Rage-dörgés a 25. évfordulón Villachban (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Parkhotel (Bambergsaal) / Villach / Ausztria
A koncert dátuma: 2009. május 1.
Látogatók száma: 200
Jegyár: 15,00€ / 20,00€

25 év nem kevés. A zenekar leglelkesebb rajongóinak szánt, mérgesen összeállított setlista szintén olyan tény, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A közeli Villach pedig, mióta Szlovénia eltüntette a nyugati, északi és keleti határt, amúgy is remek ürügy arra, hogy munka után átugorj egy fagyira. Na jó, legalább fagyira, ha már Rage-koncertre nem. Ki gondolta volna? A koncertkínálat tekintetében mindig is érdektelen Villachba legendás német heavy metalosok érkeznek, hogy lenyomjanak egy csokorravaló dalt, és megünnepeljék első 25 évüket. 

A Parkhotel Villach Bambergsaal termében a bemelegítés este nyolc óra tájban kezdődött. Persze még üres volt a terem. A Sentimentalistic Bitches fiúk, akik nem titkolták örömüket, hogy egy nagyobb metálesemény színpadán léphetnek fel, szemben a megszokott helyi „csehókkal”, afféle heavy metalt nyomtak, amely olykor a doomos kanyarok felé húzott. Tiszta, mégis morbid ének, masszív riffgyalu mögött, gördülő, közepes vagy lassabb tempójú ritmusok. Kiugró pillanatok nélkül, jókora tartalékkal, amelyet a zenekar az idő előrehaladtával, a koncertezéssel szerzett rutinnal még biztosan be fog tölteni.

A fiatal német banda kvintett, amely divatos hatásokat ágyazott a klasszikus heavy metal sablonba. Az énekes kitöréseinél valamivel több támadó kedv és agresszió érződött, mint az előttük játszóknál. A zenekar hangzásbeli kellemetlenségekkel küzdött, de valahogy végigvitte a műsorát. Sok a közhely, és nehéz kihámozni azokat a vonásokat, amelyek felismerhetővé tennék a csapatot, pedig ennek a tehetség és a saját ötletek gyümölcsének kell lennie. Már maga a színpadi megjelenés is konfekcióba öltözött, szándékosan feltűnősködő: a rövid hajú énekes fején parasztkalap, lábán ijesztő bakancs, és ebből már a zenekar meghallgatása nélkül is sejteni lehet, hogy a Flight Delight még alaposan keresi önmagát a zene világában.

A villachi kvartett 2004-ben alakult, és a zsebében van a 2008-ban megjelent „Bleeding Earth” c. debütalbum. Közületek néhányan talán emlékeztek rájuk, mint újoncokra a MetalCamp 2005-ről. A zenekar érdekes stílust visz: az öreg iskolás Iron Maiden-elemeket keveri valamiféle korai Slayerrel, vagyis thrash/heavy! A csapat érdekessége Lidia énekes, aki főleg a growlokkal hívta fel magára a figyelmet, amelyeket az egyébként tiszta, dallamos énekvonalak mellé adagolt. A zenekar amúgy példásan összeszokott és színpadi mozgásában is összehangolt, de a figyelem oroszlánrészét Lidia viszi el magabiztosságával. A Thytopia nagyon szép koncertélményt nyújtott, a hazai közönség is otthonosan fogadta őket, és a banda bebizonyította, hogy Ausztriában is feltűnik időnként egy-egy érdekes metalcsapat.

A kis fesztivál a továbbiakban is megőrizte jelképes helyi jellegét, amikor a villachi Madog kimászott a színpadra. Gazdag tapasztalatú zenekarról van szó, hiszen a kezdetei egészen 1991-ig nyúlnak vissza. A csapatnak egyébként alig két stúdióalbuma van (az utolsó, a „Fairytales of Darkness” még a távoli 2001-ben jelent meg), azzal is dicsekedhet viszont, hogy a Rage The Crowling Chaos című dalának feldolgozásával szerepelt a „Back in Time – A Tribute to Rage” válogatáson. Igen, ugyanazon a Rage-en, amely a Madog után lépett a Bambergsaal színpadára. A Madog dallamos heavy metal, amely a megcsontosodott metalhagyományt ápolja, de ezt a formát power metalos elemekkel építi tovább. A zenekar közel áll a német power metal alapelemeihez, és a Stormwarrior, a Gamma Ray és hasonlók rajongóit a Madog fellépése kíváncsisággal töltheti el. Kompaktan kidolgozott műsor, Hansi énekes-gitáros nagyon jó éneke, ötletes szólók és természetesen metalzaj-jégeső, amely az első sorokban még a mindig visszafogott osztrákokat is arra késztette, hogy a Madog ütemeire rohamosan megmozgassák a tagjaikat. A zenekar szorgalmasan kitartott a saját anyag mellett, és gyakorlatilag kiváló alapot készített a Rage fellépéséhez. Talán az Iron Maiden-feldolgozás, a Run To The Hills volt egy csepp a pohárban. Hogy a zenekar megbecsült, ismert és népszerű az osztrák közönség körében, azt a koncert alatt jóval teltebbé váló kis terem is megmutatta.

Este fél tizenegy tájban végre megérkezett a Rage is. A legendás német power metal banda, amely idén ünnepli fennállásának 25. évét, áprilisban turnén járt, és ez a „távoli” koncert a munka ünnepén néhány különlegességgel járt.

Az első, hogy a repertoárt fél órával lerövidítették. A második, hogy nem volt ott a Jen Majura nevű énekesnő, és az a zenekar sem, amellyel a Rage ezen a turnén akusztikus előadásban játszott el egy csomó dalt a repertoárból. A koncert talán legszebb különlegessége pedig az, hogy a jegy elővételben mindössze 15,00€ volt, a koncert napján 20,00€. Nos, az alacsony jegyár a magyarázata a rövidített repertoárnak, és ezt a Rage nagyon nem szívesen ismeri be hangosan. Inkább azt mondják, hogy betegség vagy a túl sok előzenekar miatt kellett rövidíteniük.

A Peter „Peavy” Wagner (ének/basszusgitár), Victor Smolski (gitár, billentyűk) és Andre Hilgers (dob, ex-Axxis) alkotta trió kiváló setlistával örvendeztette meg a jelenlévőket, amelyben végre megkaptuk a főhajtást a régebbi Rage-klasszikusok előtt. Ezekből az új évezred első évtizedében, pontosabban attól kezdve, hogy a Rage újra klasszikus, ütős trió, nagyjából a 2000-es évtől kezdve, krónikusan kevés szerepelt a koncertrepertoárjukban.

Így hát igazán élveztük, amikor felcsendültek az ősrégi klasszikusok: a Nevermore, a koncert közepén a Firestorm, a zárás előtt pedig a The Pit And The Pendulum a „The Missing Link” (1993) lemezről, vagy az Enough Is Enough Is Enough („Trapped”, 1992).

A zenekar az első ütemtől teljes erővel csapott bele, és a Higher Than The Sky („End Of All Days”, 1996) slágerrel azonnal talpra állította a hallgatóságot, rövidített változatban ledarálta a már ősrégi Don’t Fear The Winter-t („Perfect Man”, 1989), aztán főleg az első sorok őrültek meg, amelyeket szorgalmasan megtöltött egy maroknyi szlovén és még három horvát is, amikor eldördült a War Of Worlds („Soundchaser”, 2003).

Az energia rendkívüli volt, a koncertatmoszféra pedig hatalmas szinten, az osztrák közönség passzív hozzáállása ellenére is. A Rage klasszikust klasszikusra halmozott, és ez volt a mérleg nyelve, amely a páratlan hangulat, az élmény garanciáját hozta: azt mondanám, hogy a zenekar hatodik megtekintésem alapján ez az egyik legkompaktabb, legközvetlenebb, legpusztítóbb Rage-koncert volt, kötelező pompa és a szokásos színpadi kellékek (koponyák stb…) nélkül is, pedig összejött néhány tényező, amelyet az egyik fenti bekezdésben leírtam, és amelyek elég sok koncertlendületet elvettek az eseménytől (hosszabb setlista, akusztikus rész stb…).

Ettől függetlenül a trió a tapasztalatával, hihetetlenül profi tartásával, magabiztos rutinjával és az ismert, pusztító megalkuvást nem ismerő erejével, amelyet a színpadon kifejt, fantasztikus élményt varázsolt, amelyen az igazi Rage-rajongónak egyszerűen ott kellett lennie ezen az estén. A részvétel biztosan kötelező volt. A hűségért járó legszebb jutalmat valószínűleg akkor kapták meg, amikor a Rage a Set This World On Fire („Unity”, 2002) után az Avenger-korszakba és 1985-be repítette a jelenlévőket a Prayers Of Steel-lel, majd a Suicide klasszikussal („Reign Of Fear” debütalbum, 1986) még olajat is öntött a tűzre.

A trió szorosan összeszokott csapat, amely olyan könnyen nem hibázik. A Rage nagyon jó hangzást hozott, szép adag színpadi tornát, Peavy ismét átizzadt „mindent, amit át lehet”, Smolski pedig szuperszonikus gitárkalandokkal bűvölt el. Terrana pótolhatatlan volt mint volt dobos, és ez érződik a koncerthangzáson is: a Rage határozottan feláldozott valamennyit a színpadi robbanékonyságból, a máskülönben kiváló Hilgers tudása és technikája viszont több mint elég a Rage-hez. Három ember tökéletesen be tudja tölteni a hangteret a koncerteken.

A koncert egy jó másfél óráig tartott. A Rage utána gyorsan eltűnt a színpadi függöny mögött, és átmenekült a szomszéd szállodába, ahol meghált. Smolski rögtön lefeküdt, mert megfázott, és nagyon fáradt volt, Peavy és Andre viszont megjelent a recepció előtt, ahol mi, négy vigasztalhatatlan szlovén Rage-mániás elkaptuk őket, és váltottunk velük egy-két szót. Itt szeretnék köszönetet mondani a koncert szervezőjének, Albert Pernulnak, aki a koncert után pontos útmutatást adott, hol „kaphatjuk el” a zenekart, továbbá a kiválóan lebonyolított eseményért, a nagy vendégszeretetért, a kedvességért és minden támogatásért, amelyet a médiának nyújtott. Reméljük, hogy az ilyen koncertesemények Villachban rendszeressé válnak, és tovább gazdagítják a metal és/vagy rockzenei koncertkínálatot. A Rage pedig, ahogy mondtam: nem tud és nem is akar csalódást okozni 2009-ben sem! Kiváló metalspektákulum volt tehát!

fotók: Robi Lipej

Setlista

1. Higher Than The Sky 2. Don’t Fear The Winter 3. War Of Worlds 4. Set This Wolrd On Fire 5. Prayers of Steel 6. Suicide 7. Down 8. Nevermore 9. Enough is Enough 10. Firestorm 11. From The Cradle To The Grave 12. Innocent 13. Gentle Murders 14. The Pit And The Pendulum 15. All I Want —ráadás— 16. Carved In Stone 17. Soundchaser

Képgaléria