Rising

0 15

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Rainbow
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 33:28
Értékelés: 5/5

A kiszámíthatatlan, feketébe öltözött gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore és az énekesek istene, Ronnie James Dio, két zenei legenda, akik a Rainbow 1975-ös bemutatkozó lemezével többet tettek a hard rock fejlődéséért és népszerűsítéséért, mint a műfaj mai képviselőinek többsége egész pályafutása alatt, 1976-ban el akarták foglalni a hard rock királyainak megüresedett trónját. Az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb: Blackmore egykori sorstársai, a Deep Purple ebben az évben szégyenszemre (átmenetileg) feloszlottak, a Black Sabbath az Ozzy Osbourne-nal kapcsolatos gondok „érdemeként” komoly egzisztenciális válságban vergődött, ugyanez elmondható az Uriah Heepről is, amely ekkoriban próbálta kiheverni a megismételhetetlen David Byron távozását, a Whitesnake gondolata pedig még csak meg sem fogalmazódott David Coverdale agyának egyik zugában sem.

A kissé berozsdásodott hard rock színteret így a Rainbow és a Blue Öyster Cult mellett leginkább a Queen, a Rush és a Wishbone Ash féle art rock csapatok mentették, a Judas Priest pedig épp csak megjelent a zenei térképen. A műfaj népszerűsége az új zenei irányzatok, élükön a disco, a punk és a glam rock felbukkanása miatt is némi válságba került, de a Rainbow elszánt volt: második stúdiólemezükkel, a „Rising”-gal, amely a legnagyobb teljesítményeik közé tartozik, fel akarták fordítani a negatív trendet.

Ennek érdekében Blackmore és Dio először maguk köré gyűjtött három zenészt, akik képesek voltak lépést tartani az egocentrikus dalszerzői és szövegírói műremekeikkel. Blackmore lemondott Dio korábbi zenekarának, az Elfnek a többi tagjáról, és maga mellé állította a legendás dobost, Cozy Powellt (ex-Jeff Beck), a tehetséges basszusgitárost, Jimmy Bainet és az univerzális billentyűst, Tony Careyt. Utóbbi billentyűivel klasszicista hangszerelések sorát tette hozzá, ami tovább mélyítette a „Rising” dalainak többségére jellemző epikus, melodramatikus hangulatot, a „Stargazer”-en, az album fő darabján pedig a Müncheni Filharmonikusok is közreműködtek.

Ez az új Rainbow-felállás, amely a korábbi inkarnációnál is sokkal ütősebben szólt, alig két évig maradt együtt, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a hard rock történetének néhány legragyogóbb dalszerzői teljesítményét alkossák meg, amelyek legnagyobb része éppen a „Rising”-on és a stúdióbeli utódján, a „Long Live Rock’n’Roll”-on (1978) hallható. Blackmore hagyományos gitáros miszticizmusát és klasszicizmusát Dio a saját vokális mesterműveivel nemesítette, ezeken keresztül vetítette ki varázslókról, jósnőkről és lovagokról szóló fantáziaszövegeit.

Az epikus bomba, a „Tarot Woman” kivételes felütése az albumnak, és a hard rock egyik megismételhetetlen csúcspontja, amilyet csak a legyőzhetetlen Blackmore–Dio páros rendezésében lehetett megalkotni. Carey nyitó szintetizátorszólója rejtélyes nyitányként vezet be az ütős részbe, amelyet Powell dobos-vágtája, Bain berregő basszusmenetei és főleg Blackmore perzselő, mégis újító gitárfrázisa diktál. Amikor belép Ronnie mennydörgő hangja a titokzatos jósnőről szóló történetével, igazi epikus atmoszféra bontakozik ki, amely a fenséges refrénben diadalba csap át. Ezen a legendás örökzöldön minden lépésnél érezni, milyen jól megolajozott, kompromisszumot nem ismerő gépezet volt akkoriban a Rainbow Ritchie és Ronnie közös védnöksége alatt. A „Tarot Woman” hatása a brit heavy metal korai formáinak fejlődésére is rendkívüli volt, és ma is hallani néhány hasonló zenekar munkájában.

A „Run With the Wolf” átmeneti visszavétel egy valamivel lassabb tempóba, de az ütőerő a könyörtelen dobkörök és a lángoló gitárfutamok mellett semmit sem csökken, a refrénben pedig megint az ízig-vérig epikus hangulat uralkodik. Ritchie a jellegzetes közjáték-improvizációjával ismét beigazolja, hogy a gitározás nagy megújítója, Ronnie hangja pedig semmit sem veszít a megszokott epikus dörgésből és harciasságból. Az ugyancsak vérmes „Starstruck”-on, ahol Dio egy végzetes asszonyról szóló történetét ravaszul egy újabb misztikus kalandba csomagolja, a szellemes gitárfrázisok áradatában Blackmore blues rock gyökerei is érezhetők. Az ütős, bosszúszomjas refrén kiemelkedik a számtalan gitárvariáció közül, amelyekkel Ritchie „bekeni” Powell kompromisszummentes dobátvezetéseit. A „Do You Close Your Eyes”, ez a rövid, de ikonoklaszta hard rock szám, hatalmas gitárfrázist tol előtérbe, miközben Ronnie ingerült hangja remekül építi a drámai hangulatot az epikus refrénben csúcsosodó íven.

A „Rising” legnagyobb pillanata azonban az epikus mestermű, a „Stargazer”, Blackmore és Dio kiváló válasza a Led Zeppelin klasszikusára, a „Kashmir”-ra, amellyel főleg a rokon gitárfrázis és a hasonló keleties-misztikus atmoszféra köti össze, és amely a hallgatót egy pillanat alatt beszippantja ennek a hatalmas eposznak a szívébe. Itt a korai Rainbow art rock oldala teljes pompájában ragyog. Ronnie fantáziatörténetét a varázslóról és a csillagokig tartó misztikus utazásáról pusztító dobkörök és pokoli gitárfutamok kísérik, a klasszicista mélységről a filharmonikus zenekar hangszerelései gondoskodnak Carey szimfonikusan fűszerezett szintetizátorvonalaival párosulva. Az ünnepélyesen pompás hangulat a nagyszerű refrénben új dimenziókat ér el, a középrészből pedig nem hiányzik egy újító gitárvariáció sem, amellyel Ritchie tovább fokozza az általános epikus varázst. Ma sem túlzás a „Stargazer”-t minden idők egyik legjobb hard rock teljesítményének és a hetvenes évek rockzenéje egyik csúcsának nevezni.

Az album záróakkordja, a kissé fatalista „A Light in the Black” a lehető leggyorsabb, ütős tempóban zúg, és itt ismét csodálni lehet a megismételhetetlen Rainbow-felállás tagjai közötti kivételes összhangot. A mennydörgő Ronnie megint úgy énekel, mint egy „repülőgép”, miközben Powell dobos-vágtája kíséri, Blackmore pedig nem fukarkodik a korabeli viszonyok között kifejezetten brutális gitárfutamok sorozataival. Carey is beiktat közben egy ravasz szintetizátorszólót, amellyel bizonyítja, hogy korának egyik legelhanyagoltabb billentyűs újítója volt. A gyors tempóban száguldó virtuóz hangszeres betétek legalább kétszeresére nyújtják a szám hosszát, mégis ma is szórakoztatóan és újszerűen szólnak. Ez volt azon kulcsfontosságú kompozíciók egyike, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbi hard rock zenekarok egyre gyorsabban és ütősebben kezdjenek játszani.

A „Rising” már megjelenésekor a hard rock mesterművének számított, az évek során pedig a becse csak nőtt, így helyénvaló, hogy a Rainbow két legjobb stúdiólemezének egyikét minden adandó alkalommal méltóképpen megünnepeljük. Szomorú, hogy a stúdióklasszikuson közreműködő két zenész már meghalt (Dio és Powell), Blackmore pedig öreg napjaira „elszakadt nála a cérna”, és modern Robin Hoodnak állt, ami azt jelenti, hogy a „Rising” dalait a megalkotásukban részt vevő férfiak közreműködésével manapság már szinte lehetetlen élőben hallani. A fekete ruhás férfi és a hatalmas hangú kisember közötti egótripek 1976-ban sajnos egyre gyakoribbá váltak, és együttműködésük a következő két évben lassan repedezni kezdett. Blackmore-nak ugyanis kezdett az agyára menni Dio „tolkieni” szövegvilága, az énekes-mennydörgő pedig általában véve is rosszul viselte maga mellett a sok különc szokású egomániást.

Felállás

Ritchie Blackmore – gitár
Ronnie James Dio – ének
Jimmy Bain – basszusgitár
Cozy Powell – dobok
Tony Carey – billentyűk

VENDÉGZENÉSZEK:
Müncheni Filharmonikus Zenekar – zenekari hangszerelések
Fritz Sonnleitner – koncertmester
Rainer Pietsch – karmester

Producer

Martin Birch

Számlista

1. Tarot Woman
2. Run with the Wolf
3. Starstruck
4. Do You Close Your Eyes
5. Stargazer
6. A Light in the Black

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik