más a történet.

A srácok két részre osztották a műsort: az első valamivel több mint egy óráig tartott, a második pedig a kettő és fél óráig hátralévő időt töltötte ki. Közben az ő szavaikkal egy kisebb szünetet tartottak, ami 30 percre nyúlt, de ezt is sikeresen átvészeltük. Scott játéka közben egyértelműen világossá teszi, kikkel került a hosszú pályafutása során igazán közeli kapcsolatba. Így a „svirkájában” felismerhetők Chick Corea, Joe Zawinul, a hegedűs Jean-Luc Ponty fogásai, és még sorolhatnánk.

Bár Scott tökéletes jazzista is tud lenni, a mostani fellépés stílusában mégis bluesos színezetű volt, leginkább ahhoz a zenéhez állt közel, amelyet Gary Willis basszusgitárossal és a híres Tribal Tech felállással közös munkája során fejlesztett ki. Ezzel a formációval 9 albumot vett fel, és így alaposan kicsiszolta és kialakította rá jellemző hangzását és játékstílusát, amelyért többször megkapta például a hízelgő „az év jazzgitárosa…” címet. Emellett a színpadon jó mentorként is megmutatkozik, ami a testbeszédéből és a zenésztársainak adott jelzéseiből jól kiolvasható. Scott az utóbbi időben zenepedagógiai segédanyagot, illetve DVD-ket is kiadott „Jazz Fusion Improvisation” és „Melodic Phrasing” címmel, valamint egy könyvet „Jazz Guitar Chord System” címmel. Ha eltekintünk a nagyságától, és a zenekar másik két tagjára, Johnra és Allanra figyelünk, a felszínes kísérőjátékuk alapján könnyen alábecsülhetnénk és félreérthetnénk őket. A kép viszont teljesen megfordul a rövid, de velős önálló szólóbetétekben, amelyeket Scott a műsor második felében szánt nekik. Úgy tűnik, a főnök monopóliuma a formációban mégiscsak túl erős, a páros szabad lélegzetvétele pedig spártaian kimért. A Scott Henderson Blues Band zöme így Scott önkifejezésének és kiélésének marad fenntartva, bár a power blues-triók többsége hasonló szindrómában szenved. Pontosan ugyanezt a képet tapasztalhattuk alig egy hónappal ezelőtt, amikor a Bluesiana trónját Eric Sardinas foglalta el.

A fellépés így gyorsan elszállt, és csak a koncert végén fogtuk fel, milyen atmoszférikus zenei utazásra vitt minket Scott ez alatt a jó két óra alatt. A mester az mester, és ezt nyilván értékeli a zenei világ kritikusainak az a maroknyi, még meg nem vesztegetett csoportja is, amely Scottot arra a trónra emelte, amely ma a zene világában joggal megilleti. Csak remélni tudjuk, hogy Scott még egyszer visszatér a Bluesianába, mert mi biztosan visszatérünk.

Szöveg és fotó: Thomas Breznik