Rock of Ages 2012 (második nap)
Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Seebronn / Baden-Württemberg / Németország
A koncert dátuma: 2012. 07. 28.
Látogatók száma: 10.000
Jegyár: 75€ (kétnapos belépő)
Az Europe, Bob Geldof, Fish és a többi fellépő az első napon kellemes bemelegítést adott a német Rock of Ages fesztiválnak, és segített ráhangolódni Baden-Württemberg tartomány éghajlatára. Egy kis rosszkedvet azért okoztak a szervezők, akik a sajtósoknak semmilyen külön kempingzónát nem biztosítanak, úgyhogy a sátramat a többi látogató közé vertem fel, nagyjából tíz perc gyaloglásra a helyszíntől. A testvérfesztiválon, a Bang Your Head!!!-en, amelyet évente néhány tíz kilométerrel arrébb tartanak, mi, újságírók közvetlenül a bejárat mellett kapunk szállást. De nem baj, holmi semmiségek miatt tényleg nem illik panaszkodni!
A jó kedvről viszont már a második nap első fellépései előtt gondoskodott egy régi koncertes haver, Alen a.k.a. Štorklja, a szlovén koncerthelyszínek legendája, aki az elmúlt két évben külföldön él, így a viszontlátás hatalmas meglepetés volt! A találkozásra kötelező volt koccintani egy-két sörrel, az aktuális koncertéletről és az élet egyéb területeiről folytatott beszélgetés pedig átnyúlt a szombati nap nyitó fellépésén, amikor a fiatal svájci hard rockerek, a MAXXWELL kezdték ébresztgetni a fesztiválközönséget. Az egy tanórányi, ütős riffekből és sok dallamos rétegből álló műsor mennydörgésként morajlott át a nyugodt szombati kora délutánon a szeles búzamezők fölött, amelyek az egész helyszínt körülveszik, a jelenlévők beszámolója szerint pedig a svájci srácok átkozottul jól elvégezték a dolgukat.
Másodikként a főszínpadra (hát, tulajdonképpen az egyetlen színpadra) a REGGATTA DE BLANC lépett. Ahogy a nevük is elárulja – a The Police egyik albumáról kapták –, ez a zenekar az egykori újhullámos / rocknagyságok dalait játssza. Én nem vagyok a „cover” zenekarok híve, mert szerintem elszívják a levegőt számos kreatív banda elől. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a Reggatta De Blanc, amelynek tagjaiban német vér csordogál, jól vizsgázott, és kellemes utazást kínált a The Police slágerein át. Az est központi alakja természetesen az énekes volt, akinek – ez tényleg lélegzetelállító – megszólalásig Stingére hasonlít a hangszíne! A jó kedvű trió láthatóan élvezte a fellépést, és a The Police ugrándozó ritmusaival nem volt nehéz táncra bírni a színpad előtti közönséget sem. A Roxanne, a So Lonely, a Walking in the Moon és a többi sláger – amelyből a brit trió viszonylag rövid pályafutása ellenére sem kevés van – jó fogadtatásra talált, és bebizonyította, hogy a The Police szelleme a rockerek között még mindig erősen él.
Amikor a kora délutáni nap erősebben kinyújtotta csápjait a fesztiválterület fölé, színpadra lépett a PRAYING MANTIS, az angol heavy metal vénei, akikről kevesen tudják, hogy egyáltalán még mozognak. Roppant érdekes zenekarról van szó: az úgynevezett NWOBHM-hullám szereplői közül ők futották be a legsajátosabb fejlődést. Az évek és a folyamatos kiadványok során egyre dallamosabb heavy metalra törekedtek, túlélték az ismeretlenségbe süllyedést, és az utóbbi években rendkívül kompakt formációvá váltak, tulajdonképpen a több mint harmincéves történetük legerősebb felállásává. Épp a gyakori tagcserék okozták az egykor ígéretes banda hanyatlását, az utóbbi években viszont Tino és Chris Troy testvérpárnak végre sikerült erős köteléket kialakítania a zenekarban, ami a „Sanctuary” és a „Metamorphosis” albumok megjelenésében csapódott le. A Rock of Ages-es fellépésük így az újabb dalok jegyében telt, amelyek a kollektíva jelenlegi optimista szellemét tükrözik: nem hiányozhattak a legújabb számok, a Children of the Earth, a Panic in the Streets, a Highway és a Captured City, természetesen közben visszatekintésekkel a kilencvenes évekre. Az ötös a színpadon remekül beleélte magát! A Praying Mantis teljesen a tökéletes előadásmódnak szentelte magát, a többszólamú éneklésben és a hangszeres párbeszédekben egyaránt. Időnként úgy tűnt, hogy a saját beleélésük miatt elvesztették a kapcsolatot a közönséggel, ezeket a pillanatokat azonban a szimpatikus gitáros, Tino Troy két közbeiktatott megszólalásával oszlatta el. Igazi fülmasszázs volt a zenekar minden rajongójának, akik tudjuk, milyen őrülten nehéz színpadon elcsípni őket. Ahogy Tino Troy később egy rövid beszélgetésben, a „dedikálás” alkalmával elmondta, nem rajtuk múlik, hanem a piac érdektelensége akadályozza a gyakoribb fellépéseket. Sajnos a Praying Mantis elfeledett NWOBHM-ékkővé vált, minden tudása ellenére.
Következett a JEFF SCOTT SOTO, aki a Journey, az AOR bajnokai első énekese lehetett volna, de Neal Schon és társai mellett mindössze másfél évig bírta, egyébként viszont testestül-lelkestül a dallamos hard rock hagyományának elkötelezett. Egy évvel korábban Soto fellépett a testvérfesztivál, a Bang Your Head!!! főszínpadán, a szervezők pedig ezután Seebronnba is meghívták. Akárcsak Balingenben, most sem sikerült neki a legjobban a fellépés. Nehéz megmondani, hogy valami kölcsönös összehangolatlanság, vagy más kommunikációs akadály állt-e a háttérben a színpadon, mindenesetre a gitárosai háttérvokálja, Soto hatalmas dallamos rétegeinek egyik fő építőköve, nem volt százszázalékos, ezért érthető módon a közönség sem ette a kezéből. A frontember a tömeg motiválásában dinamikus futkározással a színpadon és a „cat walk” kihasználásával sokat igyekezett, de ezen a napon a hangos ováció nem jutott neki. Soto a fellépés során érintette az aktuális „Damage Control” album bemutatását, az egyórás együttlét zárása pedig – akárcsak Balingenben – a Talisman-slágerek közti sétára jutott, az I’ll Be Waiting és a Bon Jovi Livin’ on a Prayer című dalának örökzöld keverékével.
A rockerek számára az amerikai Y&T fellépése a fesztivál idei kiadásának egyik legérdekesebb pontja volt. Nem azért, mintha az Y&T valami nagy exkluzivitás lenne – az elmúlt évtizedben alig volt olyan év, hogy ne koncerteztek volna Európában –, hanem egyszerűen azért, amik. Kivételes zenekar, amely a hetvenes évek második felében kezdett játszani, amikor a hard rockból intenzíven kezdett kifejlődni a heavy metal, ezért egyedi stílusukkal afféle fosszilis bizonyítékai a zenei fejlődésnek. Az Y&T a műsort a főként a nyolcvanas évek első feléből származó slágerekből állította össze, a rajongóknak pedig a „Ten” (1990) albumról is odavetettek két gyöngyszemet, a Hard Timest és a Don’t Be Afraid of the Dark-ot. A színpadon minden úgy volt, ahogy kell! A frontember és vezér, Dave Meniketti a rá jellemző módon, átéléssel töltötte meg érzelmekkel a játszott zenét, ami a Shine On című számnál érte el a csúcspontot, amelyet a két éve rákban elhunyt, hosszú ideig az Y&T-ben játszó basszusgitáros, Phil Kennemore emlékének ajánlottak. A koncert intenzitása végig magas volt, mert az Y&T a legismertebb dalait egyenletesen osztotta el a műsorban: az Open Fire, a Mean Streak és a Winds Of Change már a vége előtt végigzúgott Baden-Württemberg mezői fölött, a finálére az amerikaiak a Hurricane-t és a Forever-t tartogatták. A őseredeti heavy metal hangzás kitűnő bemutatója volt, és miután többször találkoztam a bandával klubbüfékben száz-kétszáz fős közönség előtt, nekem is kő esett le a szívemről, hogy végre többezres közönség előtt, nagyfesztiválon kaptam el őket. Ha valakinek, hát a színpad előtti tömegeknek pont az Y&T jár!
A második nap második headlinere az AXEL RUDI PELL volt, a német heavy metal egyik legkiválóbb gitárosa, aki hazájában kultstátuszt élvez. Miután mi, fotósok minden zenekart először a színpad alól fotóztunk, a biztonságiak megakadályozták, hogy a fellépése előtt a fotózónába lépjünk, azzal az indokkal, hogy Pell pirotechnikai show-ja miatt nem biztonságos a koncertet a színpad közvetlen közeléből követni. És valóban ütősen indult! Már a nyitó Ghost in the Black alatt kitörtek a pirotechnikai ágyúk, és Pell kifejezésmódjának epikus erejét vizuális látvánnyal fejelték meg, amely az esti alkonyatban teljes eredetiségében ragyogott! Axel Rudi Pell koncertje mindenképpen felejthetetlen élmény, mert zenekara a legmagasabb színvonalú muzsikusokból áll, az összeszokott gépezet gond nélkül brillírozik a technikásan igényes szimfonikus dalok hatalmas szerkezetének megszólaltatásában. A „német Blackmore”, ahogy egyesek Pellt hívják, jéghidegen, a maga jammelős módján időnként széthúzta a dalokat, Mike Terrana sem hiányzott a dobok mögül, aki a fellépés közepén megmutatta tudása gazdag palettáját. A végeláthatatlan hosszú instrumentális részek, amelyeket főként a metálrapszódiák kedvelői élveztek, háttérbe szorították az énekest, Johny Gioelit, aki a született frontemberi és énekesi adottságai ellenére Pell mellett valahogy szerencsétlenül a második vonalban marad. Az est egyik csúcspontját a The Masquerade Ball hozta – ezernyi magasba emelt kéz és az egyszerre éneklés igazolta a gitáros rendkívüli népszerűségét, bár úgy tűnt, mintha a zenekar a színpadon kissé spórolt volna az erejével. Épp annyit adtak a közönségnek, amennyit az követelt – hiányzott az átélés, pedig épp ez az erény Pell zenei énjének fő összetevője.
Ha az időjárási körülmények Axel Rudi Pell fellépése alatt még kiállták a modern, elkényeztetett ember igényeit, abban a pillanatban, hogy az ALICE COOPER és népes muzsikusgárdája megrohamozta a színpadot, szakadni kezdett az eső! A színpad előkészítése közben, a Cooper készülő koncertdíszletét takaró hatalmas függöny mögött a fesztiválközönség az eget fürkészte, és száraz zárást könyörgött az estére. A könyörgésben valószínűleg mi voltunk a leghangosabbak, a színpad alatti fotósok, akik a záró fesztiválfellépés nyitódala, a Black Widow idején – amikor leszakadt az ég – a lehető legjobb kocka elkapása és a szárazra menekülés között vergődtünk, ami mindenkinek tisztes szolgálatot tett volna drága felszerelése számára.
Úgy tűnt, Alice Cooper ég és föld ura! Az égből nehéz esőcseppek hullottak, valahol hátul villámlott, a színpadon pedig Alice Cooper a saját halálát játszotta el – mintha az utolsó ítélet kellős közepén lennénk! A nyitódalt a Brutal Planet és az I’m Eighteen követte, utóbbinál Cooper egy bottal vonult színpadra, amellyel a következő néhány percben rá jellemző stílusban játszadozott. Alice Cooper Seebronnban a hosszan tartó „No More Mr. Nice Guy” turné keretében lépett fel, amellyel korai felállásának a Rock and Roll Hall of Fame-be való beiktatását ünnepelte, ehhez pedig a kísérőzenekart ismét alaposan összekeverte: Chuck Garrick basszusgitárossal és Damon Johnson gitárossal már két éve találkoztunk Olaszországban (a beszámoló itt), friss vér szagát pedig Tommy Henriksen és Orianthi gitárosok, valamint Glen Sobel dobos árasztotta.
Mivel a turné a korai pályafutása emlékének volt szentelve, mindenki megkapta a magáét, aki a klasszikus hangzását szereti. Ha a szólókoncerteken a teli műsoridőbe még beillesztett egy-egy dalt a legutóbbi albumáról, a „Welcome 2 My Nightmare”-ről, a zsúfolt, a fesztiválzsongáshoz igazított repertoár ezt nem engedte, ami nagy kár, hiszen a 2011-es album a legjobbja nagyon-nagyon régen. Az öreg róka jól tudja, hogyan kedvezzen a közönségnek! Fellépésének hatalmas része a hangulat fokozásán alapul, több történet összefüggő egésszé építésén, amely közben a nézőknek elakad a lélegzetük. Most sem volt másképp, néhány trükkjével engem is lenyűgözött, pedig már negyedszer láttam, és meg voltam győződve, hogy nem tud újat mutatni. A koncert elején úgy tűnt, hogy a biztonsági szolgálat ellenére egy fiatal lánynak sikerült felosonnia a színpadra, aki játék közben Garrick basszusgitárost zaklatta, amikor pedig a koncert közepén egy meg nem nevezett lány megismételte a bravúrt, és a közönség döbbenetére magára Cooperre támadt, ő egyszerűen leszúrta egy középkori karddal! Az eső, amely a fenomenális színpadi show ellenére megritkította a közönséget, a fellépés közepén kezdett csendesedni. A színházi mulatság a Halo of Flies (kibővített instrumentális bemutatóval), a Muscle of Love és a kötelező Poison közben átbillent a záró részbe, amelyben az est leginkább várt pillanata következett. A hóhérok a Wicked Young Man alatt leigázták Coopert, és a guillotine-hoz vezették, ahol tízezres tömeg előtt elnyerte a végét. Szokás szerint a következő percek a többi zenész önreklámjáé voltak, akik az I Love the Dead előadásával lelket öntöttek magukba, a záró reprízig, amikor visszatért a főnökük, és együtt eljátszották a School’s Out és az Elected számokat.
Alice Cooper egy újabb fantasztikus show-val igazolta a szimpatikus német fesztivál headlinerének járó nevet, és ezzel a főszínpad egész napos, színes követésére feltette a pontot az i-re. Bár turnéról turnéra kitartóan ragaszkodik acélos repertoárjához, Alice Cooper a rendszeresebb látogatókat is képes meglepni régen nem játszott dalokkal, most például két-két számmal a „Hey Stoopid” (1991) és a „Brutal Planet” (2000) albumról. Annak tudatával együtt, hogy kivételes ikonról és zenészről van szó, aki a rockerutánpótlás egész következő generációjára hatott, bőven elég ez ahhoz, hogy gálaszerű, sokkoló show-ját máskor is megnézzem.
Setlista
PRAYING MANTIS:
1. Children of the Earth
2. Panic in the Streets
3. Don’t Be Afraid of the Dark
4. Turn the Tide
5. Borderline
6. Highway
7. Turn the Tables
8. Captured City
JEFF SCOTT SOTO:
1. Take U Down
2. 21st Century
3. Damage Control
4. One Love
(W.E.T. cover)
5. Look Inside Your Heart
6. Eyes of Love
7. Soul Divine
8. Break Your Chains / Day By Day / Give Me a Sign / Dangerous / Just Between Us / Mysterious (This Time It’s Serious)
9. I’ll Be Waiting
——————
10. Stand Up
11. Livin’ the Life
Y&T:
1. From the Moon / Open Fire
2. Hard Times
3. Black Tiger
4. Mean Streak
5. Don’t Be Afraid of the Dark
6. Shine On
7. Blind Patriot
8. Winds of Change
9. Don’t Bring Me Down
10. I’m Coming Home
11. I’ll Cry for You
12. Rescue Me
13. Hurricane
14. Forever
AXEL RUDI PELL:
1. Ghost in the Black
2. Strong as a Rock
3. Before I Die
4. The Masquerade Ball / Casbah / Dreaming Dead
5. Drum Solo
6. Mystica
7. Oceans of Time
8. Circle of the Oath
9. Tear Down the Walls / Nasty Reputation
10. Rock the Nation
ALICE COOPER:
1. The Black Widow
2. Brutal Planet
3. I’m Eighteen
4. Under My Wheels
5. Billion Dollar Babies
6. No More Mr. Nice Guy
7. Hey Stoopid
8. Is It My Body
9. Halo of Flies (including bass/drum jam/solo)
10. Muscle of Love
Guitar Solo (Orianthi)
11. Feed My Frankenstein
12. Poison
13. Wicked Young Man
14. I Love the Dead (excerpt)
15. School’s Out (with parts of Another Brick … more)
—————-
16. Elected
Képgaléria






















































