Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gilmour, David
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 51:17
Értékelés: 3/5
Kilenc évet kellett várni, hogy a legendás Pink Floyd gitárosa és énekese, David Gilmour elszánja magát az „On an Island” (2006) utódjának kiadására, de talán jobb lett volna, ha még egy kicsit vár ezzel a döntéssel, mert a végeredmény nem túl meggyőző. A hírt, hogy a progresszív rock egyik legbecsesebb zenésze új szólóalbumot készít „Rattle That Lock” címmel, azonnal átvették a legnagyobb trendi (nem feltétlenül zenei) médiumok, természetesen a szlovénok is, hiszen David Mark Knopfler és Eric Clapton mellett többnyire a három legendás brit rockgitáros egyike, akinek időnként szentelnek néhány sort, és (főleg idős korára) az átlagos szlovén családnak is elfogadható a vasárnapi májgombócleves kanalazgatása, az asztal alatti kutyaugatás hallgatása és a ropogó kandalló bámulása közben.
David az elmúlt tíz évben a tömegek körében a kedves, ártalmatlan zenei nagyapa hírnevét építette ki, aki egyszerű zenei üzeneteivel és kellemes ambient tájaival éppen annyira igényes a legtöbb fülnek, hogy „káros következmények nélkül” hallgatható a különféle délutáni kézimunkák mellett is. Az utóbbi két évben ugyan le volt foglalva a Pink Floyd utolsó stúdióalbumának, a „The Endless River”-nek (2014) a felvételével, de időnként mégis kicsit furcsának tűnik, hogy egy olyan pasas, aki több mint öt évtizedes zenei pályafutást tudhat maga mögött, csak a negyedik (stúdió) szólóalbumát adta ki.
Míg az „On an Island” a túlnyomórészt „csendéletszerű” hangulata ellenére még őrzött valamit a régi Pink Floyd-féle ambient varázsból, a „Rattle That Lock”-on ez szinte teljesen elveszett. Leginkább egy-egy gitárszólóban maradt meg belőle valami, amelyek különféle effektekkel megfejelve továbbra is David legerősebb „fegyverei”. A „Rattle That Lock” a legtöbb dal felépítését tekintve közelebb áll a pop rockhoz, mint a progresszív rockhoz, vagyis könnyed ritmusok és egyszerű hangszerelések uralják, elvétve szólisztikus bravúrokkal. Ennek ellenére kevés rajta az olyan refrén, amely tartós nyomot hagy maga után.
David hangja az elmúlt néhány évben sokat veszített egykori érzelmi mélységéből és kifejezőerejéből, ezért a „Rattle That Lock”-on gyakran fáradtnak és álmosnak hangzik, mintha valaki épp most rángatta volna föl erőszakkal hosszú téli szendergéséből. A többnyire kiváló közreműködők – akikből ezúttal sem kevés van – technikai szempontból ugyan több mint tisztességesen végezték a dolgukat, de sajnos a szimfonikus hangszerelések oroszlánrésze felejthető, így a legtöbb dalt még David gitárszólói sem menthetik meg a középszerűségtől, pedig azok továbbra is kitűnőek, és – ahogy már említettem – a „Rattle That Lock” fő vonzerejét adják.
Az „5 A.M.” című instrumentális darab ambient szempontból rendkívül kellemes, ugyanakkor eléggé kiszámítható albumnyitány David reprezentatív, melankolikus gitárszólójával és a szintetizátor-textúrák éteri hullámzásával. A címadó, poprockos szerzemény, amely kislemezként is megjelent, és amelyben a kísérővokál-harmóniák is jól érvényesülnek, egyike a kevés kicsit élénkebb pillanatnak az egyébként igencsak „elaltató” lemezen, de ezt is csak a rendben lévő refrénnek köszönheti. A roppant átlagos „Faces Of Stone” helyenként a legendás Camel valamelyik kevésbé ihletett dalára emlékeztet (ami szinte már bók), és nagyjából ugyanannyi érdekes és unalmas pillanatot tartalmaz.
Az „A Boat Lies Waiting” ígéretes kezdéssel indul, aztán egy sablonos zongorás fokozáson és többszólamú éneken át egészen monoton balladává, szinte gyerekaltatódallá válik, amely semmilyen mélyebb benyomást nem hagy. A „Dancing Right In Front Of Me” az album egyik igen ritka, kicsit élénkebb pillanata, ahol egy erőteljes, bluesos gitártéma és szóló révén megcsap valami a régi ambient varázsból, bár David énekteljesítménye megint elmarad a várakozásoktól, és a rövid drámai pillanatok ellenére sem borzolja fel a kedélyeket. Az „In Any Tongue” a „Rattle That Lock” kevés ragyogó pillanatának egyike: mozgalmas szimfonikus hangszerelést és elég megindító éneket kapunk, így a hallgató, főleg a melankolikus gitárszóló alatt, egy pillanatra eszébe juthatnak David legnagyobb sikerei. A rendben lévő instrumentális „Beauty” David gitárszólójának szívbemarkoló hangja köré épül.
A kabarészerű kísérlet, a „The Girl In The Yellow Dress”, amelyben egyebek mellett a legendás Robert Wyatt (ex-Soft Machine, Matching Mole) kornettje szólal meg, hatalmas mellélövés, és a legunalmasabb, amit David eddigi pályafutása során létrehozott, ezért nem is érdemes több szót vesztegetni rá, mint amennyit megérdemel. A „Today”-en a fáradt David ismét kicsit „felébred” néhány élénk gitárpasszázzsal és tisztességes vokális harmóniákkal, míg a záró instrumentális „And Then…” újabb „altatódal” egy hosszúra nyúlt gitárszólóval, amely a nagyapa kandallójának ropogásával ér véget.
A „Rattle That Lock” egyértelmű bizonyíték arra, hogy Gilmourt zeneileg is végleg utolérte a tiszteletre méltó kor, amely ennek az igencsak álmos és monoton albumnak a nagy részéből süt, és csak elvétve akad rajta igazán ihletett pillanat. A rajongók többsége, főleg azok, akik csak a Pink Floyd-ot és David szólókarrierjét hallgatják, valószínűleg szemet huny fölötte, és megérdemelten nem járó dicshimnuszokat zeng róla, de sajnos az igazság más, és talán bölcs dolog lenne, ha a legendás gitáros, aki pályája során már rég elmondta mindazt, amit el kellett mondania, és elért mindent, amit el lehet érni, elgondolkodna a stúdiónyugdíjon. A progresszív rock mai veteránjai általában három kategóriába sorolhatók: a. azok a zenészek, akik a hetvenedik életévüket közelítve vagy már túllépve is a kreativitás, a következetesség és az ötletesség letéteményesei (pl. Peter Hammill és a néhai Daevid Allen), b. azok, akik öreg korukra „visszatértek a pelenkákhoz”, és a nosztalgiában meg a múltbeli sikerek újrahasznosításában fuldokolnak (pl. Ian Anderson), valamint c. azok, akik már régen felhasználták az összes jó ötletüket, mégsem gondolnak a (stúdió)nyugdíjra. Gilmour úr az utóbbi kategóriába tartozik.
Felállás
David Gilmour – gitár, ének, billentyűs hangszerek, zongora, basszusgitár
Michael Boumendil – eredeti SNCF-hangminta
Jon Carin – elektromos zongora
David Crosby – kísérővokál
Danny Cummings – ütőhangszerek
Steve DiStanislao – dob, ütőhangszerek, kísérővokál
Roger Eno – zongora
Martin France – dob
Gabriel Gilmour – zongora
Jools Holland – zongora
Damon Iddins – billentyűs hangszerek
Rado Klose – gitár
Chris Laurence – nagybőgő
The Liberty Choir – kísérővokál
Phil Manzanera – billentyűs hangszerek, akusztikus gitár
Louise Marshall – kísérővokál
Graham Nash – kísérővokál
Andy Newmark – dob
Eira Owen – kürt
John Parricelli – gitár
Mica Paris – kísérővokál
Guy Pratt – basszusgitár
Zibgniew Preisner – zenekari hangszerelés
Mike Rowe – elektromos zongora
Polly Samson – kísérővokál
Yaron Stavi – basszusgitár, nagybőgő, kísérővokál
Colin Stetson – szaxofon
Richard Wright – hangminta
Robert Wyatt – kornett
Producerek
David Gilmour és Phil Manzanera
Számlista
1. 5 A.M. (3:07)
2. Rattle That Lock (4:57)
3. Faces of Stone (5:34)
4. A Boat Lies Waiting (4:36)
5. Dancing Right In Front of Me (6:13)
6. In Any Tongue (6:48)
7. Beauty (4:30)
8. The Girl in the Yellow Dress (5:27)
9. Today (5:57)
10. And Then… (4:32)
