Kiadó: SPV/Steamhammer Records
Megjelenés dátuma: 2024. március 29.
Producer: Rage & Peavy Wagner
Az album hossza: 94 perc
Műfaj: Heavy Metal / Power Metal
Értékelés: 9.0/10
A Rage az európai metal igazi veteránjai közé tartozik, és némi túlzással már-már élő kövületnek számít. Pályájukat 40 évvel ezelőtt Avenger néven kezdték, 1985-ben pedig megjelent a „Prayers Of Steel” című bemutatkozó stúdiólemezük. Aztán átnevezték magukat Rage-re, és még 24 stúdióalbumot tettek le az asztalra. A legújabb „Afterlifelines” így összesen a 26. Az Afterlifelines valójában két albumot takar: az első az „Afterlife”, a második a „Lifelines”.
A Rage végig fejlődött. Mind a négy évtizedben. Ezért a zenekar pályája több, zeneileg érezhetően eltérő korszakra bontható. Ebben szerepet játszottak a felállásváltások, főleg a gitárosposzton, no meg a főnök, Peter ‘Peavy’ Wagner örök vonzalma a klasszikus zenei elemek és a Rage-féle heavy metal ötvözése iránt. Az igazi rajongók és a zenekar szakértői ezért biztosan pontosan megmondják, hogy a zenekar melyik korszaka hozta nekik a személyes kedvenc albumaikat. A 26. stúdióalbum sem készült felállásváltozás nélkül, pedig az elődje, a „Resurrection Day” (2021, RockLine-kritika) több mint kiváló volt. A Rage ugyanis az új lemezre kvartettből újra trióvá zsugorodott. Stefan Weber gitáros elhagyta a zenekart, Peavy pedig maga mellett tartotta Jean Bormann gitárost és a görög származású dobost, Vassilios „Lucky” Maniatopoulost, aki már 2015-ben csatlakozott a Rage-hez (a csatlakozás előtt Lucky sok éven át a legendás Chris Efthimiadis dobtechnikusa volt, aki 1987 és 1999 között játszott a Rage-ben)!
‘Peavy’ tehát az a nélkülözhetetlen láncszem, akinek mindig ott kell lennie. Ő ugyanis a Rage örök énekese (és basszusgitárosa). Mivel a hangja azonnal felismerhető, ez alapvető elem, igazi védjegy, ami a Rage-ből egyszerűen nem hiányozhat. Az „Afterlifelines” pedig bizonyos értelemben visszatekintő album, ha a korábbi Rage-lemezek lényegére gondolsz.
Az első LP az „Afterlife”, amelyen a Rage jól ismert, „ősi”, vagyis rendkívül közvetlen zenei hozzáállásával játszik, ami nagyon is ismerős ettől a triótól. Leginkább az elődje, a „Resurrection Day” megközelítéséhez áll közel, de a régebbi albumokkal is megvannak az értelemszerű kapcsolódási pontjai, még ha az évszámokban egészen a kultikus „Perfect Man”-ig (1988) megyünk is vissza. A második LP a „Lifelines”, amelyen a Rage ismét a vallomásos heavy metalját ötvözi zenekari elemekkel. Ezért a két album érezhetően más. Ez nem a „Speak of The Dead” (2006) és nem a „Thirteen” (1998): az „Afterlifelines” összességében a maga nemében szörnyeteg.
Ha az első LP-nél, az „Afterlife”-nál időzünk, a Rage egy marék vad, gyorsan pörgő heavy metal repeszt kínál rajta, amelyeknek az elpusztíthatatlan ‘Peavy’ parancsol, hihetetlenül jól megőrzött hangjával. Agresszív (kissé torokból jövő), végig magabiztos előadásmódja, amely tele van érzelemmel és szenvedéllyel, fontos sötét, gonosz és okkult árnyalatot ad a lemeznek, ő a zenekar zenei karakterének fő formálója, ami nagyon elemi, mégis abszolút egyedi! Az újabb marék kiváló gitártéma, amelyek azonnal elvarázsolnak, és Lucky kiváló dobjátéka ellenére sem lehet elképzelni a Rage-et, akár ilyen, akár olyan formában, a teátrális ‘Peavy’ és visszafogott vitalitása nélkül.
A produkció csúcs! Élő! Kontrasztosan teli. Tömör, berregő basszusvonalak, Lucky ágyúszerű dobzáporai, és a kiváló Jean Bormann finom érzéke a zeneileg fülbemászó gitárharmóniákhoz, a változatos díszítésekhez, a tajtékzó szólóbetétekhez, és ami a legfontosabb, az elsőre megragadó témákhoz, amelyek tetőtől talpig Rage-ek. Olyan Rage, amilyet a legjobban szeretünk. Ebben a tekintetben a Rage az új lemezen érezhetően zeneibb, mint a semmivel sem rosszabb elődjén, a Resurrection Day-en. Peavy is többször csap bele a refrénekbe jóval pompázatosabban és ragadozóbban, ami azt jelenti, hogy ezek a dalok koncerten is remekül fognak működni. A Rage tehát kellően felborzolt marad, kitartóan harap, bestiális hozzáállásával időnként a zenei irányt a „thrashesedés” felé is hajtja, közben pedig végig bőségesen kínál fülbemászó dallamokat.
A második LP, a „Lifelines” (ne aggódj) nem tagadja meg a zenekar vallomásos nekikeseredettségét. A hangszerelésbe vonósok és zongora is bekapcsolódnak, de a Cold Desire, a Root Of Our Evil, a Curse The Night, a One World és az It’s All Too Much nem csökkenti a zenekar hajtását és dühöngését, noha e dalok hangzásvilágát kiegészítették a vonósok. Ennek ellenére az album e részén is a Rage áll mindennek az előterében, trióként. Az új lemez harmadánál, pontosabban a második LP felénél járunk. Hihetetlen felismerni, hogyan tudott a Rage ilyen rövid idő alatt ennyi ötletet kiszórni, amelyekből konkrét, fűszeres, csiszolt kompozíciók lettek. Ezekből nehéz bármit elvenni, vagy hozzátenni. Tisztavérű Rage-életmű, amely meggyőző a felborzoltságában (előadói lelkesedésében), kivételesen ötletgazdag változatosságában, kiváló, sötét és erőteljesen áramló dinamikájában, valamint abban az ügyes kötéltáncban, amelyet a nyers, robusztus támadóerő és a belsővé tett, igen fülbemászó zeneiség között lejt.
Az album nagy finálé és kompozíciós csúcspontja természetesen az epikus szvit (ha dupla LP-d van, ez a teljes D oldal). A Dying To Live (az album három kislemezének egyike), a The Flood, a Lifelines, az Interlude és az In The End „egymásba megy”, összekapcsolódik, és valójában egy több mint 20 perces kompozícióként (mini epikus szvitként) működik. Ennek a 20 perces, hangulati fordulatokkal teli kígyónak a hangszerelésében ugyanakkor egyre inkább előtérbe kerülnek a zenekari szólamok és az akusztikus elemek is, ‘Peavy’ pedig valamivel lágyabb énekkaraktert is hoz, miközben hozzá kell tenni, hogy a melankólia és a szorongás ennek a megközelítésnek semmiképp sem hódol be. Grandiózus, megható atmoszféra! Olyan húzás, ami nem új és nem ismeretlen a zenekartól, de megint kicsit másképp, frissítve, még ki nem próbált módon tálalva!
Az „Afterlifelines” kiváló új teljesítmény a legendás zenekartól. A Rage minden trükkjének és varázslatának rajongói azonnal magukévá teszik. Csiszolt, ihletett, ügyesen zsonglőrködik néhány jól ismert elemmel, amelyeket a zenekar útja során többször is kipróbált, és ezeket ügyesen „újracsomagolja”, így enyhén visszatekintő és nosztalgikus hangot üt meg, ugyanakkor kivételes adag friss ihletettséget is hoz, amellyel az „Afterlifelines” megerősíti, hogy a legendás Peter ‘Peavy’ Wagner még messze nem mondta ki az utolsó szót, és hogy a fejében még sok érdekes ötlet lapul, amit a zenekar érett korszakában is meg akar valósítani. És ez nagyon jó. Az „Afterlifelines” „félelmetesen” tele van zenei információval, tartalommal. A Rage arcát és munkásságát meghatározó bevált formula ellenére több mint 94 perces műről van szó, amely tisztességes csontot ad rágcsálni. Monumentum, amit fokozatosan kell felfedezni. Több lejátszással. Minden alkalommal egyre jobban megfog. Maradjon is így!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
„Afterlife” – CD1:
1. In The Beginning
2. End Of Illusions
3. Under A Black Crown
4. Afterlife
5. Dead Man’s Eyes
6. Mortal
7. Toxic Waves
8. Waterwar
9. Justice Will be Mine
10. Shadow World
11. Life Among The Ruins
„Lifelines” – CD2:
1. Cold Desire
2. Root Of Our Evil
3. Curse The Night
4. One World
5. It’s All Too Much
6. Dying To Live
7. The Flood
8. Lifelines
9. Interlude
10. In The End
Felállás:
Peter ‘Peavy’ Wagner – ének, basszusgitár
Jean Bormann – gitár
Vassilios ‘Lucky’ Maniatopoulos – dob, háttérének
Lingua Mortis Orchestra:
Marco Grasshoff – zongora, további zenekari hangszerelés
Aland Kalaf – hegedű
Sebastian Weibels – hegedű
