Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Rockhouse / Salzburg / Ausztria
A koncert dátuma: 2011. november 19.
Látogatók száma: 550
Jegyár: 30,00€
A Saxonnak nincs pihenő. A rajongóiknak sincs. 32 év telt el a „Saxon” (1979) című debütalbum megjelenése óta. Idén kiadták a 19. stúdióalbumukat is „Call To Arms” címmel. Épp néhány nappal az album hivatalos megjelenése előtt a Saxon az európai turné első szakaszában pályafutása során immár negyedszer állt meg Szlovéniában is (RockLine-beszámoló Rok Klemšetől ITT), ahol megint meggyőződhettünk ezeknek a megzabolázhatatlan old school keresztes lovagoknak a törhetetlenségéről és dacos kitartásáról.
A „Call To Arms” európai turnéjának második szakasza ideális alkalmat kínált arra, hogy a zenekar pótolja, ami 2009 őszén nem sikerült. Akkor Biff Byford betegsége miatt le kellett mondaniuk a turnét, amelyen a legendás kanadai rock ‘n’ roll koszosok, az Anvil kísérték volna őket. A kétéves csúszás végül ezt is megoldotta. Saxon és Anvil, mindkét zenekar idén megjelent új lemezzel, végre közös turnén!
Az ördög tudja, mi hajt minket mindig a Saxon-koncertekre. Talán a bibliai szimbolikájú dacosságuk? Valami ilyesmi biztosan közrejátszik. Az évek során a hajlíthatatlan következetesség egy hosszú életű zenekar alakját és munkásságát afféle legendává, sőt mítosszá emeli. A Saxon-dinoszauruszok pedig a heavy metal ősi mesterségének azon igazhitű védelmezői közé tartoznak, akik ettől a tudattól egy tapodtat sem tágítanak.
A Saxon régi ismerős a salzburgi Rockhouse-ban. Mióta aktívan követem a zenekart koncerteken is, 2003 és 2011 között már harmadszor jártak ebben a klubban (pályafutásuk során talán többször is). Maguk mellett a „Call To Arms” turné második szakaszára megtartották a Crimes Of Passion kölyköket is, akik klisés heavy metalt nyomnak, az N.W.O.B.H.M.-mozgalom ősidőire sok lehetséges módon visszautalva, némi hard rockos sminkkel megfejelve. Revitalizmus menetben. A Crimes Of Passion fellépését 20.00 órára hirdették, de a fiúk már 19.45-kor színpadra léptek, és félórás műsorban lenyomták a két stúdióalbumukról összeválogatott repertoárt. Érdekes zenekar mindazoknak, akik a tagok korosztályához tartoznak, de aki kihagyja, az sem marad le semmiről. A srácok szépen összeszokottan zúgnak, egy csipetnyi glamet pedig a göndör hajú, csengő hangú énekes, Dale Radcliffe visz a színpadi megjelenésükbe. A yorkshire-i kvintett fülnek kellemesen végigsétált a megszokott koncertrepertoáron, kiváló támogatást kapott a keverőpultból, ami a rendelkezésre álló 30 perc optimális kihasználását eredményezte, és szívélyes tapsot aratott a teremben, ahol eddig a pillanatig vagy 150 kíváncsi fej gyűlt össze.
Egészen más kép fogadott minket, amikor a kanadai Anvil lépett színpadra. A kis terem az utolsó sarokig tömve. Vagyis nagyjából 600 fő. A Rockhouse szerencsés helyszín. Hosszúkás, „tubaszerű”, a hang nem szétszóródik, ezért a hangzás összetevőinek elosztása a terem sok pontján optimálisan működik. Az Anvil lényege az énekes-gitáros Steve „Lips” Kudlow színpadi jelenléte körül forog. Ez a kiváló zenész pályája során egészen sajátos módszert fejlesztett ki a közönség szórakoztatására. Ezt folyamatosan kihasznált, nagy rugalmasságú, grimaszoló arcjátékával éri el (innen a „Lips” becenév), különleges fekete humorérzékével, amelyet szikrázó odamondásokkal csempész a fellépésekbe, és hatásosan „elad” a közönségnek, mindehhez jön még, hogy a gitáros a kihúzott gitárkábel jackjébe ordibál, vagy egy óriási dildóval játssza a szólókat a gitáron stb. Mindez megbocsátható, mert „Lips” bizonyítottan egyedülálló zenész. Kiváló gitárszólista, akit a fent említett bohóckodás és a viszonylag igényes gitárbetétek egyidejű ontása sosem szűnik meg elbűvölni. Minden hihetetlenül fesztelennek, őszintének és spontánnak hat „Lipsnél”. Mindezt pedig megkoronázza a dörgő, férfias orgánum, amelyből a végsőkig nem fogy az energia. Az Anvil lábra állította az egész RockHouse-t, a levegőben igazi rock-odüsszeia uralkodott, amelyet a zenekar egyenesen vezetett és fokozott a koncert csúcspontjáig, éppen a műsor végén, amikor a Metal On Metal klasszikusába kapaszkodtak. A repertoár zöme a zenekar aktuális stúdióalbumának, a „FukenEh!” (2011) szólt. Az Anvil kiváló kedvét fenomenális fellépéssel koronázta meg, amelyben a grimaszoló fogásaikból nem lehet betelni, nem lehet eleget nézni őket. Bár talán akadna, aki inkább még egy-két számot hallana ahelyett, hogy „ugratják” a népet, az egész olyan hatásosan működik, hogy ezt a zenekartól egyszerűen nem lehet elvenni, hiszen ezzel a színpadi jelenlét egyik lényegi összetevőjét vennéd el.
A Saxon egészen két órás műsort ígért. Nos, ez nem jött össze, pedig pontosan 22.00-kor léptek fel, és 35 percet töltöttek a színpadon. A kis termet egy szempillantás alatt sűrű köd borította, alig láttad az orrod hegyét is. Az acélos urak a színpadon, a terem felrobban. A Rockhouse valóban teltház volt, az utolsó sarokig tömve. A helyszín forrt. A közmondásosan visszafogott osztrák közönség ezúttal kiengedte a gőzt, és egyedülálló együttműködéssel vitte előre a zenekart. Főleg a jobb oldalon, Paul Quinn gitáros előtt összegyűlt forrófejű, fiatal rajongócsapat, amely legalább az összes refrént részletekbe menően tudta, és ették Biff Byford kezéből, valahányszor a legendás énekes úgy kívánta. Biff egy ravasz róka, és még szomjasan is képes átvezetni a közönséget a vízen. Szívesen árul levegőt, és olyan meggyőzően csinálja, hogy könnyen beddőlsz neki. Jobb, ha elhiszitek, amit Biff bácsi mond, különben jön a vessző!
Egy Saxon-koncert egyedülálló élmény, akár először, akár másodszor, akár harmadszor látod őket. Ezúttal be kell vallani, hogy szúrt a percek lopása. Először is: a Saxon nem két órát játszott, hanem egy órát és 35 percet. Annak ellenére, hogy ebbe az időkeretbe 21 számot zsúfoltak, ami egy ilyen hosszú pályafutású zenekartól irigylésre méltó, zavaró lett, hogy a zenekar a Denim And Leather, a Wings Of Steel, a 747 (Stranger In The Night) és a Strong Arm Of The Law között kötelezően elrabolja a közönség idejét azzal, hogy egyhangú refrénismétlésre kényszeríti. Az ember azt mondja, „oké”, ha ezt a műsor egyetlen pontján teszik. Ha viszont ismételgetik, nem nehéz arra jutni, hogy energiát spórolnak,
A Saxon a turné alatt végig változtatja a setlistet. Estéről estére négy-öt más számot játszanak. Egy elkényeztetett, régi rajongónak, aki valami kultikus klasszikusra jött, amit a Saxon évek óta nem játszott, a salzburgi koncert most biztosan nem volt a megfelelő cím. Éppen ezen a koncerten a Saxon azokra a helyekre, ahol minden koncertestére változtatják a repertoárt, több új számot toltak be, főleg a „Call To Arms” albumról, amelyről egészen öt számot játszottak. A turnén szintén játszott Rock The Nation/Battle Cry párost így a Saxon-klasszikus The Eagle Has Landed váltotta fel, a „csemegének” számító Rock N’ Roll Gipsy-t pedig feláldozták az új Surviving Aganist The Odds kedvéért, a setlistre visszatért a „The Inner Sanctum” (2007) albumról az újabb Attila The Hun is. A fiatalabb Saxon-rajongóknak és azoknak a ritkáknak, akiknek teljesen mindegy, mit játszik a Saxon a színpadon, végképp nem volt oka panaszra. Szerencsére a fiúk pár év után újra visszavették a setlistre a Power And The Glory klasszikust is.
A hangzás kiváló. Főleg, ha a terem közepén álltál. Tökéletes. Biff, aki rendíthetetlenül gyötörte magát a reflektorok alatt, úgy, hogy patakokban folyt róla az izzadság, ismét magabiztosan végigvitorlázta a repertoárt hatalmas hangszálaival, és megmutatta, hogy dacosságában semmi sem állíthatja meg. A Saxon remek a színpadon. Nem hibáznak. Annyi rutinjuk és kilométerük van, hogy semmi sem zökkenti ki őket. Biff mellett, aki a legtöbb színpadi teret igényli a produkciójához, a Saxon-koncert statikusságának lehetséges érzését a vagány basszusgitáros, Nibbs Carer is eloszlatja, aki például csak a Heavy Metal Thunder alatt játssza úgy a témáit, hogy közben végig rángatózva pörgeti a fejét, és vadul csapkodja a haját, ami a legendás, volt Metallica-basszusgitáros, Jason Newsted egykori fellépéseit idézi.
A Saxon ismét teljesen kielégítette a látogatók nagy többségét. Ez volt a zenekar célja is, hiszen a koncertek jelentik a kenyerét, ami a megélhetést biztosítja. Mégis, a sűrű számcsere ellenére inkább jólesett volna néhány klasszikussal több, mint a vasrepertoár egyes klasszikusainak túlzott húzása, amelyeket a háztetőn a verebek is fejből elcsipognak.
Így hát összegezhetem: az Anvil a koncertest csendes erkölcsi és teljesen észrevétlen győztese, hiszen mindössze háromnegyed órás játékkal teljesen meggyőzött minket szilaj keverékével: szikrázó színpadi mulattatás és kiváló, kompakt játék, amellyel a zenekar őszintén és hamisítatlanul, rombolóan bűvölte el a tele RockHouse-t. Hihetetlen, mire képes pusztán három ember kombinációja. Ha Lips csak egy hajszállal szebb fiú lenne, az Anvil biztosan ellopta volna a showt a Saxon elől!
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
SAXON: 1. Hammer Of The Gods 2. Heavy Metal Thunder 3. Never Surrender 4. Chasing The Bullet 5. Motorcycle Man 6. Back In ’79 7. Atilla The Hun 8. Surviving Against The Odds 9. Dallas 1 P.M. 10. Call To Arms 11. Demon Sweeney Todd 12. The Eagle Has Landed 13. 747 (Strangers In The Night) 14. When Doomsday Comes (Hybrid Theory) 15. Denim And Leather 16. Wings Of Steel —ráadás I.— 17. Crusader 18. Guitar solo (Doug Scarratt) 19. Power And The Glory —ráadás II.— 20. Strong Arm Of The Law 21. Princess Of The Night ANVIL: 1. March Of The Crabs 2. 666 3. School Love 4. Juggernaut Of Justice 5. Winged Assassins 4. On Fire 5. This is Thirteen 6. Mothra 7. Thumb Hang 8. When Hell Breaks Loose 9. White Rhino 10. Fucken Eh! 11. Metal On Metal CRIMES OF PASSION: 1. Body And Soul 2. I Think I Can Save You 3. Love Is To Die For 4. Pretty In Blood 5. Hell and Back 6. Blackened Heart 7. Blown Away 8. Accidents Happen
Képgaléria
