Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gryphon
Kiadó: Transatlantic Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 38:32
Értékelés: 5/5
A „Red Queen to Gryphon Three” a brit folk-progresszív trubadúrok, a Gryphon harmadik stúdióalbuma volt, egyúttal rövid, de nagyszerű pályafutásuk csúcsa. A multiinstrumentalista Richard Harvey és a sokoldalú fúvós, Brian Gulland a társaikkal együtt egy koncepcióalbum megalkotásába fogott: a változatos, gyakran rendkívül gazdag és pazar középkori-reneszánsz-barokk hangszerelésekből a sakkjáték története bontakozik ki, ahogy az már a címből és a remek borítóból is kiderül. Ezúttal teljesen klasszicizáló, instrumentális albumot készítettek, amelyen tovább tágították eredeti folk rockos-orkesztrális stílusukat, így különleges hangulatú, atmoszférikus tájakat teremtettek, amelyek a hallgatót valamiféle „réges-régi” világokba röpítik, ahol a történelem és a fantázia keveredik. Hangszerelés tekintetében ez volt a legambiciózusabb és legkalandosabb munkájuk, hiszen rengeteg rendkívül komplex variációt és hirtelen jött, avantgárd fűszerezésű „kiszakadást” tartalmaz, ami a többnyire dallamközpontú Gryphontól addig inkább kivétel volt, mint szabály.
A komplexitás és a virtuozitás szintje ma is elkápráztatja a legigényesebb prog rock gurmenokat is, így nem csoda, hogy a „Red Queen to Gryphon Three” minden igényes prog folk rock-rajongó körében nagy becsben áll. Mind a négy szerzemény átitatott a pompás reneszánsz-barokk hangszereléssel és egy harcias hangulattal, amely meggyőzően idézi meg a sakkpárbaj hatását.
Az „Opening Move” állandóan váltogatja a klasszicizáló szakaszokat, és itt különösen meggyőző a billentyűs Harvey, miközben a gitáros Graeme Taylor neobarokk gitárvariációkkal brillírozik, így ünnepélyes-enigmatikus atmoszféra teremtődik. A virtuóz sebesség, a kivételes pontosság és a zeneszerzői perfekcionizmus a kifejezetten komplex hangszerelések között végig kézen fogva jár, a hangulat intenzitása pedig egy másodpercre sem lankad. Néhány komikus betétről főleg Gulland fúvósai gondoskodnak, élükön a fagottal és a kürttel, amelyek a falusi libák gágogására emlékeztetnek, Dave Oberle dobbetétei pedig a harci menetelés hangulatát festik alá. A záró részben a vad improvizálás közben összekuszálódnak a dolgok, és rövid időre valóságos kaotikus hangulat támad, mintha éppen kirobbant volna a csata a várfal előtt. Az ünnepélyes zongoraszólam és a „kárálló” fúvósok azért elegáns kiutat és szép lezárást adnak ennek a remek nyitódarabnak.
A „Second Spasm” szinte táncos reneszánsz hangszereléssel indul, amelyben a főszerepet a pajkos fúvósok és az akusztikus gitár játsszák, így hiteles trubadúrhangulat születik. A tétel tempója idővel gyorsabb lesz, a zenekar tagjai pedig számos kiszámíthatatlan ritmikai variációt szőnek bele, miközben megőrzik a központi dallamszálat. A fagottimprovizációk ismét a „falusi libák gágogásának” hatását keltik, a klasszicizáló billentyűs futamok pedig újra az epikus pompa fő forrásai, ahol ismét keveredik a falusi rusztikusság és az ünnepélyes, szinte szakrális áhítat. A záró szakaszba tudorkori madrigál ritmikai elemei lopakodnak be, a szuperszonikus gitárfutamok pedig kiválóan együtt szólnak a pajkos fúvós- és billentyűs hangszerelésekkel.
A „Lament” már a címével elárulja, hogy kifejezetten melankolikus, éber hangulatú szerzeményről van szó, ami a hagyományosan játékos, pajkos Gryphontól inkább kivétel, mint szabály. A folk rock finomságának minden rajongója ma is határtalanul élvezni fogja, hiszen a finom szimfonikus hangszerelések és a kellemes gitárakkordok súlya alatt hajlik meg, amelyek a vezető dallamot adják. Az első három perc után a szám ritmikai jellege jócskán megváltozik, sötétebb, de még mindig a romantikus árnyalatok uralta színezetet kap. A záró részben újabb stílusfordulat jön, temperamentumosabb és gyorsabb ritmusokba vált, ahol az akusztikus gitár még mindig az előtérben marad. Az orgona ünnepélyes hangja igazi epikus befejezést ad. A középkor atmoszférikus képe a Gryphon hangzásvilágában mindig kifejezetten romantikusnak és idealisztikusnak hatott. Náluk a „sötét középkor” fogalma láthatóan sosem létezett.
A záró remekmű, a „Checkmate” újabb alkalom a kiemelkedő hangszerelési komplexitásra, a gyorskezű virtuozitásra és a ritmikai változatosságra, ahol a hangulat szinte folyamatosan változik, egyébként pedig többé-kevésbé kifejezetten szenvedélyes, harcias légkör uralkodik. Az elegáns zongoraszólamok többször átadják a helyüket az energikus fúvósszekciónak és a hatalmas gitárvariációknak. Néha egyenesen hihetetlen, milyen látszólagos könnyedséggel építik a Gryphon tagjai a komplex improvizációkat, miközben végig megtartják e kiváló szerzemény dallamos jellegét. Hallgatás közben a hallgató újra számos festői, romantikus képet idézhet maga elé, amelyeket bőségesen táplál az album már említett borítója.
Egy sakkpartit hangokba öntve még soha nem hallottál ilyen jól, mint a Gryphon remekművén, a „Red Queen to Gryphon Three”-n, amely a zenekar legjobb munkája, és a trubadúros fűszerezésű progresszív folk rock klasszikusa. Kár, hogy a Gryphon soha nem tudott felkerülni a legelismertebb és legismertebb prog rock zenekarok közé. Rövid ideig, 1974-ben kétségkívül a legjobbak közé tartoztak, amikor a kiváló albumok készítése mellett színpadi produkciókhoz, Shakespeare-darabokhoz is zenét írtak, mint a „Vihar”, és ők voltak az első, mindeddig egyetlen rockzenekar, amely fellépett a rangos brit Nemzeti Színházban.
Felállás
Richard Harvey – billentyűsök, kürt
Brian Gulland – fúvósok
David Oberle – dobok, ütőhangszerek
Graeme Taylor – gitár
Philip Nestor – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Ernest Hart – orgona
Peter Redding – akusztikus basszus
Produkció
Gryphon
Számlista
1. Opening Move (9:42)
2. Second Spasm (8:15)
3. Lament (10:45)
4. Checkmate (9:50)
