Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1995
Értékelés: 4/5
A kópéhajú, szakállas bácsika kalózsapkában és bandája aligha lehetett túl elégedett a közönség általános fogadtatásával, amikor megjelent a „Catfish Rising” (1991), az a meglehetősen felesleges és nem túl sikeres blueskísérlet, amellyel egyfajta főhajtást akartak bemutatni zenei gyökereik előtt. Ian ezért végleg búcsút intett a bluesnak, és a „Roots To Branches” albumon inkább visszatért ahhoz a zenei formához, amellyel a zenekarral a legnagyobb sikereit érte el, amelyben a legjobb volt, és amelyért a legjobban tisztelték – a progresszív rockhoz. Rendkívül bölcs döntés, hiszen a 80-as években tapasztalt jókora minőségbeli tévelygés és stílusingadozás, valamint a 90-es évekbe való meglehetősen szerény belépő után már egész komolyan felmerült a kérdés, mennyi progresszív töltet maradt egyáltalán a bandában, és képesek-e még bármi frissel meglepni. A Jethro Tull ugyanis nagyjából a „Stormwatch” (1979) óta nem készített olyan albumot, amely néhány dalt leszámítva akárcsak a közelébe került volna a progresszív rocknak. Egyre inkább úgy tűnt, hogy beállnak a folk és a hard rock valamiféle átlagos keverékébe, és lemondanak minden ambícióról, hogy felfedezzenek valami eddig kihasználatlant és újat. A „Roots To Branches” azonban végre rendkívül pozitív fordulatot hozott a zenei újítás és frissesség terén. A zenekar hosszú idő után visszatért egy progresszívebb hangzáshoz, aminek az volt az oka, hogy az egyes dalokba elkezdték beleszőni a világzene elemeit, pontosabban a keleti etnikus zenét, amely Ian szólókarrierjére is erősen hatni kezdett. Az albumról nem hiányoznak az arab skálák, a pentatonikus zenei formák és a technikailag bonyolult futamok, amelyek együtt rendkívül frissen szólnak, főleg a meglehetősen unalmas elődhöz képest.
Frissességet hoz két új tag is. Andy Giddings billentyűs John Evans távozása óta szerintem a legjobb választás a billentyűk mögé (alkalmi zenészként egyébként már a „Catfish Rising” néhány részén is bemutatkozott). Az öreg rókát, Dave Pegget, aki több mint 15 év után úgy döntött, hogy elhagyja a Jethro Tullt, hogy teljes egészében anyazenekarának, a Fairport Conventionnek szentelhesse magát (az albumon csak három dal erejéig segédkezett), ezen a lemezen a kiváló amerikai Steve Bailey váltotta a basszusgitárnál, aki akadémiai végzettségű basszusgitáros, és egyébként igencsak keresett alkalmi zenész. Bailey játékstílusa Peggével ellentétben jóval jazzesebb, és ez nagyon jól jött a zenekar új hangzásirányához.
A „Roots To Branches” hangzását tekintve az egyik leggazdagabb Tull-album, amelyen minden meghallgatással felfedezhetsz valami újat. Hagyományos folk/hard rock finomságaikat sikeresen gazdagították keleti etnikus elemekkel. Az akusztikus pillanatokban pedig most sem ragyognak kevésbé, mint az „áramos” részeken. A hangzásuk magva persze szokás szerint Ian multiinstrumentalista képességei – elsősorban fuvolajátéka (régen nem engedett meg magának ennyi szólót, mint itt) – és a ezúttal kiválóan felpörgött Martin Barre ütős, hard rockos futamai közötti kölcsönhatásra épül. Barre szerintem el volt ragadtatva, hogy nem kellett többé a blueszgitáros szűk bőrébe visszabújnia. A korábban a dobos-masszivitás és a rockos erő megtestesítőjének számító Doane „big boy” Perry ezúttal már érezhetően kifinomultabbá tette ütéseit és a cintányérok használatát, amelyek addig eléggé rockosak voltak. Bár egészen különböző iskolákból jönnek, Baileyvel a ritmusszekcióban nagyon jól kiegészítik egymást. Ian kiváló produceri munkája szintén külön említést érdemel. A szövegei pedig inkább nem szokványosak tőle, és ezúttal is főként társadalmi problémákat, valamint néhány személyes tapasztalatot érintenek. Szexuális utalásból most feltűnően kevesebb van a szokásosnál, bár Ian az érettebb korára akár lassan „komolyodhatna” is.
Hogy ez az album ismét valami különleges lesz az elődeihez képest, azt már a drámai „Roots To Branches” is megerősíti: a fuvolafutamok és az ütős gitárriff kiváló összjátéka érdekes keleti motívumot alkot. A titokzatos, drámai hangulatot némileg csillapítják Giddings hammondorgona- és egyéb billentyűs futamai. Ian hangja régen nem szólt ilyen baljósan, mint itt. A fickó idővel megtanulta jól igazítani a hangszínét a 80-as évek közepe óta jócskán beszűkült énekhangterjedelméhez. A „Rare And Precious Chains” még keletiesebben szól, hiszen többnyire pentatonikus skálákra épül. Míg a billentyűk ambient textúrái drámai alapot teremtenek, Martin a gitáron ütős keleti skálákon végigszaladva ragadja magával a hallgatót. Az egészet Ian fuvolája és a tökéletesen kezelt ütőhangszerek kötik össze. Az „Out Of The Noise”-ban az ütős gitármegoldások és a hammondorgona-futamok révén megint kicsit közelebb kerülnek a hard rockhoz, bár a szellemes fuvolafutamok és a finom zongora a folk szellőjét lehelik bele. A központi gitárriff és a hammondorgona összefonódásából született motívum a 80-as évekbeli munkáikat idézi. A „This Free Will” a hallgatót ismét mélyen a Kelet felé repíti. Ian az éneklésben itt újra úgy szól, mint a régi, jó szarkazmusmester. Az ütős ritmus és a kemény riff mellett meglepő a rendkívül ízléses szimfonikus hangszerelések bevetése, amelyek a fuvolával együtt titokzatos hangulatot teremtenek. Ha a háttérben még valami müezzin is üvöltene, akár nagy sláger is lehetne valahol Teheránban, ahol egyébként a rockzene túlnyomó többsége tiltott.
A „Valley” kisebb szexuális utalást tartalmaz (mi mást is jelentene a nyitó sor, „wake in the morning, see the young girl milking”?), noha állítólag az akkori tragikus balkáni eseményekre utal. Fuvolaszólóval nyit, majd ízléses akusztikus dallam következik Ian akusztikus gitárján. Ezt összetett szekciók és váratlan átmenetek sora követi. A refrén meglehetősen átlagos, de lenyűgöz a nagyon jó akusztikus gitárdallam és a gyönyörű fuvolafutamok, amelyek ismét a legjobbak közé tartoznak azok közül, amiket a skót „csavargó” az utóbbi években használt. A fuvolaszóló után közvetlenül a nagyon jó, szenvedélyes „Dangerous Veils” következik, a sebesség, a technikai tudás, az ütőerő és a finomság hatásos elegye. A felcsavart tempó, a felborzolt riff és az ügyes fuvola mellett Ian átélt énekteljesítménye is csodálatra méltó. Itt a nagyon jó hangszeres rész ragad magával, jó zongora- és gitárszólókkal, miközben Ian a fuvolán megint igazi sorozatokat lő. A szöveg egy újabb meglehetősen átlátszó szexuális utalás, amely nyilvánvalóan Ian lefátyolozott arab nőkhöz kötődő fantáziáit érinti. A „Beside Myself”, amely Ian indiai Bombayben szerzett benyomásairól szól, az album egyik legjobb darabja, sőt jó esélyes Tull-klasszikusnak. Szép akusztikus bevezető és csendes ének után nagyon jó átmenet jön, amely nyugodt tempóban folytatódik. Itt jó szimfonikus hangszerelések lépnek be, az ütős riff és a fuvola összefonódása mellett, miközben a zongora melankolikus hangulatot teremt. Ennek vége, amikor belép az ütős keleti motívum, amelyben harmonikusan fonódik össze a rendkívül áramos gitárriff és az ügyes fuvola. Az egyetlen, ami itt kicsit zavar, hogy a központi sort annyiszor ismétlik, és hogy Ian hangja időnként kissé fáradtan szól. Az utolsó négy dal kissé lecsillapítja az album addigi meglehetősen energikus hangulatát, és valamiféle visszatekintő, lírai tükröt nyújt.
Nagyon remélem, hogy Ian a „Wounded, Old And Treacherous” szövegének írásakor nem önmagára gondolt, hanem alteregójára, Aqualungra. Kellemes fuvola- és zongorabevezető után ambient billentyűkön és dobokon fokozás következik, amely drámai átmenetet sejtet. Ennek ellenére nyugodt ritmus, elbeszélő ének és bárhangulat jön. Meglehetősen sikerült keveréke a folknak, az ambientnek és a hard rocknak, számos ritmusváltással, szellemes fuvolafutamokkal, valamint jó cintányér- és billentyűmunkával. A záró hangszeres rész álomszerű, igazi csemege a progresszív folk rock minden rajongójának, és legalább egy fokkal feljebb emeli a dal általános hangulatát. Az „At Last, Forever” szinte „karácsonyi”, hagyományos bevezetőt tartalmaz zongorán, xilofonon, fuvolán és akusztikus gitáron, amelyek együtt törékeny és melankolikus dallamot alkotnak. A szövegét tekintve a Jethro Tull zenei kifejezésmódjának egyik nagyon ritka eleme – lírai, vallomásos ballada. Ha eltekintek a szövegtől (Ian az utolsó zenészek egyike, akit szerelmes balladák énekeseként el tudnék képzelni), nagyon jó alkotás, tele kiváló, összetett hangszeres részekkel: az ízléses szimfonikus díszítésektől és a játékos fuvolafutamoktól az ütős riffeken át a dinamikus ritmusvonalig. Különösen a szimfonikus hangszerelések tartoznak a legjobbak közé, amiket a 70-es évek vége óta készítettek. A „Stuck In The August Rain” egy újabb példája a finom folk rockos balladának, szép szimfonikus hangszerelésekkel és az egyes hangszerek tökéletes harmóniájával. Különösen tetszik az érdekes, titokzatos motívum, amely a gitár és a billentyűk összefonódásába vág bele. Minden bizonnyal az album egyik legbájosabb darabja. A hallgató érzelmeit leginkább megérintő dal címére azonban a záró „Another Harry’s Bar” a legméltóbb, amely egy elhagyott bár metaforáján keresztül, ahol egy öreg kutya alszik, ennek a megsemmisíthetetlen zenekarnak a korai éveire emlékezik, és nosztalgiát ébreszt. Bár a játékidő nagy részében nagyon egyszerű felépítésű, az akusztikus gitár, a zongora, a fuvolabetétek és az átélt ének által megteremtett melankolikus dallamra épül, amely átéléssel mesél az elhagyott helyszínről, később teljesen váratlan, kiváló hangszeres szekcióba megy át, ahol a gitár, a ritmusszekció és a fuvola kölcsönhatásban álomszerű dallamot alkot. Nagyon jó lezárása a 70-es évek vége óta készült legjobb albumuknak.
Valószínűleg még a legelkötelezettebb rajongó sem számított arra, hogy a megjelenésekor ilyen jó albumot kapunk a már kissé berozsdásodott, és régen nem fiatal legendáktól. Ilyen jó albumot, mint a „Roots To Branches”, szerintem a Jetro Tull a 70-es évek vége óta, vagy legalábbis az „A” (1980) óta nem készített, és maga Ian is a legjobb és legfontosabb fordulópontjaik közé sorolja a pályafutásukban. Szavai szerint ez a játékmódra és a zenészek közötti kémiára is vonatkozik a felvételek idején. A „Roots To Branches” ékes bizonyíték volt arra, hogy a Jethro Tull még bizony élt, és nem állt szándékában megadni magát hangzása további stagnálásának. Bár Ian a következő években egyre inkább a szólókarrierjének kezdett szentelődni, a zenekart pedig mellékvágányra tolni, ez volt az az album, amely visszaadta a régi rajongók hitét a Jethro Tullban mint a progresszív (folk) rock történetének egyik fő újítójában. A „Roots To Branches” diadalmas visszatérés volt a régi proggal szembeni mércékhez, a progresszív rock néhány megmaradt öregjétől, akik az évek terhe ellenére is képesek voltak meglepetésekre, és minden bizonnyal az akkori év egyik legjobb rocklemeze.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, bambuszfuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Dave Pegg – basszusgitár az 3., 5. és 11. dalon
Doane Perry – dob, ütőhangszerek
Andy Giddings – billentyűk
VENDÉGZENÉSZ:
Steve Bailey – basszusgitár az 1. és 6–9. dalon
Produkció
Ian Anderson
Dalok listája
1. Roots To Branches (5:12)
2. Rare And Precious Chain (3:35)
3. Out Of The Noise (3:25)
4. This Free Will (4:05)
5. Valley (6:08)
6. Dangerous Veils (5:35)
7. Beside Myself (5:51)
8. Wounded, Old And Treacherous (7:50)
9. At Last, Forever (7:55)
10. Stuck In The August Rain (4:06)
11. Another Harry’s Bar (6:22)
Az album hossza: 60:04
