Kiadó: Frontiers Music Srl
Megjelenés dátuma: 2020. 11. 6.
Produkció: Reb Beach
Az album hossza: 42.10 perc
Műfaj: Instrumental / Jazz Rock Fusion / Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
Reb Beach amerikai gitárvirtuóz, zeneszerző és producer. Az egyik eredeti alapító tagja a bűnösen méltatlanul mellőzött, mégis fantasztikus nyolcvanas–kilencvenes évekbeli hard rock csillagnak, a Wingernek, az elmúlt 18 évben pedig a hard rock legenda Whitesnake állandó tagja. Ismert a Dokkennel, Alice Cooperrel és a Night Rangerrel való együttműködéséről is, nemrég pedig Jeff Pilsonnal (Foreigner), Matt Starrral (Mr. Big) és Robin McAuleyval (MSG) közösen megalapította a Black Swant, amely idén az év első felében adta ki stúdiódebütjét. Reb példaképei között olyan nevek szerepelnek, mint a Montrose és az Aerosmith, gitárjátékát tekintve pedig mindig is lenyűgözték a progresszív rock és a jazz világába tartozó zenészek, például Allan Holdsworth, Steve Morse és Larry Carlton. Reb Beach pályafutása során a rock and roll nagyjaival is dolgozott, mint Eric Clapton, Bob Dylan, Roger Daltrey, Chaka Kahn, Howard Jones és a Twisted Sister.
Aki 2006 és 2019 között eljárt a Whitesnake-koncertekre a Ljubljana–Zágráb vonalon, az már többször találkozott Rebbel. Aki pedig ott volt a német hard rock titánok, a Scorpions zágrábi koncertjén a messzi 1990. 12. 2-án, az Rebet már a Wingerrel is láthatta a színpadon, akik akkor megnyitották az estét.
Szépek az emlékek. Akárcsak a réges-régi 2001-es év, amikor Reb kiadta második szólóalbumát, a „Masquerade”-et, amely gyökeresen más, mint a legújabb, az „A View From the Inside”. Az új lemezen Reb már nem énekesként próbálkozik, hanem tisztavérű, teljesen instrumentális albumot tett le az asztalra. Hiába hivatkozik inspirációként olyan gitárosokra, mint Steve Morse (Dixie Dregs, Deep Purple, Kansas), Larry Carlton és Allan Holdsworth, az „A View From the Inside” mindig inkább a gitáros „shred” rajongóinak lesz vonzó, mint a jazz rock fusion puristáinak.
Beach új ötleteinek archiválása tényleg hosszú ideig tartott. Az album rendkívüli perfekcionizmust hangsúlyoz, amely megtestesíti a művészi igényességet és ennek a zseniális gitármágusnak az esztétikai érzékenységében rejlő nagy rugalmasságot. Nem csoda, hogy ilyen jól megvan Kip Wingerrel, főleg mostanában, amikor a Winger art rock zenekarrá nőtte ki magát, és messze maga mögött hagyta glam korszakát. Bár a gitárstílus rég megkövesedett, és ez adja a szólómunka érzékelhető eklektikájának alapját, Reb Beachnek ezen a lemezen nagyon ügyesen sikerült egyensúlyba hoznia a zenei anyagot, így a vezértémák rendkívül változatos ötlettárát dinamikusan bontja ki. A féktelen gitáros kicsapongások pillanatai, amelyekkel az album bővelkedik, és amelyekben a gitáros ultravirtuóz technikai csiszoltsággal, extrém sebességgel és humorral is ámulatba ejt, nem nyomják el a zenei anyag szilárd vezérfonalát, amely minden lépésnél végigkíséri a kompozíciókat. Kitűnik a lemezről a funky blues groove-os ravasz Hawkdance is, a jazzrock fúzió világos beépítésével, ahol Reb Beach a gitározásának néhány olyan erényét is megmutatja, amelyet a Whitesnake-ben például nem tehet meg. Ez a pajkos fényesség egyébként már az album első felében, a Little Robotsnál is megcsillan. Az album progresszív oldalról is megszólít. Ebben a tekintetben Reb Beach rendkívül célszerűen használja az átvezető részeket és a mid-eight passzázsokat, ahol hirtelen megváltoztatja a dalok modulációit, ami más zenei tájak felé viszi őket, kellemesen meglepve, szórakoztatva és lekötve a hallgatót. Ezt követi a hangulatok (atmoszféra) hullámzása is. Mindez csak tovább tükrözi ennek a rendkívül éles eszű zenésznek a rétegzett zenei felépítését.
Az Attack of the Massive az album leghosszabb szerzeménye, és a legtöbb progresszív mozgást, valamint műfajok közti haverkodást is tartalmazza. Egyúttal a jazzrock fúzió ragyogása felé is kacsint, a kísérletező kirándulások pedig teret nyitnak mind a ritmusszekciónak, amely ügyesen kihasználja a teret, ahol improvizációban kibontakozhat, mind a billentyűsöknek, ahol Paul Brown kiváló szólóbetétet szállít. A The Way Home is a jazz rock fúzió alapjaira épül. De ahogy mondtam: nem kirívó, vagy másként fogalmazva a háttérből szólít meg. Mert a gitárjáték fejlődése a kompozíciós szerkezeteken belül eléggé eklektikus. Ezért a jazzrock fúzió az album egészén át kitűnően „el van rejtve”, noha többnyire érzékelhető. Az album néhány olyan gyújtóbombát is tartalmaz, amely oktánszámos üzemanyagot önt a lemezre. A találékony, képzeletgazdag kalandozás az ultraszonikus sebességű kirohanásokon belül leginkább a Cutting Loose-ban koronázódik meg, amely akár rally-autók vezetéséhez is kísérőzene lehetne. Ez a szám olyan svungos csavarokat rejt, amelyeknél még Paul Gilbert is felvonná a szemöldökét. Az olyan számokban, mint a játékos és pajkos Aurora Borealis, de különösen a záró, misztikus Sea of Tranquillity, Beach érzékeny és érzéki oldalát mutatja meg, a játszott hangok adagolásában különösen lágyan és kifinomultan működve. A mókás Aurora Boreallisban a billentyűs motívumok megalkotásában fontos szerepet játszik Beach Whitesnake-es társa, Michelle Luppi.
Érdekes, hogy Beach végig pontosan ugyanazt a gitárfelszerelést használja. Ugyanaz a hang, ugyanaz a torzítás. Ennek ellenére a lemez egyetlen pontján sem válik kifejezésmódjában merevvé, ötleteiben ismétlődővé, vagy akár kiszámíthatóvá. Egyszerűen. A dalok ötletgazdagsága rendkívüli, Beach pedig közben végig rengeteg teret enged a ritmusszekciónak és a billentyűsöknek is, ami tovább színesíti a kompozíciók tartalmát. Mindez pedig nem jöhetett volna létre néhány kivételes virtuóz közreműködése nélkül, akik Beach-csel együtt vettek részt a számok stúdiófelvételén. Közülük kiemelkedik Philip Bynoe basszusgitáros neve is, aki Steve Vai-jal is dolgozott.
Az „A View From the Inside” minden tekintetben kiváló, teljesen instrumentális gitárrock album. Eklektikusságot bontakoztat ki, vagyis ez a lemez hűen tükrözi Beach gitáros egyedülállóságát és elképesztő kifejező éleslátását, amely az album minden pontján elbűvöl. Az „A View From the Inside” éles, fényes, életvidám és kifejezően merész teljesítmény, amely ezekben a furcsa és komor hétköznapokban kapóra jön, hogy a hallgató lelkét és szívét derűvel és örömmel töltse el. Ez az album pontosan az, amit a címe mond. Richard Earl Beach fejjel és szakállal. Végezetül térjünk vissza a két „W” betűs zenekarhoz, amelyeknél Beach dolgozik. Művészi kalandvágya túlmutat mindenen, amiről játékát leginkább ismerik a Whitesnake-ben, ugyanakkor a másik oldalon teljesen logikus választ ad arra, miért nőtte ki magát a Winger az elmúlt 15 évben a naprendszer egyik legszínvonalasabb art rock zenekarává.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Black Magic
2. Little Robots
3. Aurora Borealis
4. Infinito 1122
5. Attack Of The Massive
6. The Way Home
7. Whiplash
8. Hawkdance
9. Cutting Loose
10. Sea Of Tranquility
Felállás:
Reb Beach – gitár, basszusgitár a 4. és 9. számon, billentyűk a 4. és 6. számon, vonósaranzsok a 10. számon
David Throckmorton – dob (minden számon, a 6. kivételével)
Robert Langley – dob a 6. számon
Michele Luppi – zongora a 3. és 10. számon
Phillip Bynoe – basszusgitár az 1., 2., 3., 8. és 10. számon
John Hall – basszusgitár az 5., 6. és 7. számon
Paul Brown – billentyűk az 1., 2., 5. és 7. számon
