Helyszín: Titov trg / Koper / Szlovénia
A koncert dátuma: 2007.07.22.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 40,00€
A kiürült, elbutult, a hőségtől izzó júliusi Szlovénia éppen csak kievickélt a perzselően lusta kánikulai napok öleléséből – napokig a legbiztonságosabb az volt, ha az ember bezárkózott otthon, lehúzott redőnyök mögé, és torkáig merült egy 5°C-ra hűtött óriási görögdinnyébe –, amikor kopogtatott nála a legendás Robert Plant, a Led Zeppelin egyetlen és felülmúlhatatlan énekese, kitűnő szólólemezeinek válogatásával, a Strange Sensation kíséretében, hogy elcsipogjon pár jól ismert dalocskát.
A délceg angol, aki a marokkói, egyiptomi és más egzotikus országok népzenéjével évtizedek óta tartó flörtje során a sivatagi éghajlatot is második otthonává fogadta, a szlovén tengerparton is remekül érezte magát. Ezt nem sokkal a színpadra lépése után ki is mondta, és megerősítette, hogy nagyon jólesik neki ennek a helynek a pozitív energiája (koperiak, büszkék vagytok?).
De haladjunk szépen sorjában! A híres „Percy” egészen 22.00-ig hagyta, hogy párologjunk a nagyfőnök, Tito nevét viselő téren. A hosszú várakozás miatt az emberek nemtetszésüket csettintgetéssel, szuszogással, topogással, nyögdécseléssel adták tudtára…. Plant végül csak földet ért a lampionokkal ünnepélyesen feldíszített, ködbe burkolt színpadon. A zenekar a Tin Pan Valley-vel kezdte a fellépést. Ez egy álmodozó, ambient hangulatú szám Plant legutóbbi stúdióalbumáról, a „Mighty Rearranger”-ről (2005), amelyhez kontrasztként a nyersen felpörgetett, rekedtes, öreg rockert, a Seven And Seven Is?-t csatolták (egyébként remek Love-feldolgozás), de Plant és társasága nem tudta kihasználni arra, hogy kiegyensúlyozza a hangképet. Főleg a mélyek szóltak maszatosan, nehézkesen, fojtogatóan, és ezt a banda az egész fellépés alatt nem tudta lerázni magáról. A srácok először a Led Zeppelin-klasszikus Black Dog alatt rázták fel a közönséget. Lustán megpuhított ritmus, amely képes álomba ringatni, félakusztikus változatban, a gitáron visszafogott wah-wah-zással a fő motívum alatt, középpontban pedig természetesen Robert a utánozhatatlan improvizációs stílusával, megspékelve a híres „Zeppelin-korszakbeli” kitörésekkel – ezúttal persze sokkal kontrolláltabban, hiszen Robert már nem húszéves zsenge ifjonc.
A következő szám igazi felfrissülés volt a setlistben. Robert végre egy kicsit több figyelmet szentelt a régebbi szólóalbumainak. Így kerültek sorra a Slow Dancer („Pictures At Eleven”, 1981). Akárcsak a Black Dog mesterien átdolgozott felállásában, ebben a dalban is kitűnt az a fokozatosság, ahogyan a rockos intenzitás építette a hangulatot. Kollázs kollázs hátán, a gitárok torzítva felüvöltenek, és a nyugodt kezdetet a feje tetejére állítják, ahol aztán felragyog a rock intenzitásának erotikája, mígnem a szám a kifutásban újra lecsendesedik az eredeti álmodozó hangulatba.
Ezt egy háromszámos, tisztán akusztikus Led Zeppelin-feldolgozás követte, amely megerősítette, mennyire vonzódik Plant érett korszakának zenei-művészi nyelve az arab hagyományos ritmusokhoz és dallamvilághoz. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy Plant egyedi hozzáállásával kombinálva éppen ez a mai zenei gondolkodásának egyik legvonzóbb arca.
Manapság egyre több zenész használja a fellépéseit „Bush- és Blair-ellenes” prédikációra. A Freedom Fries című szám a „9/11 utáni” Egyesült Államok körül forog, míg Plant a következő számot Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszternek ajánlja, kezébe veszi a rádiót, és képszerűen a hagyományos Where Did You Sleep Last Night soraival zárja le. Különösebb színjátszás és fölösleges szócséplés nélkül. Alleluja.
A koncert rendes részének csúcspontja a két Zeppelin-szerzemény, a Gallows Pole (amely egyébként Plant önálló koncertjeinek hűséges kísérője) és a setlist üdítő színfoltja, a Babe I’m Gonna Leave You volt. Ezekkel a pasas kicsalta a közönségből a legnagyobb zajt és a legtöbb közreműködést. Egy óra és 15 perc után a férfiak levonultak a színpad mögé.
Persze ennek nem lett vége! Plant rutinosan megköszönte a közönségnek, amikor visszatért a színpadra, és bejelentett egy különleges vendéget, aki csatlakozik hozzájuk. Nem is kellett sokat találgatni. Tinkara Kovač. A lány megjelenésével is bizonyította rendkívüli lelkesedését. Szorgalmasan ügyel rá, hogy a neve felbukkanjon a nyilvános helyeken és a médiában. Plant és a Strange Sensation a „Fate Of The Nations” (1993) című albumról a teljesen balladásra vett, akusztikus 29 Palms-ot (29 Palms) vette elő. Tinkara természetesen a fuvolájával is hozzátett a szám hangzásához, és válogatott trükkökkel jelezte, hogy nagyon gyorsan tanul a nagy guruktól, a Jethro Tull főnökétől, Ian Andersontól. Mellesleg Tinkara nagy elkötelezettségét már az is bizonyította, hogy ellátogatott a Jethro Tull grácbeli fellépésére, 2007.07.07-én , most pedig, közvetlenül utána, jött a külön megtiszteltetés: a szülővárosában, Koperben együtt zenélhet egy Led Zeppelin-legendával. A lány magabiztosan adta vissza Robertnek az energiát soul-énekes akrobatikával, és jelezte, hogy Tinkarából Tina nő ki. A 29 Palms így végül a koncert egyik legszebb meglepetése lett. A lenyűgözött Plant bejelentette a következő számot: a ráérős négyórás ismeretségük alatt a termetes, fekete hajú lánnyal együtt tanulták be kifejezetten erre a koncertre. A közkinccsé vált Buffalo Springfield-klasszikus, a For What It’s Worth megmozgatta a közönséget, amely bekapcsolódott az örökzöld sláger éneklésébe. A befejezést, a zárást pedig Plant nagylelkűen Tinkarára hagyta a fuvolán. A pasas eleinte jellegzetes pózában figyelte a lány záró szólócskáját, a Strange Sensation pedig tovább nyugodtan kísérte őt. Nem sokkal később a főnök a zenekar felé irányuló nyugodt mozdulattal megparancsolta, hogy a srácok csendesedjenek el és álljanak le, így Tinkara teljesen egyedül vitte végig a számot.
A Whole Lotta Love, ez a mindig égető, nagy igényű Zeppelin-darab, elnyújtva és rockosan intenzíven, azzal nynyűgözött le, hogy beleszőttek egy hagyományos arab népzenei motívumot, amelyet a zenekar mesterien illesztett a klasszikus „Page-riffbe”, és a kemény ritmussal teljesen leigázta a közönséget. Plant a fellépés alatt természetesen elárasztotta az embereket a híres „Oh c’mon, c’mon, c’mon,…” felkiáltásokkal és a pillanatokra már tényleg kiénekelt, kicsit unalmas töltelékkel, az „Oh yeah?”-val, miközben a közönség visszajelzéseire várt.
A koncert teljes hossza egy óra és 40 perc, a jegy messze túl drága, az emberek pedig a koncerten még messzebbről is túl kevesen voltak. Szerencsére nem volt semmilyen előzenekar, mert Szlovéniában az ilyen koncerteken az a szokás, hogy teljesen összeférhetetlen zenekarokat választanak. A hang nem volt optimális, Plant tapasztaltan és ügyesen csal a kissé megkopott hangjával. Az improvizálás mestere, és ezt olyan tudással használja, hogy semmiben sem lehetett hiányolni a klasszikus Led Zeppelin-kitöréseit. A gyengébb hang miatt, amely a felsrófolt jegyárak mellett teljesen megbocsáthatatlan volt, az összesített értékelés így csak 7-8.
Azoknak, akiket nem elégített ki teljesen a Led Zeppelin-nosztalgia felidézése Strange Sensation-köntösben, még egy futó apróság. Hallottatok már a Plant/Page/Jones-trió újraegyesüléséről szóló, egyre hangosabb, nem hivatalos susmusolásról, Bonham fiával, Jasonnel, jövő évi Led Zeppelin-turnéval? Hagyjuk magunkat meglepni.
Setlista
1. Intro
2. Tin Pan Valley
3. Seven And Seven Is?
4. Black Dog
5. Slow Dancer
6. Friends
7. Going To California
8. Four Sticks
9. Freedom Fries
10. ?????
11. Where Did You Sleep Last Night
12. Gallows Pole
13. Babe I’m Gonna Leave You
—ráadás—
14. 29 Palms
15. For What It’s Worth
16. Whole Lotta Love
