Előadó: Dalaj Eegol (ex Alien)
Kiadó: Celinka
Megjelenés: 2013
Játékidő: 68:02
Pontszám: 2.8/5
Volt rapper, előtte pedig a Heavy Less Wanted funkrockos élével hagyott nyomot a színtéren, most, a 40. életéve után pedig itt az ideje valami újnak, gondolom? Dalaj Eegol, azaz Ali En, aki 1973-ban született Kranjban, a családja és a barátai pedig Ali Džafić néven ismerik, olyan figura, akit a számtalan inkarnációja és művészi megnyilvánulása miatt nehezen tudok egyetlen személyként felfogni. Már régebben gyanítottam, hogy az olyan emberek, akik egyszerre képesek magas zenei mércét teljesíteni, illusztrálni, multimédiás munkát végezni és spiritualizmussal foglalkozni, miközben a modern, szelídebb, provokatív spiritualitásukkal bosszantják a szűk látókörű, kizárólag a klerikális oldalt hirdető honfitársainkat a mi kis Marhavölgyünkben, egyszerűen nem férhetnek bele egyetlen személybe. Rendben, ugyanannak az embernek ezúttal több neve és megnevezése is van, a művészi távolságtartás megőrzéséhez, és hogy elkerülje a perek útját azok részéről, akiket nagyon könnyű kibillenteni az egyensúlyukból pusztán azzal, hogy megmutatod nekik, milyen erős a saját gerinced, némi skizofrénia valószínűleg elkerülhetetlen volt a magasra tett célok eléréséhez. Nehogy félreértsd: a tehetséges skizofrént, akit most bemutatok, személyesen nagyra becsülöm, mert az 1994-ben hallott Leva Scena című lemez valami olyan eredetien élesre adott példát, empirikus bizonyítékot arra, hogy a szlovén nyelv ugyanolyan éles fegyver a világegyetem jóindulatú ostobaságaival való leszámoláshoz, az önjelölt zenei hősökről pedig kiderült, hogy színtiszta hazug balosok, Ali En pedig fenomenális módon préselt ki magából egy olyan lemezt, amitől a rap számomra tényleg hallgathatóvá és tetszetőssé vált, Szlovénia pedig valóban dicsekedhetett az egyik első igazi rapper-potenciállal bíró lemezzel. Ez azonban a múlt, 2013-ban pedig Okrogli ocean úr (mongolul a dalaj óceánt, az eegol kört jelent) már csaknem feledésbe merült. A Smetana za prijatelje, a Red’a’red spirituális-elektronikus kísérlete és a D’Rap visszatérő rapperes fiaskója gyorsabban merült feledésbe, mint tavalyi hó, így a volt enfant terrible-ről, aki sosem fogta vissza magát, valahogy meg is feledkeztem, mígnem a kezembe nem került a Recycleman című lemez.
Először is adjak egy általános, felszínes értékelést a Recycleman lemezről, amely jamaicai-rastafári színekkel ékeskedik: az album produkciós szempontból rendkívül kicsiszolt, a laza, középre húzó, univerzális funkos rapkirándulás a középutasabb vizeken nem tagad meg minden korábbi jelzőt és attribútumot, a spirituális és nem mindig érthető Dalaj helyett pedig a gondosan fényezett felszín alól többször is előbukkan az eltemetett Ali En szelleme. A Recycleman terméke még a címével sem titkolja a bevált receptek újrahasznosítását, én viszont annak ellenére, hogy a sokszor felmelegített gombaleves ártalmas lehet a gyomornak, inkább egy jó minőségű ričetre, gulyásra vagy pasuljra számítottam, hiszen az ilyen levesek többszöri felmelegítés és újrahasznosítás után akár még ízletesebbek is lehetnek. Mivel a funk és a rap a mostani, egyébként friss táncos groove-adag fő felelősénél már fél évszázada terítéken volt, az ember mindig azt kérdezi, lehet-e a lemez olyan éles, erőteljes, szilárd és közvetlen, mint a Leva Scena, vagy kétségbeesett kísérlet a dicső múlt tetemének feltámasztására, mert persze nagyon jó, ha a stúdiómunka után még egy kritikus, kiadó vagy rádiós vállon veregeti az embert, és nem csak a barátok dicsérik, akik inkább átugorják a kritikát, nehogy megbántsanak? Nehogy félreértsd: a Recycleman album mindenképpen nagyon hallgatható termék, kirándulás a kranji wunderkind nemzetközi fantáziavilágában, amelyet fűszerez a Balkán, a szex és az átélt múlt szentimentalizmusa, és aki közben megőszült és felnőtt, az elejétől fogva lemond a politikai felhangról, és semmi másra nem helyezi a hangsúlyt, mint a táncos tetszetősségre. Az Opa Opa a chicano rap latin ritmusainak balkáni megfelelője, a fegyverek csörgése, a harag és keserűség miatt várható fogcsikorgatás helyett pedig a nyitány ezúttal meglehetősen puhafülű és élvezetesen ártalmatlan. A Cekini padajo z neba az első potenciális sláger, amely ezúttal a pénzérmék aranyló csillogását veszi alapanyagnak, Dalaj szép szóáradata a monetáris törvényekről és a recesszió gravitációs vonzásáról pedig sem hanggal, sem valami súlyosabb megfogalmazással nem terheli meg a hallgatót.
Ez utóbbival próbálkozik a szexszel teli, sőt pedagógiailag tanulságos Kako nataknt kondom, amelyben Dalaj a nemi betegségekről és bajokról oktat ki. Szuper, hiszen a mai fiatalok nem olvasnak szövegeket és a saját biztonságukat szolgáló útmutatókat, a zenére viszont talán odafigyelnek, nem? Mégsem hat rám igazán a szám, mert a lemezen sokkal több lendületet és élt vártam, olyat, amivel Eli En első lemeze mélyen a lelkembe vésődött. A balkániáda ezután a szúnyogok rovarszerű szokásainak feldolgozásával folytatódik a Koomaraci című számban, a déli határ két oldala közötti kétoldalú ugrálás nyelvileg szépen működik, a szám fő erőssége pedig a törzsi fúziós ritmusban és a cigányzenében rejlik, amelyhez a Beats Antique is kétségkívül hozzátette a maga ötletalapját. A vérszívók étkezési szokásainak rovására menő verbális hasmenés akadás és erőlködés nélkül folyik, én viszont a szellemes sztori jelentése helyett inkább a szavak ritmusára figyelek, ami szépen viszi tovább a hangulatot, és csodálatos módon eddig még nem jött rád a késztetés, hogy a nyaggatás miatt idő előtt leállítsd a lemezt. Úgy gondolom, hogy az öregedéssel és a középkorú válságba lépéssel a férfiaknál a kemény húsdarab is elpuhul, amellyel a múltban sokkal jobban ki lehetett szolgálni a saját libidó szükségleteit és a gyengébb nem képviselőinek elvárásait. Mivel kissé unalmas, sőt exhibicionista lenne, ha Dalaj ezúttal az ágyban szerzett élményeiről beszélne a házasság igájából, amelyben most él, sokkal jobb időgéppel visszatérni a korai ifjúság korszakába, amikor az álmok voltak az élet fő vezérfonalai, az MTV aranykora, a gőzölgő hormonok és az ártatlanság elvesztésének vágya mellett pedig a férfi, aki így legendává is vált, az összes eredményével, látomásával és élményével dicsekszik. Egy cseppet sem szerény vagy kifinomult, gondolom, de a Turbo Trdi mindenesetre teljesíti az újrahasznosítás minden kritériumát ezen a lemezen.
Dalaj az elmúlt néhány évben a feleségével új otthont keresett Indiában, a hindu templomok mámorító szereinek illatát, a kasztokra tagolódó világ politeista univerzumát, ahol mindenkit összeköt a bollywood, a ritmus és a tánc szeretete, a Jamiya című szám szövi a lemezbe. Elektro keverék a Kelet és a Nyugat között, Dalaj pedig a Start című szám nyitó szövegének ismétlődő tangójával, hogy el ne felejtsd, még egyszer bemutatkozik. A foci aranykorába visszatekergetett óramutatókról a Slovenia dala je gol gondoskodik, az extázis a sokak számára a világ harmadik legfontosabb dolgával (ha az első kettő az étel és az ital) viszont valahogy nem ragad meg igazán. Valószínűleg azért is, mert a bőrlabda „dol visi” nekem, gondolom, az atari-metrikát és a nyolcvanas évek szaftos beütését pedig a Recycleman szépen ismétli, és határozott eltökéltséggel fújja a füledbe. Nemrég volt alkalmam megnézni A nagy Gatsbyt, az új változatból főleg az elektronika, a ritmus és a régi dallamok hiperrobbanékony keveréke maradt kellemes emlékezetemben, amely szinte a charleston aranykorát idézte, hasonlót pedig a Skateboarding című számnak is sikerül megteremtenie. A retrospekció az újrahasznosítás fő szála, Dalaj Eegol pedig a múlt aranykorába való visszatérés mestere – legalábbis ami a hangzást illeti, tartalmilag viszont szerintem mindenki a saját tartalmát és metaforáit adná a korszaknak, az időnek és a kontextusoknak. A Peace angol-olasz-frankofil módon csiripelő smooth jazz lounge-utazás, amely után Dalaj valahogy, nem tudom hogyan, még az ultramaratoni cvičekozót is beleszövi a történetbe, akin egész Szlovénia nevetett, ő mégis elérte és túlszárnyalta mindazt, amit előtte senkinek sem sikerült. A Martin Strel (Water Funk) nem tudja eldönteni, hogy tisztelgés legyen-e a derék dolenjskai hőstettei előtt, vagy inkább a teljesítményei puszta felsorolásával csúfolja ki a végletekig. Banális, hogy a saját nagyságom bizonyításához olyan emberek sikereire és eredményeire van szükségem, akik mernek az álmaik után nyúlni, ha pedig valami nem sikerül nekik, borzasztóan gyorsan elfelejtjük őket. Pontosan a felejtés ellen küzd most Dalaj. A lounge-utazást a Luka Piran folytatja, Dalaj pedig, mintha teljesen beleesett volna a Morcheeba-groove-ba, újabb rímsorozatot sző, ezúttal a tehetséges basszusgitáros, Luka Ličen tiszteletére (azt egyébként nem tudom, hogy Dalaj az Istranbul basszerére gondol-e, vagy valaki másra).
A Red Hot Chili Rappers a világosságot tekintve mégis egyértelműbb és közvetlenebb, az újkori kultúra előtti angolszász főhajtás, de nem ad annyi fűszerességet, mint amennyit a pokolian vörös paprika képviselőjétől várnál, az üres szócséplés pedig a könnyű megoldásra építve a ritmuson kívül nem találja el a szív közepét, amiért dicsérő verseket lehetne írni. A Language Shit az előzőhöz hasonlóan ritmikus töltelék, határoló híd a tartalom és a semmibe, az űrbe, a gondolatok vákuumába torkolló kifutás között, és mivel valahogy ki kell tölteni az időt, és meg kell hosszabbítani a lemez játékidejét, az ilyen töltelékek teljesen várhatóak voltak. A Slovenia dala je gol és a Turbo Trdi hangszeres lezárása sem tesz értelmes pontot az i-re, és a retrospektív szentimentek lemeze meglehetősen langyos véggel ér véget. Kölcsön veszem az egyik leghatásosabb és tartalmilag legteltebb szlovén gyorsbeszédű rímfaragó gondolatát, az újvárosi (Novo mesto) szónok per excellence N’Toko szavait. Ahogy egyszer egy interjúban mondta, valamikor réges-régen a rapszíntér, a hiphopszíntér sokkal gazdagabb és népesebb volt. Mindenki túlméretezett nadrágot, napellenzős sapkát viselt, és vastag aranylánc-koszorúkat akasztott a nyakába, hogy „menő” legyen. MC-kből akkoriban nem volt hiány, szinte mindenki megkapta a maga két percnyi hírnevét és figyelmét, aztán egyszer csak hirtelen fordulat állt be, amelynek során a fiatalok levették az egyenruhájukat, és valami aktuálisabbra pattantak át. A rapperek és az MC-k pedig abban a reményben, hogy a színpaduk előtt egyáltalán lesz valaki, átültek a langyos, középre húzó, a rádióhullámoknak tetsző ostobaságokra, amelyeknek semmi közük a rap lényegéhez és a minőségi, éles nyelvű kritikához. Ettől N’Toko elhatárolódik, és hű marad az undergroundhoz, a témájában szaftos, tökös rapphez, mások viszont szándékosan letértek az acélos útról, és nem tudnak teljesen magabiztosan visszatalálni rá. Ilyen Dalaj is, aki képes jól megszólaló lemezt készíteni, de abból elég sok hiányzik, ami a tökösséghez kell. A Recycleman így csak egy újabb kísérlet a megfelelésre és a tetszetősségre, néhány világos zenei pillanaton kívül pedig kevés az az alap az albumon, amelyre újra fel lehetne építeni azt a sikertörténetet, amelyet a Leva Scena olyan sokáig képes volt fenntartani. Valahogy, ha szabad kicsit szarkasztikusnak lennem, egyre inkább úgy érzem, hogy a korábban oly gyűlölt és bírált színtérre a saját identitása, üzenete, értelme és küldetése átalakításával tudtán kívül maga Dalaj is átlépett, sajnos viszont emiatt nagyon kevés hitelesség maradt, amiért Ali En réges-régen akkora jelentőséggel bírt az akkori tejfogas kamaszok számára. A már hallott és látott dolgok újrahasznosítása tehát csak kereskedelmi kísérlet, kísérletezés, amiért Dalajnak nem kell szégyenkeznie, mégis az az érzésem, hogy valami ilyesmire Ali En 1994-ben alaposan, minőségien és főleg kritikusan leköpött volna. Ez tehát az időbeli távolság, az ízlés és a személyes preferenciák kérdése, az újrahasznosítás értékéről pedig inkább tíz év múlva beszélnék, ha a Recycleman persze kiállja az idő próbáját.
Felállás
Dalaj Eegol – ének, hangszerelés
KÖZREMŰKÖDŐ ÉNEKESEK:
Lara Baruca
Amela Agič
Asiana Jurca Avci
Vlki Beko
Luka Ličen
Vasko Vidmar
Martin Belac
Martin Bjelič Beltek
Produkció
Boštjan Perovšek, Luka Ličen, Martin Belac Belko, Vasko Vidmar, Tadej TadiMan Tratnik, Peter Penko, Torul Torulsson,, Borut Čelik, M’siou Rigolitch, Anže Igličar, Žiga Koritnik
Számlista
1. Start
2. Opa Opa
3. Cekini padajo z neba
4. Kako nataknt kondom
5. Koomarci
6. Turbo trdi
7. Jamiya
8. Slovenia dala je gol
9. Skateboarding
10. Peace
11. Martin Strel (Water Funk)
12. Luka Piran
13. Red Hot Chili Rappers
14. Language Shit
15. Give Me What I Want
16. Slovenia dala je gol (instrumental)
17. Turbo trdi (instrumental)
