Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Castle Communications
Megjelenés: 1998
Játékidő: 48:17
Értékelés: 3/5
Az artrock bajnokai, a Marillion, a brit zene legféltettebben őrzött titka, tizedik stúdióalbumuk, a „Radiation” készítésekor egy kisebb identitásválság kellős közepén találták magukat: mindenáron „modernizálni” akarták a hangzásukat az akkori zenei trendekhez igazodva, és az előző lemezhez, a kiváló „This Strange Engine”-hez (1997) képest meglehetősen radikális törést akartak végrehajtani. A progresszív rock új hullámának egykori úttörői, akik legfőbb hatásaik közé a progrock óriásait sorolták, élükön a Genesisszel, a Pink Floyddal, a Camellel és társaikkal, egyszer csak rövid időre a britpop, az alter rock és az indie rock zenekarokat tették meg példaképüknek, élükön az akkori trendi zenei irányzatok kedvencével, a Radioheaddel. Ez igazi irónia volt, hiszen többnyire olyan csapatokról volt szó, amelyek éppen a Marilliont tartják a legfőbb hatásaik között.
A zenekar tagjai az interjúkban még ma is azt mondják, hogy a „Radiation” többé-kevésbé „furcsa album”, amelyre nem túl büszkék. Ezzel semmiképp sem azt akarják mondani, hogy rossz, vagy hogy szégyellnék, de elismerik, hogy nem sikerült vele elérniük azt, amit eredetileg akartak – modern, az akkori rádiók számára is érdekes hangzást kialakítani, ezzel új rajongótábort szerezni, miközben megőrzik a felismerhető és egyedi Marillion-szerzői védjegyet. Azt, hogy mennyire félrement a dolog, jól mutatja, hogy a „Radiation”-turné koncertjein a Radiohead „Fake Plastic Trees” című számát játszották el feldolgozásban. Ez nem a legbizarrabb és legabszurdabb koncertfeldolgozás volt a pályájukon (ez a „megtiszteltetés” a Britney Spears-sláger, a „Toxic” feldolgozást illeti), mégis elriasztott sok régi rajongót, akik komolyan elkezdtek azon morfondírozni, nem veszítette-e el a zenekar az iránytűjét. A Marillion Fish távozása után gyorsan leszámolt a neoprogrock fogalmával, és különféle, korábban feltáratlan hangzásokkal és hatásokkal kockáztatott, ami végül valahogy mégis megtérült nekik. A „Radiation”-nel rövid időre falba ütköztek, mert nyilvánvaló volt, hogy kezdtek kételkedni saját dalszerzői képességeikben, ebből viszont szerencsére hamar kigyógyultak.
Bár a „Radiation” a legfurcsább Marillion-stúdióteljesítmény, rajta van néhány olyan szerzemény, amelyet a pályafutásuk legrosszabbjai közé sorolhatunk, mégis akad rajta néhány kiváló dal, amelyek tisztességes minőségi szinten tartják a lemezt, és bizonyítják, mire voltak képesek, amikor nem néztek az akkori trendekre. A „Radiation” csúcspontjai közé a rövid akusztikus nyitány, a „Costa del Slough” után kétségkívül a nyitó energiakatalizátor, az „Under the Sun” tartozik: legjobb időszakuk szintjén álló, epikus szerzemény, amely szinte szétrobban a sok bombasztikus hangszerelés súlya alatt, és amelyben Hogarth hangja a diadalittas refrénben új magasságokba emelkedik. Mark Kelly nem spórol a szivárványszínű orgona- és szintetizátortextúrákkal, miközben Steve Rothery gitárimprovizációi a lehető legepikusabban szólnak.
Az említett artrock-örökzöld után a dolgok a „Radiation”-ön sajnos hirtelen romlani kezdenek az átlag alatti alter/indie rockos „The Answering Machine”-nel, amelynek nyilvánvaló fő célja egy áthatolhatatlan hangfal felhúzása volt, lehetőleg minden dallamos potenciál eltiprásával, hogy a végén minél „nem-marillionosabban” szóljanak. Rothery gitárja itt teljesen alárendelődik az elektronikusan hangzó digitális mintáknak és a szinte teljes ritmikai kakofóniának. A legjobbakkal is megesik, hogy néha derekasan elszúrnak valamit. Sokkal jobban sikerült az összetett power ballada, a „Three Minute Boy”, amelyben a zenekar tagjai bemutatják kivételes képességüket, hogy másodpercről másodpercre fokozzák az intenzív hangulatot, és amelyben H elbeszélő hangja zongora és akusztikus gitárakkordok mellett kulcsszerepet játszik. Rothery elektromos gitárja is idővel feléled az ütős futamokkal, és ismét szinte tökéletes összhangban van Kelly spacerockos árnyalatú szintetizátortextúráival, ami az intelligens ritmikai kanyarokkal együtt egészen a kielégítő lezárásig folytatódik.
Erre a szolid teljesítményre egy, a szokásos Marillion-színvonal alatti szerzemény következik. A „Now She’ll Never Know” melankolikus, halk szerelmes ballada, szinte „a cappella” szinten, amelyben H törékeny hangját Pete Trewavas basszusgitáros finom akusztikusgitár-hangszerelése kíséri, és megjelennek széttöredezett szintetizátoros szeszélyek is. A fő dallam szép, de az alig hallható és ismétlődő akusztikus témák miatt az egész hamar unalmassá válik. Érezhetően jobban sikerült a nagyon szolid „These Chains”, amely kislemezként is megjelent, pedig hangulata meglehetősen hasonlóan melankolikus, mint az elődjéé. Hozzá képest jóval több „tökkel” rendelkezik, részben a jó zenekari hangszerelésnek, az epikus gitárszólónak és a hatalmas refrénnek köszönhetően. Azt viszont csak a jóisten tudja, mit akart mondani a Marillion az idegesítően unalmas és ihletetlen bluesrock-balladával, a „Born to Run”-nal, amely a pályafutásuk egyik legelhibázottabb kísérleteként vonul majd be a történelembe. Az egész olyan, mint valami lelassított fekete-fehér film, miközben Rotheryhoz, aki itt Eric Clapton és David Gilmour keverékeként szól, egyáltalán nem áll jól a bluesrock-gitáros szerep, akár a fejére áll. Az egyetlen fénypont H hangja, amelyről a zenei háttértől függetlenül nagyon nehéz azt mondani, hogy rosszul szólna.
Meg kell említeni, hogy a „Radiation” záró szakasza az egyik legjobb pillanata. Ez elsősorban az ambiciózus artrock-kísérletre, a „Cathedral Wall”-ra igaz, amelyben intelligens módon sikerül egyesíteniük „a két világot” – a progresszív rock klasszikus iskolájából eredő gazdag dalszerzői és improvizációs képességeiket a kilencvenes évek néhány rocktrendjével –, és igazán epikus szerzeményt formálni, amelyet gazdag, többszólamú refrén koronáz meg. A fenséges szintetizátorfüggönyöket ütős gitárfutamok és Mosley masszív dobpergései kísérik, miközben a számtalan digitális effektnek köszönhetően a rendkívül sokszínű hangulat folyamatosan változik. A végén még egyszer visszatér a „These Chains” központi versszaka. A hosszabb ambient lezárás, az „A Few Words for the Dead”, egy újabb meglehetősen szokatlan, de mégis érdekes és sikerült kísérlet, amelyben a Marillion elsősorban az ambient rockban próbálja ki magát, és amely érdekes pacifista szerzemény, jól láthatóan a fegyverlobbi ellen irányítva.
A „Radiation” még ma is meglehetősen „fura” albumnak számít, amely a kilencvenes évek néhány népszerű hangzástrendjével való kísérletezés és az összességében elég „elálmosító” hangulat miatt csak kevés Marillion-rajongónak tetszik maradéktalanul. Mint a H-korszak számos stúdióalbuma, különösen az 1995 utániak, ez is sok időt és türelmet igényel a hallgatás során, mielőtt kibontakozik minden pozitív oldala. Ezekből van elég ahhoz, hogy a „Radiation” a korábban említett, nem túl sikerült dalok ellenére, amelyekkel a korabeli trendek kihívásait akarták meglovagolni, még messze nem rossz lemez. Valójában a Marillion nem „képes” rossz albumot csinálni, a „Radiation” pedig csupán egy kissé túl radikális eltérés azoktól a hangzásbeli és dalszerzői elemektől, amelyekben a legjobbak.
Felállás
Steve Hogarth – ének, kiegészítő zongora, ütőhangszerek
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár, kísérőének, akusztikus gitár a „Now She’ll Never Know” című számban
Mark Kelly – billentyűk, kísérőének
Ian Mosley – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Jo Rothery – kísérőének a „Three Minute Boy” című számban
Vicki Price – kísérőének a „Three Minute Boy” című számban
Produkció
Marillion és Stewart Every
Számlista
1. Costa del Slough
2. Under the Sun
3. The Answering Machine
4. Three Minute Boy
5. Now She’ll Never Know
6. These Chains
7. Born to Run
8. Cathedral Wall
9. A Few Words for the Dead
