Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 4.6/5
A QE2 megjelenésével Mike Oldfield végleg búcsút intett a hetvenes évek hangzásának, és új korszakba lépett a rövidebb dalok és a popslágerek világában. Bár már a Platinum is nagy eltérést mutatott attól a tipikus hangzástól, amelyet Oldfield a hetvenes években megteremtett, a QE2 végleg megmutatja, merre tart a jövőben. Ehhez a lemezhez Oldfield maga köré gyűjtötte annak a csapatnak a zömét, amely a Five Miles Outon is együtt zenélt vele. Ők Maggie Reilly (akkor még Maggie Riley), Mike Frye, Tim Cross és Morris Pert (Brand X). Az albumon ráadásul jó néhány híres vendég is közreműködik, köztük Phil Collins (Brand X, Peter Gabriel) és David Hentschel (a Genesis producere). Mike Oldfield maga is annyi hangszeren játszik a lemezen, hogy az ember megkérdezheti, szüksége lett volna-e egyáltalán bárki más segítségére.
Az album a Taurus-trilógia első részével indul. Lenyűgöző szerzemény, amelyben minden tipikus oldfieldi elem tetten érhető. Sok a ritmusváltás, a szerkezet nagyon kidolgozott és megfelelően összetett. Jól látszik, hogy Oldfield egy rövidebb számba majdnem annyi ötletet próbált belezsúfolni, mint a jóval hosszabbakba (Hergest Ridge, Tubular Bells, Platinum).
A következő három dal meglehetősen rövid és egyszerű. A „Sheba” finom, mindössze egyetlen alapdallammal. Maggie Reilly néhány szép vokális betéttel gazdagítja. A „Conflict” gyorsabb tempójú darab, amely szinte egyfajta ír tánc. Oldfield, ahogy már sok progresszív előadó előtte, ide is beválogatott egy klasszikus feldolgozást. Az „Arrival” az ABBA feldolgozása, és Oldfieldet játéktudása csúcsán mutatja. Tulajdonképpen csak egyetlen alapdallamról van szó, amelyet különböző hangszereken szólaltat meg, így nem válik túl gyorsan unalmassá. Ezek a rövidebb dalok talán valóban egyszerűbbek, de a dallamok minőségiek és szépek, az egészet pedig kiválóan játsszák el.
Az album második fele egy gyönyörű, érzelmes dallal kezdődik. Oldfield a szenvedélyét az elektromos gitáron keresztül fejezi ki, amely szinte izzik. A zenekar is hozzájárul ahhoz, hogy ez a szám még kellemesebb legyen. A „Mirage” csendesen indul, egy szimpatikus gitár–vibrafon párbajjal. Később gyorsul a tempó, és a dal hangosabbá válik. Mindez a végén fantasztikus csúcspontba torkollik. A címadó dalnál megint csak fel kell tennem a kérdést, hogyan sikerült Oldfieldnek ilyen rövid kompozícióba ennyi ötletet belesűrítenie. Úgy tűnik, mindjárt kifogy az időből. Különösen megérint, amikor a többi hangszerhez csatlakozik a duda is. A „Celt” rövid, de édes. Elképesztő az egyszerűsége. Különösen feltűnőek benne az afrikai dobok és Maggie Reilly mindig ragyogó hangja. Az énekes rész után Oldfield eljátssza karrierje egyik legjobb gitárbetétjét (nekem a legjobbat), de az nem tart elég hosszú ideig (always leave them wanting more). Az album egy rövid, szívhez szóló kis dallal zárul basszusgitárra és vokóderre (ének). Méltó befejezése a QE2-nek.
Ezen a lemezen az angol úriember kelta szívvel ismét felidézi nem hivatalos hazájának emlékeit. A Platinum gyakorlatilag kizárta a folk elemeit, a QE2-n viszont Oldfield visszatért ahhoz, amit a legjobban csinál. Úgy ötvözi a rock, a klasszikus zene és a folk elemeit, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Különösen érdekes a népi hangszerek és az új szintetizátorok együttjátéka. Minden logikai szabály szerint ennek a keveréknek nem kellene működnie. De működik! Méghozzá hogyan! A folk rock még sosem szólt ilyen frissen és ilyen jó vibrálással telve. Mike Oldfield láthatóan a magabiztosságot megalapozó szemináriumok után felhagyott az önmagába forduló bolyongásaival, és vidámabb dallamokhoz fordult, amelyekre még az angol királynő is lábra kapna.
A QE2 minden dala kiváló. Bár rövidebbek, a minőség semmivel sem gyengébb. Nem hiányoznak a hirtelen tempóváltások és az egyik dallamból a másikba való gyors átmenetek. Mindezek a jellegzetességek, amelyek Oldfieldet már a legjobb éveiben is jellemezték, itt újra jelen vannak. A dalokban rengeteg remek ötlet van, amelyeket tökéletesen meg is valósított. Néha úgy érzem, ez az album túl rövid ennyi kiváló ötlethez, de ez is a báj része. Minden nehézség nélkül kikiálthatom a QE2-t a tehetséges zeneszerző újabb remekművének.
Felállás
Mike Oldfield – akusztikus, klasszikus és elektromos gitár, mandolin, basszusgitár, kelta hárfa, bendzsó, pedálok, szintetizátor, zongora, dobprogramozás, pergődob, afrikai dobok, ritmusfák, marimba, vibrafon, nagydob, gong, northumbriai duda, ének, vokóder, tamburin
Guy Barker – trombita (6, 7)
David Bedford – vonós- és kórusaranzsmán (4, 5)
Phil Collins – dobok (1, 2)
Tim Cross – billentyűs hangszerek (3, 8)
Raul d’Oliveira – trombita (6, 7)
Mike Frye – dobok, pergődob (1, 3, 6, 7, 8)
David Hentschel – billentyűs hangszerek, dobok, ének (1, 4, 5, 7), fafúvós-hangszerelés (6, 7)
Paul Nieman – harsona (6, 7)
Morris Pert – dobok (3)
Maggie Reilly – ének (1, 2, 4, 8)
Philip Todd – tenorszaxofon (6, 7)
Produkció
Mike Oldfield, David Hentschel
Számlista
1. Taurus 1 (10:07)
2. Sheba (3:32)
3. Conflict (2:48)
4. Arrival (2:45)
5. Wonderful land (3:37)
6. Mirage (4:39)
7. Q.E. 2 (7:39)
8. Celt (3:04)
9. Molly (1:13)
Az album játékideje: 39:24
