Helyszín: Outdoor Exhibition Centre / Brno / Csehország
A koncert dátuma: 2007. július 21.
Látogatók száma: 35000
Jegyár: 35,00€
A szerencse sosem pihen. Ez történt velem is, amikor én, a nagy szerencsefi, először készültem lefotózni a mi jó öreg „kovakő” Rolling Stonesunkat, aztán egy karambol miatt félúton Belgrád felé megakadtam és ott ragadtam. Na, Szerencse nénike most másodszor is meglátogatott! A Rockline ugyanis fotóakkreditációt kapott Brnóra.
Nehogy már az élet túl sokszor legyen rózsákkal behintve: a karambol után az ördög még egyszer megrázta a szarvacskáit, és újra kifakadt a baj, mert belém állt valami az ágyékomnál, a gerincem derekánál. Így a hosszú brnói kalandom kísérője ezúttal egy elviselhetetlen szúrás volt a hátamban.
Miro fotóssal (kötelező ellátogatni a blogjára: „fotorocker”) reggel tíz körül indultunk el Brnóba. Minden szuperül, fennakadás nélkül ment, leszámítva az én nyögdécselésemet, amit úgy enyhítettünk, hogy út közben többször megálltunk egy kis pihenőre. Érdekes, hogyan találjuk meg az egyensúlyt… a sofőr vezet, a anyós… pardon, az anyósülésen ülő meg csinálhat, hát, szinte bármit. Mivel mi ketten Mirával elég nyitott fejűek vagyunk, úgy döntöttünk, hogy ezúttal bevetem a cseh tudásomat, amit a legutóbbi csehországi látogatásom alatt tanultam, csiszoltam és bővítettem (ismert történet a missz-választásról – „a kéthetes görögországi kiránduláson állítólag megtanult görögül”), szóval nagyon sikeresen belevetettem magam a csehbe. Persze azt javasoltam Mirónak, hogy kapcsolja ki a „nénit” (az a kis szerkezet, ami addig mutatta nekünk az utat), és még ráduplázva a nyomatékot hozzátettem: „Ne hledam mam navigaciye”!
Brno városa vasárnapian álmos volt, hiszen vasárnap volt, így hírét sem láttuk semmiféle tömegnek. Ennél az ürességnél is szomorúbb volt, hogy a Brnóba vezető úton összesen egyetlenegy plakátot vettünk észre, amely a mai esti nagy Rolling Stones-lakodalmat hirdette Brnóban.
Szinte a koncert bejárata előtt parkoltunk le, ugyanis egyfajta vásárterületen volt a rendezvény (akkora, mint a ljubljanai BTC). Elintéztük az akkreditációk átvételének formaságait, és az én „derékfájós” tempómban – a hátfájás miatt szó szerint aprókat lépegettem – beúsztunk egy kellemes görög étterembe (értsd: szuperfinom sör 0,93€-ért). Persze minden kellemes percecske túl gyorsan elszalad, és már 19.30-at mutatott az óra, amikor nekünk, fotósoknak „strašny” gyűlésünk volt. Itt aláírtunk valami nyomtatványokat (mi is volt az?), hogy ha kell, életünket is adjuk a népek boldogulásáért, majd lépésről lépésre pontosan kioktattak minket a koncert alatti fotózás menetéről.
A Rolling Stones minden koncertjén 14 fotóakkreditációt osztanak ki (a fotósokat két, hétfős csoportra bontják, és mindkét hordát külön küldik a színpad bal, illetve jobb oldalára). Az utasítások közül különösen érdekes volt, hogy amíg a jelre várunk (a nyitódal, a Start Me Up riffjének kezdete), végig a közönség felé kell néznünk, mert a hátunk mögött igazi kanonáda és erős pirotechnikai effektek robbanásai fognak zajlani, amitől még az örök mennyek országa is tűzveszélyessé válik. Mindenképp nagyon szép gesztus és gondoskodás a szervezők részéről, hogy a Rolling Stones véletlenül se égesse ki a retinánkat. Na de a csehek nem lennének csehek, ha nem csehek lennének. Amíg a jelre vártak, úgy bámultak, mint borjú az új kapura, mikor pedig megszólalt Keith jellegzetes gitárja, és a koncert kirobbant a Start Me Up első riffjével, az előttem álló fotós teljesen leláncolt a szoros kullogásba: lelkestül együtt összesen jó 130 kilót cipelt, rendesen megerősített rugózású „alvázzal” hátul, amit sehogy sem sikerült megkerülnöm. Míg a szerencsétlen, izzadságban úszva, lihegve disznóként ügetett fel a lépcsőn, rám tört az igazi szakmai pánik! Mi van, ha elmennek előlem a Rolling Stones? „Ale František, tak prosim te! Premakni že to svojo rit, da bomo še kakšno fotografijo naredili danes!” bégetek rá, de nem ért. Végül mégis felküzdötte magát a lépcsőn! És én is végre a színpad alá jutottam!
Itt vagyunk! Csak pár méterre, szemtől szemben – én és Ron, én és Keith… úúúúf, eszméletlen… (hé, a fájdalmak megszűntek – köszönet a Rollingoknak). Erős a fény, nagyon erős (fehér), Mick teljesen „pörög”, hihetetlen, micsoda energia. Lebeg, ugrál, énekel… tényleg nem tudom, honnan ez a sok energia. És így először érzékelem, hogy remeg a kezem… Itt a vége az első dalnak. Már gyengéden kísérnek is minket a második helyszínre, ami vagy 40 méterre volt a színpadtól. Észre sem veszem, hogy közben már a Let’s Spend the Night Together megy, lefotózzuk a dal maradékát, a harmadik dal három versszakát, és vééége!
A protokoll az protokoll, és hát… a felszerelést ki kellett vinni, ami azt jelentette, hogy lemaradunk a legendák fellépésének egy jó részéről. Miróval visszarohantunk (fájdalom már nincs, he, he), amikor éppen a Tumbling Dice-t nyomták… Le vagyok nyűgözve! Úristen, micsoda kilátás (előtte még félhomály volt), és micsoda színpad… Anyám, ez az, ez a Rolling Stones. Mick hangja bivalyerős. Na, és ki nem az? Charlie? Keith? Talán Ron? Nevetséges. Igaz, Ron játszhatott volna egy kicsit többet. Ehelyett azzal szöszölt, hogy pengetőket dobált, és bocsánatot kért mindenkitől, akinek szánta, de az nem kapta el.
A Miss You-val folytatják! És itt jön az újabb meglepetés! A B-színpad alig tizenöt méterre áll meg tőlem. Vauu… Az A-színpaddal (azzal az óriási szörnyeteggel, amit a Holdról is látni lehet távcsővel) ellentétben a B-színpadon kicsit rosszabb volt a hang – a zenekar „bent” volt, a csehek viszont kívül! Egyáltalán nem értem, mi van ezzel a közönséggel! Az orosz diktatúra évei mély sebhelyeket hagytak, amelyek rettentő lassan gyógyulnak? Nem tudnak kiengedni és bulizni – na, ugyan már!!! Nem olyan nehéz!
A tönkretehetetlen kicsapongó, Mick, aki továbbra is abszolút kontrollal uralja az eseményeket, magabiztosan folytatja a játékát, amikor Keith belecsap egy ismert riffbe, nyitott húrokon… Mi is ez? Rettenetesen ütődötten szólt. Hé, ezt a számot ismerem… a francba, hiszen ez a Satisfaction! Keith viszont olyan különlegesen szétcincálva nyomta le, hogy ilyen „punkosított” változatot még a Dead Kennedys sem lett volna képes kiverni a legjobb korszakában. Ron nem követi Keitht – hihetetlen flegmaság, és csak dobálja tovább a pengetőket, a közönség (a csehek) biztatása mellett kiad magának egy mini magánbulit, miközben Charlie továbbra is elszántan dörög. A Honky Tonk Woman alatt a főszínpadon hatalmas, feszes, szaftos, piros ajkak fújódnak fel, az egész színpadot beborítva! Újabb mindent elsöprő látvány, mit tagadjam! Egymás után sorakoztak. Megalomán, felejthetetlen élmény.
Nekem személy szerint ez volt a legjobb Rolling Stones-koncert, amit valaha átéltem, ehhez persze hozzájárultak – az ördögök csúfondáros fenyegetése ellenére – a szerencsésen alakuló körülmények és az ebből fakadó tény, hogy ezúttal bizony jól össze kellett szorítanom a fogamat, és végigküzdenem magam a célig. És a történet tanulsága? Soha ne mondd, hogy soha! A fellépésig ugyanis azt hajtogattam, hogy a Rolling Stonest soha többé nem megyek se hallgatni, se nézni. És most? Ha lenne rá lehetőség… még egyszer, kétszer, háromszor… amíg vidáman rekedtre üvöltik magukat, és szórakoztatják a tömegeket. Dicsőség a nagyoknak!
Setlist
1. Start Me Up
2. Let’s Spend The Night Together
3. Oh No Not You Again
4. All Down The Line
5. Love Is Strong
6. You Can’t Always Get What You Want
7. Midnight Rambler
8. I’ll Go Crazy
9. Tumbling Dice
10. You Got The Silver
11. I Wanna Hold You
12. Miss You (B-színpad)
13. It’s Only Rock’n Roll (B-színpad)
14. Satisfaction (B-színpad)
15. Honky Tonk Women (a B-ről az A-színpadra)
16. Sympathy For The Devil
17. Paint It Black
18. Jumping Jack Flash
—ráadás—
19. Brown Sugar
