Előadó: No Doubt
Kiadó: Interscope Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 51:50
Értékelés: 4.5/5
Ritkán sikerül igazán jól egy kilencvenes évekbeli, kereskedelmileg sikeres zenekar visszatérése egy mély és hosszú szendergés után. A No Doubt új albumáról beszélek. Ez a csapat hatodik stúdiólemeze, amely végre követi a 2001-ben megjelent „Rock Steady”-t – az addig három millió példányban fogyott el, az Egyesült Államokban pedig addig a napig kétszeres platinalemez lett.
Az új évezred első évtizedének közbeeső éveiben a médiatrombitákból csak Gwen Stefani sikeres szólókarrierjéről hallhattunk híreket. A „Push And Shove” előkészületei egészen 2008-ig nyúlnak vissza, a csapat újraindulására pedig egy 2009-es, kisebb amerikai turné is utalt. Az új album anyagának zömét közösen 2010-ben rakták össze, a mostani, szeptemberi megjelenésig pedig a felvételek során csiszolták és részletezték, ami így viszonylag hosszadalmas folyamat lett.
A „Push And Shove” az album címéhez híven tele van lendülettel. A zenekar sosem titkolta, hogy vágyik a kereskedelmi sikerre és a tömegek tetszésére. Ezért az új lemezről két kislemezt is bedobott, a Settle Down és a Push And Shove című dalokat. Mindkettő reggae, funk, dub, hip hop és fülbemászó popdallamok keveréke, amely a refrének agresszív fülbemászóságában csúcsosodik ki. Mindkettő gyorsan megtapad, gyorsan meghódít, pozitív kicsengésű, és egyértelműen úgy van felépítve, hogy a tömegeket megvegye. Az aranzsmanokban mesterien szövődnek össze, a programozott minták minden hozzáadott kozmetikázásával, valamint a nyolcvanas évek new wave-jét idéző szintetizátoros betétekkel. Nincs mit felróni nekik. Sikeresen teljesítik küldetésüket: tárt kapukat nyitnak az albumnak, hogy betörjön 2012 legsikeresebb kiadványai közé. A lemez a megjelenés után egy héttel már több mint 115.000 példányban fogyott el, és a Billboard legjobban fogyó albumokat összesítő listáján a harmadik helyen nyitott. Hogy a Sparkle című számból is lesz-e kislemez, azt nehéz elhinni, pedig az is egy újabb felszolgált történet a dub és a reggae merész keverésével, finoman belemártva a popos elfogadhatóságba, de az érzelmes refrénben nincs meg az a közvetlenség, mint az említett két kislemezen, amelyek jóval agresszívebben kerülnek kapcsolatba bárki fülével.
Mégis, azoknak, akik többet keresnek, vagyis az igényesebb hallgatóknak, vagy inkább azoknak, akik nagyobb hangzásbeli finomságra és egyúttal klasszikusabb fazonú slágerekre vágynak, a lemez többi része sokkal több érdekes pillanatot kínál a No Doubt alkotóereje terén. A maradék kilenc dalban ugyanis kifinomultan találkoznak a hangsúlyos gitárok a kísérő frázisokban, melyekbe remekül illeszkednek a szintetizátorok párbeszédei – ezek hangzásban a nyolcvanas évek aranykorszakbeli new wave-jének vibrálását idézik, a többi részben látható popcsiszoltság pedig sokszor meghajol az alternatív rock karakter előtt is, ahonnan a No Doubt tulajdonképpen származik.
A One More Summer a nyolcvanas évek retró újromantikus lendületének fényében igazi sikerdal lehetett volna a zenekar számára, ha akkor születik meg, amikor ez a trend aktuális volt. A gitárfrázis az előrefrénben és a középső hangszeres részben nem tagadja a nyolcvanas évek második felének post punk érzületét, Gwen Stefani édes vokáljának popos fülbemászósága pedig testvéri párhuzamokat is kijelöl a One című szólókislemezével. A pop és a rock kacérkodását a No Doubt értelmesen kamatoztatja a Hot Looking című dalban a mai hangzásos és aranzsmanbeli aktualitás prizmáján át, ahol egy újabb, hirtelen megtapadó refrénmotívumot tesznek le az asztalra. A nyolcvanas évek újromantikája a hangulatos Easyben ismét erőteljesebben jelenik meg. A Gravityben a zenekar a legtöbb aranzsmanmegoldást szintetizátorfüggönyök sokaságával oldja meg, amelyek programozott loopok merész integrálásával keresztezik egymást, és a refrénben Phil Oakey Electric Dreams-ének retró hangulatkeverékét idézik, csak éppen mindez ügyesen elbújtatva a mai idők divatos produkciójában, amire a billentyűkön megszólaló, közhelyes, de pontosan elhelyezett „Coldplay-átvezető minta” is felhívja a figyelmet (hasonló trendi díszlet tartja a később következő Undone felvezetését is). Hasonló élményt nyújt az Undercover és a Heaven is, ahol ismét felszínre tör Gwen Stefani vokális párbeszédének és a nyolcvanas évek new wave-pillanatát idéző roppanós szintetizátoroknak a remek kombinációja.
A záró Dreaming The Same Dream az album azon pillanata, ahol a zenekar győzelmesen sikerült módon foglalta össze a nyolcvanas évek hangzása iránti retró nosztalgiáját, és szőtte bele egy fülbemászó dallamba, ami remek finálé-crescendóvá bontakozik ki. Ez a szám tökéletesen keveri a post punkot a nyolcvanas évek new wave hangzásának intelligens szintetizátorhasználatával, ami a kifutásban egészen a hipnózisig visz. Valójában a dal hangulati fordulópontja egy remek hangszeres rész, a gitár és az orkesztrációk ügyes párbeszéde, amely innentől fokozatosan építkező, erősen vibráló hangulatba billenti a számot, egészen a csúcspontig, egy olyan kifutással, amelyet a nyolcvanas években szívesen meghallgattak volna a Simple Minds tagjai is. A hangkép elemei közötti kontrasztok kivételesek, a lezárásnak hangsúlyos mélységet pedig a hangzásbeli díszletben a nagydob erőteljes dübörgése ad.
A refrének szinte versengenek, melyik veszi át az elsőséget, és a nyolcvanas vagy a kilencvenes évek elején a „Push And Shove” még sokkal-sokkal nagyobb kereskedelmi sikert aratott volna. Ez a felismerés tehát választ ad arra a kérdésre, hogy a No Doubt megőrizte-e a hitelességét, vagy elvesztette az tájékozódását az új idők terében. Teljes adaggal hoztak egy olyan albumot, amelyből nem lehet elvenni semmit, és hozzátenni sem, mert a zenei történetnek azt a végét fogták meg, amelyet a bal kezük kisujjában tartanak és uralnak. A tíz év stúdiószünet minden bizonnyal több, mint hasznos időszak ahhoz, hogy az ötletek sokasága mellett olyanok is összegyűljenek, amelyek minőségben egyértelműen kiemelkednek. A kémia, amely a négyest alkotói munkatemperatúrára melegítette, tehát nem fogyott el, és az új időkben sem alszik ki.
A No Doubt egy morzsányit sem veszített alkotói lendületéből: a veleszületett érzékét ahhoz, hogy intelligensen egyesítse a kidolgozott popretorika dallamos ragadozóságát – amelyet számos műfaji kiindulópont ízesít, az agresszívebb dubos és hip hopos kapcsolódástól a funk, az alternatív rock karakter, a new wave és a post punk retró utalásainak kifinomult felszolgálásáig –, a „Push And Shove”-on mesterien optimalizálták. Ez a nagyon kompatibilis zenei keverék, amelyet a „Push And Show” album összegez, a csapat kreativitásának magas érettségi fokát tükrözi, amely a legtöbb húzást a kivételes stúdiós gyakorlatnak és a rutinnak köszönhetően is megoldja. A „Push And Shove” az az album, amellyel a No Doubt bebizonyította: egyfelől megőrzi a kereskedelmileg sikeres zene korszerű trendjeinek teljes aktualitását, másfelől megtartja az art-jellegű önállóság erőteljes töltetét is, amely a korábbi műveiket a lehető legjobb módon viszi át az új időkbe. A „Push And Shove”-val a No Doubt a hosszú álom után tehát kiváló eredménnyel tette le az érettségi vizsgáját.
Felállás
Gwen Stefani – ének
Tom Dumont – gitár, szintetizátor
Tony Kanal – basszusgitár
Adrian Young – dob, ütőhangszerek
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Busy Signal – ének a 4. dalban
Major Lazer – ének a 4. dalban
Stephen Bradley – trombita, kísérőének, kasztanyetta
David Emery – billentyűs hangszerek, programozás
Anthony Gorry – billentyűs hangszerek, programozás
Stephen Hilton – vonósaranzsmanok, billentyűs hangszerek, programozás
Neil Kanal – programozás
Gabrial McNair – melodika, harsona, zongora, vonósok, kísérőének
David Moyer – baritonszaxofon
Jonas Quant – billentyűs hangszerek, programozás
Fabien Waltmann – programozás
Wayne Wilkins – billentyűs hangszerek, programozás
Produkció
Anthony Gorry, Major Lazer, Ariel Rechtshaid, Mark „Spike” Stent & No Doubt
Dallista
1. Settle Down
2. Looking Hot
3. One More Summer
4. Push And Shove
5. Easy
6. Gravity
7. Undercover
8. Undone
9. Sparkle
10. Heaven
11. Dreaming The Same Dream
