Rókaszőrös szenvedély, már elsőre verhetetlen (2013)
Szerző: Sandi Sadar Šoba
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Ljubljana / CUK Kino Šiška / Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. január 17.
Látogatók száma: 230
Muravidék (Prekmurje) mindig is tehetséges zenészek kreatív magja volt, őket azonban átkozottul sokáig nem vette észre senki. Manapság, miután Kreslin mellett természetesen a mára már megszűnt, lázadó acélszövetség, a Prekmurje Noise Conspiracy fiatal zászlóvivői is felülmúlhatatlan nyomot hagytak népünk zenei lelkén, olyan nevek, mint Beko, Manul és Psycho-Path, meg az én ízlésem szerint a Sphericube is, olyan jól ismert garanciává váltak, hogy a koncerteken hangosra tekert erősítőkből tökös, tartalmas zene áradt. A központi vérszegénységgel és a már százszor hallott minták ötlettelen ismételgetésével szembeni alternatíva pedig öntörvényűsége, újító szelleme és megalkuvást nem ismerő merészsége miatt sok, nagy kezdőbetűs zenét szerető ember első számú választásává lett. Hagyjuk a műfajokat, mert a skatulyázás, a besorolás és a stilisztikai boncolgatás az, ami ellopja, kirabolja és kiüríti a zene lelkét, és megöli az alkotói lendületet és a szikrát a fiatal alkotók szívében. Klónokból úgyis túl sok van a szcénában, a szlovén garázsok és a búvóhelyek alternatív underground világa pedig semmivel sem immunisabb a divatirányzatokra, a parancsokra és tiltásokra. Szerencsére azért vannak ragyogó kivételek. Bár a Werefox a szlovén zene múltjának, illetve közelmúltjának fontos építőköveiből építkezik (megjegyzem: a fent említett bandák mellé beleszövődik a történetbe a Lollobrigida rikácsoló pop-konfettije is, és máris megvan a Ljubljanában lakó muravidéki csapat genetikai kódjának alapja: edzett zenei kandúrokból és egyetlen, különösen szexi zenei cicából álló társaság …), a zenekar úgy döntött, új lapot nyit alkotói útjának könyvében. A négyes tagjai: a Beko, a Manul és a Psycho-Path tehetséges gitármágusa, Saša Benko, a dobos David Halb, a basszusgitáros Manuel Hahn, valamint a csapat karizmatikus szíve, hangja és szövegírói forrása, a mindenütt felismerhető, összetéveszthetetlenül egyedi énekesnő, Melanija Larisa Fabčič, ismertebb nevén Melee. A Werefoxszal hátat fordítottak az indie rockos hangerőnek, a dallamtalan mintákhoz való zajos ragaszkodásnak és a művészies titokzatosságnak. A zenekar lelke ezúttal teljes lángra kapott a dallamosabb hangkombinációktól, a hangközök pedig popos irányba hajlanak, ami némely régi rajongó szemében kétségkívül példátlan bűn, de most azt kell mondanom, hogy a popban is lehet valami megállíthatatlanul szép (nem stíluskategóriaként beszélek róla, hanem olyan terepként, ahol a zene világosabb, derűsebb és optimistább színekbe öltözik). Így magától értetődő volt, hogy a Kino Šiška színpada előtt mi, rocklinosok is ott leszünk.
A téli idill vagy a bosszantóan szállingózó hó erős kifogás lehetett volna a távolmaradásra, mégis világossá vált, hogy az I Am Memory első meghallgatása után, amelyet a zenekar a Bandcamp oldalán lőtt ki a piacra, és amely hihetetlen debütalbum, nincs az az időjárási vihar, amely megállítaná a kicsi énemet Ljubljana téli hidegében. A koncert ezúttal egy kicsit lejjebb zajlott a megszokottnál – a ljubljanai Kino Šiška kistermében. A klubosabb hangulatú tér bejáratánál jött az első hír. A Werefoxnak ezúttal a Girls Against Boys frontemberével, Scott McClouddal kellett volna fellépnie, de ő családi betegség miatt kihagyta a ljubljanai keresztelőt. Duettek tehát nem lesznek, gondolom magamban, a ljubljanai kultúrtemplom méhébe vezető fő ok azonban amúgy is inkább hazai eredetű volt. A God Bless This Mess kiadó pártfogoltjainak lemezeit árusító pultnál, ahol az est főszereplőinek debütalbuma is kapható volt, a hostessek muravidéki pálinkával is megkínáltak, így a várakozás jóval kevésbé volt stresszes és megterhelő a szokásnál.
Hamarosan a Werefox összeesküvő társai elfoglalják a színpadot, és a nyitó The Redneck Genious Story közben kezdetét veheti a vad száguldás a szenvedély szánkópályáin! A színpad bal oldalán Beko ráérősen olvasztani kezdi a lelkünket a pont jó súlyú, torzított Fender Tornado gitárjával. A jobb oldalt a rövid hajú, szemüveges, piros Fender basszusgitárral felfegyverkezett Manuel foglalja el, mellette lesben áll az est hölgye, az éhes énekesnő, Melee, a bajtársak háta mögül pedig a zenekar kiváló ritmikus szíve, a dobos David veti bele magát a dobok és cintányérok dinamikus játékába. A Redneck kijelöli a terepet, amelyen a Werefox járni fog, hiszen a szép bevezető feszültsége után a dal rengeteg teret hagy a remek dallamos garázsrock ütős hullámainak. A Werefox már pár ütem után a legnagyobb sebességre kapcsol, a valóban zseniális nyitány jóval hangosabb ruhája pedig azt üzeni, hogy mindent egy lapra tesznek fel, és bár csak egy gitár van a színpadon, a hangzásból semmi sem hiányzik, hiszen a zenekar hangképe ütős és szilárd, mint egy monolit. Következik a jóval alternatívabb, játékosabb Shitload Of Love. A zenekar acélos szorítása nem enged, a dal pedig, amely a maga szexi módján a nagyszerű Foo Fightersre emlékeztet, rengeteg saját, megkapaszkodó foggal rendelkezik. „Dark princess riding low – no one messes with her flow / Who’s to say what shall go? Not to her! No!!!” üvölti Melee, majd jön a lemez első felének egyik legszebb és legdallamosabb refrénje, amelyben azt választhatjuk ki, melyik testrészünket vágja le a sötét hercegnő kizárólag nekünk! Szexi és sötét! A Werefox pont annyira torzítja el gyönyörű körvonalait a pop árnyalataiban színezett világban, hogy nem hatnak émelygőnek, cukrosnak és nyomorultnak, hanem mozgásba hozzák a közismerten statikus közönséget is, amelyet a főváros mindenhez hozzászokott. Ha a zenekar színvonalát a szemünkkel mérnénk, a közönség mozgásából arra következtethetnénk, hogy az I Am Memory telitalálat, de a Werefox nem pihen meg néhány eredmény babérjain. Meglepő módon keveredik a dalok sorrendje, és harmadikként a hangszórókból a baljós Beyond Mercy meglehetősen sötét keleti vignettája dörren. A verssorok ismétlődő sora lényegesen inkább emlékeztet a Psycho-Path ördögűzéseinek idejére, mint azokra a pillanatokra, amikor a mi, kamerákkal mindig kacérkodó díváink vannak soron. A Werefox külön történet, a fülünket átkozottul szépen eltömítik egy minőségi, ütős, vérbeli alternatív hangzás zsíros hangjai, mindannak ellenére, amit a világ összes cukra jelent, így a gyilkos szépség tanulságos leckéire is képesek vagyunk odafigyelni.
A Killer Lesson úgy szól, mintha Mark Lanegan írta volna, bariton helyett azonban ezúttal a mikrofonba a magasabban szárnyaló, gyengéden törékeny szoprán énekhang csiripel, a kivételes Melee hangja. A minimalista gitárok, dobok és basszusok meditatív kombinációja összeolvad a japán minimalizmus zen szépségével, és miután a boldogság cseppjeiben elolvadtunk, jön a szenvedély zúgó patakjainak zuhatagában való fürdőzés ideje. A hangfolyam torzított üteme a vad vágyat egyre feljebb és feljebb viszi, a négyes pedig a színpadon félig csukott szemmel, magabiztosan és hibátlanul vitorlázik útján, ki tudja, hova. Mint az argonauták, partot érnek azon a helyen, ahol a színpadot a távollévő McCloud-dal kellett volna megosztaniuk, de a The Boy In Me, The Girl In You a neves vendég tomwaitsos, reszelős hangjának elbeszélő ereje nélkül is gyönyörűen szól. A közönséghez intézett rövid szavak és a valóban kivételes munkáért kapott szerény köszönet után folytatódik a minőségi zenei exegézis szilárd sorozata. Az arcok izzadtságban fürdenek, a testi erőfeszítés vastag cseppjei pedig úgy párolognak a színpadi sámánok arcáról, mint annak a néhány léleknek a testéből is, akik hagyták, hogy a talpuk leváljon a terem hideg padlójáról, és félig csukott szemmel a teljes élvezet sztratoszférájába emelkedtek. Ezt az élvezetet pedig a Doghouse dallamosságának mérgezően jó adagjai tovább fokozhatják! A zenekar líraiságában nincs helye közhelyeknek és süket dumának, és bár a már hallott ötletek gyönyörű újrahasznosításaiból álló kollázs kopott és szakadozott, a tánc egy pillanatra sem áll meg. A srácok és a lány időnként egy korty pálinkával öblítik le a torkukat, az új kerozintól a hangszálakon és a lelkeken pedig a lángok még magasabbra csapnak. A Give Me A Life Pearl Jam- vagy R.E.M.-stílusban elvezet minket addig a pillanatig, amikor együtt és közösen elkezdjük azt fohászkodni, hogy megérdemlünk egy olyan életet, amely megér egy életet, érzést és játékot, az este egyik legérzelmesebb pillanata pedig a szupralunáris világ magasabb szféráiba való ugrással érkezik el. A Fun On The Moon őszintén szólva valóban csodás főhajtás George Harrison dallamvilága előtt, a Here Comes The Sun asszociációjára pedig az ajkak ezúttal a következő sorok mormolására nyílnak: „This is the last time you’ll have fun on the moon / This is the last time you’ll make moonflowers bloom. / The moon felt in the gutter / Go, get your daughter – she’s lost!” és a gitártorzítások, a basszus és a dobok meditatív injekcióitól a szex, a tér és az idő a tökéletes élmény teljesen lényegtelen posztulátumaivá válnak. Én magam amúgy az ütősebb körvonalú zenekar híve vagyok, ezúttal azonban a teljes kielégülést még azelőtt elértem, hogy a fülem vérezni kezdett volna a March Of The Finest és a záró Did I Kill The Devil In You hangágyúzásától. A Werefox szakértője a különböző sűrűségű anyagokban való úszásnak, a 200 méteres vegyesúszással pedig arra a kérdésre, hogy sikerült-e megölniük bennünk az ördögöt, csak igen lehet a válasz! Bár kimerítették az első közös, saját szerzeményekből álló felolvasás medencéit, még két meglehetősen hihetetlen és valóban kiváló ráadás következik. A kivételes Beko ujjai alól áradó kivételes gitárfutamok, az igazán nem csupán ritmikus duó, David és Manuel gyönyörű ritmusfutamai, valamint a szexepiles, a zenének odaadó énekesnő, Melee leplezetlen ragyogása kémiája a feldolgozások előadásában is él, amelyek Werefox-ruhában sem hangzanak kevésbé magabiztosnak és eredetinek. A The Come Down-t a Werefoxnak a színpadon McCloud-dal, a Girls Against Boys első torkával kellett volna eljátszania, de a dal szlovén nyelvű változata is pokolian jól szólt, így csak remélhetjük, hogy egyszer még valamilyen B-oldalas projekten is megörökítik. A hihetetlen, többszörös orgazmusokkal teli est ráadásaként (eargazmusokkal, ha még egy kicsit szójátékozhatok) egy pszichedelikus kirándulás következett a hatvanas évekbe a 13th Floor Elevators dalával, a You’re Gonna Miss Me pedig maga mondta ki azt, amit az utolsó hangok elhalása után a saját szívünkben sejthettünk.
Nehéz objektívnek és pártatlannak lennem, mert a Werefoxba szívem utolsó rostjáig beleszerettem, ehhez pedig egyetlen találkozás és egyetlen meghallgatás elég volt. Nem félmegoldásról vagy olyan zenekarról van szó, amely csak rövid távon működhetne. A Werefox átkozottul sok erőt rejt magában, a minőség iránti elkötelezettségével pedig kétségkívül egy ásszal több, amellyel a világ hamarosan a szlovén ragyogás árnyalataival is színesebb lesz. A földrajzot azonban hagyjuk. A jó zene határok, címkék, pedigrék és korhatárok nélküli, a Werefox pedig minden olyan kritériumnak megfelel, amelyek alapján bátran kijelenthetjük: „A Werefox a következő nagy dolog, az I Am Memory pedig mindenkinek való lemez a polcra, akinek a jó zene szent!!!” Ennél többet mondani felesleges lenne, kevesebbet pedig a tények igazságtalan lebecsülése! A minőségi eltérésekre ettől távol a Werefoxnál is kevés a hely, így alig várjuk, és számoljuk a napokat, órákat és perceket a következő stúdiós és színpadi folytatásig, mert mindkettőben a srácok és a lány átkozottul brillíroznak!
Setlist
1. The Redneck Genius Story
2. A Shit Load Of Love
3. Beyond Mercy
4. Killer Lesson
5. The Boy In Me, The Girl In You
6. Doghouse
7. Give Me A Life
8. Fun On The Moon
9. March Of The Finest
10. Urgency
11. Did I Kill The Devil In You?
—ráadás—
12. The Come Down
13. You’re Gonna Miss Me
Képgaléria
























