Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Toff Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 5/5
A kultikus neo-progresszív Pendragon a „Pure” albummal, amellyel fennállásának 30. évfordulóját ünnepli, végre elérte azt, amiért már a meggyőzőtlen előd, a „Believe” (2005) idején is hiába küzdött. Lenyűgöző módon nyitott meg néhány teljesen új hangzásbeli fejezetet, és eltávolodott a megszokott neo prog rock elemektől, amelyek egykor áldást jelentettek, az utóbbi időben viszont egyre inkább egy helyben tartották a zenekart, úgyhogy a hallgató szinte már unottan tudhatta, mi vár rá minden új lemezzel.
A neo prog hagyománytól annak idején teljesen függtek, és a 70-es évek klasszikus prog rockjának újjáélesztésében rendkívül sikeresek is voltak, de ugyanazt a képletet egyszerűen nem lehet a végtelenségig koptatni, és a rajongók is valami frissre vágytak, ami ugyanakkor megőrzi a zenekar összes jellegzetes hangszeres erényét. Ha a „Believe” szinte teljesen megfeneklett az új hangzásvilágok szinte erőltetett keresésében, amellyel ki akartak törni a „Masquerade Overture” (1996) című mestermű vak (és sikertelen) követéséből, akkor a Pendragon a „Pure”-on végre beérett ezekben a törekvésekben, és eljutott zenei fejlődésének következő állomására, amely úgy tűnik, még távolról sem ért véget.
Lényegében a „Pure” mindaz, aminek a félresikerült „Believe”-nek lennie kellett volna. A zenekart új, eddig feltáratlan arcukban mutatja be, ugyanakkor megőrzi minden fő erényüket, élükön Barrett érzelmes gitármesterműveivel és Nolan billentyűs bűvészkedéseivel. Nick, Clive és a társaság még soha nem szólt ilyen meggyőzően, amikor a hagyományos dallamos-szimfonikus hangszereléseket és a érzékeny slide gitárbetéteket más műfajok – metal, AOR, folk, de itt-ott a világzene – motívumaival keverik. Így például nem hiányoznak az agresszív, olykor félhangos metalkitörések sem, amelyeket inkább Clive zenekarának, az Arenának tulajdonítottam volna, mint a Pendragonnak.
Bár a Pendragon-zenék túlnyomó többségét általában Nick írja, ezúttal láthatóan Clive ötleteire is odafigyelt, a lemez egyes részeinek hangsúlyozottan keményebb hangzásához pedig kétségtelenül hozzájárult az új dobos, Scott Higham, aki korábban az NWOBHM-hősöknél, az Angel Witchnél és a prog metalos Shadow Keepnél edzette magát. Származását igazolja a dupla lábdob használata, amely a dalok egyes szakaszaiba olyan ütőerőt, hogy ne mondjam, brutalitást visz, amilyet a Pendragonnál eddig aligha hallottunk. Ebben a tekintetben Scott kivételes szerzemény. A lemezen meglepően jól sikerült AOR-fűszerrel is találkozunk („The Freak Show”). A szimfonikus prog rajongók örömére viszont Nick és Clive nem feledkezett meg az ízletes zenekari hangszerelések hagyományos szövéséről és a megszokott, magasan dallamos, erősen Pink Floyd-hatású space rock mantrákról sem. Clive, aki a „Believe”-en kissé szorongatottnak tűnt, ezúttal ismét rengeteg teret kapott jellegzetes billentyűs varázslataihoz. Néhány szimfonikus textúra még az ő változatos pályafutásának legjobbjai közé is tartozik, ami biztosan elbűvöli a maestro minden hűséges híve.
Nick hangja, amely vékony, különc-manós egyediségében sokak számára gyakran problémás volt (főleg a magas fekvésekben egy-egy balladisztikusabb pillanatban), és ami általában a zenekar elleni kritikák fő forrása is, a produkcióban többnyire háttérbe szorul, a jó kísérővokálok és különféle effektek pedig tovább gazdagítják, és szépen elfedik szokásos hiányosságait. Emellett a lemezen, mint általában, a hosszabb hangszeres szakaszok dominálnak, de egyetlen 15 vagy 20 perces felesleges nyújtás sincs. A lemez leghosszabb dala, az „Indigo”, kevesebb mint 14 percig tart. Ezért is dicséret jár nekik, mert a „Pure” a legtöbb elődjével ellentétben elszalad, mint a pillanat, és egy másodpercre sem hat vontatottnak, ami a mai prog revivalisták áradatában, akik általában nem elégedettek, ha nem csinálnak legalább 78 perces albumot, még akkor sem, ha a dalok fele elaltat, több mint üdvözlendő.
Már a fenséges nyitó eposz, az „Indigo”, amely valamivel kevesebb mint 14 percével a lemez leghosszabb műve, rendkívül meggyőző módon mutat be egy teljesen új, mondjuk így, kissé sötétebb és földhözragadtabb Pendragont. Szemtanúi vagyunk az ütős ritmikai részek, a szinte metalosan dübörgő dobjáték és Nick szokatlanul éles gitárriffelésének rendkívül ötletes beszövésének Clive szimfonikus szintetizátortextúráinak hagyományos hullámzásába. Nick éneke is nyílt haragos felhangot kapott, amilyenet tőle általában nem szoktunk meg. A szokásos Pendragon-vidámság több mint meggyőző módon adta át a helyét a sötétebb motívumoknak, amilyeneket Clive Arenájától vagy az IQ-tól szoktunk meg. A zárlatból még világzenei elemek sem hiányoznak női indián-sámánisztikus felkiáltások formájában, amelyek jelentősen megvilágítják a komor hangulatot. A prog-hagyománytisztelők pedig elégedetten merülhetnek el a mellotron számtalan hullámában és Nick Floyd-os slide szólóiban, amelyek ennek a kiváló kompozíciónak az új Pendragon-klasszikus státuszt biztosítják.
Az „Eraserhead” újabb remek bizonyíték arra, hogy a Pendragonnak a „Pure”-on tökéletesen sikerült egyesítenie hagyományos neo prog finomságait az ütősen ropogós metaldallamokkal, amelyek hangzásukat mostantól a új rajongók szép számának is vonzóvá teszik. A fülbemászó dallamos refrének remekül beleszövődnek az egymástól teljesen különböző hangszeres motívumok és váratlan átmenetek légiójába, amelyeket a magas szimfonika, az ütős riffelés és a hangzásuk két fő letéteményesének space rockos szólói fonnak át. Nem hiányzik a szokatlanul lázadó szöveg és a szinte hátborzongató barbár kiáltozás sem. A „Comatose” eposzkoszorú egy konceptuális trilógia, amely egymástól különálló dalokra oszlik, bár megjelenhetett volna egyetlen, hosszabb eposzként is, de a zenekar úgy döntött, hogy ezúttal nem lesz a lemezen 15 percnél hosszabb darab (ezt a lépést teljes mértékben helyeslem).
Az első rész, a „View From The Seashore” a bevezetőben nyugodt elektromos zongoramotívumokkal visszaránt a megszokott szimfonikus prog rockos Pendragonhoz. Aztán ezt kompromisszumok nélkül szakítja félbe Nick nyers metalriffelése és Higham dupla lábdobjának püfölése, amely thrash metalos formájában valami teljesen új, de meglepően jól sikerült meglepetés. Ez a meglepetés nem tart sokáig, majd fenséges szimfonikus és space rockos atmoszférikus kitörések következnek, amelyek a tüzes dobátmenetekkel párosulva még soha nem szóltak ilyen olajozottan. A zenekari minták bejelentik a második részt, a „Space Cadet”-et. Újabb rendkívül dinamikus alkotás ez, amely folytatja a Pendragon új, modern arcának sikeres megszilárdítását. A záró rész, a „High And Dry”, amely magasan atmoszférikus, Floyd-os ambient palettáival ismét kissé közelebb áll a hagyományos Pendragonhoz, szóhoz sem jutni hagy mindenkit, aki nem merte volna elképzelni, hogy Nick valaha is leírja a szövegben a „fucking” szót.
A „The Freak Show”, az előbb említett csemege, fülbemászó AOR refrénjével könnyedén a legjobbak közé tartozik, amit eddig alkottak. A dühös metalos bevezető, a félhangos gitárriffelés és a mennydörgő dobolás után csodálatos, erősen ambient szakasz következik elbűvölő slide futamokkal és szivárványos szimfonikus billentyűs textúrákkal. A fenséges, azonnal megragadó refrén, ahol Nick énekét drámai kísérőharmóniák gazdagítják, a zenekar történetének egyik legjobbja. A záró „It’s Only Me” újabb kiváló és teljesen sikerült kísérlet, amely a szájharmonika bevezető használatával lep meg, amilyet inkább a bluesban várnánk, mint a progresszívben. Bár elsőre úgy tűnik, hogy ez lesz a lemez egyetlen balladája, nem így van, mert a szelíd bevezető után gyorsan teljesen space rockos ambient szférákba csap át. Közben női operetténeket is hallani programozott billentyűs minták révén, amelyeket ezúttal sokkal jobban használtak, mint a „Believe”-en. Ez a kompozíció azon fenséges Pendragon-eposzok egyike, amelyek szimfonikus-ambient szépségükkel, élükön a megrendítően érzelmes slide gitárbetétekkel, valódi új varázslatos horizontok kinyilatkoztatásaként szólnak, és a hallgató lelkét magasabb szférák felé röpítik. Nick és Clive továbbra is bizonyítja, hogy remekül uralja a minőségi progresszív rock alapvető erényét.
A „Pure” a progresszív rock egyik legszebb meglepetése a 2008-as évben, noha néhányan a zenekart, különösen az előző, félresikerült kísérlet után, már teljesen leírták kifulladtként és iránytű nélkülinek. Ilyen friss, dinamikus és eklektikus alkotást a Pendragontól valóban nem lehetett várni, ezért a hűséges rajongókon kívül ezúttal azok is el lesznek ragadtatva, akik az évek során véletlenül elvesztették az érdeklődésüket a zenéjük iránt. A zenekar fennállásának 30. évfordulóján nem is lehetne jobb pillanat arra, hogy felújítsd a szimpátiádat irántuk. Nick és társasága a „Pure”-ral végleg modern zenekarként érvényesül, amelyet nem terhel a neo prog múltja. A „Pure” után egyetlen ellenfél sem állíthatja többé, hogy másodrangú Marillion- vagy Pink Floyd-másolatok lennének, és nem panaszkodhat egyes hangszerelések újrahasznosítására, mondván, hogy közvetlenül a prog klasszikusoktól másolták le őket. A „Pure” egyetlen baja csupán az, hogy változatosságában és fülbemászóságában az elejétől a végéig elszalad, mint a pillanat.
Felállás
Nick Barrett – ének, gitár, billentyűprogramozás
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Peter Gee – basszusgitár
Scott Higham – dob, kísérővokál
Produkció
Nick Barrett
Dallista
1. Indigo (13:44)
2. Eraserhead (9:05)
3. Comatose (I View From The Seashore) (7:41)
4. Comatose (II Space Cadet) (4:02)
5. Comatose (III Home and Dry) (5:55)
6. The Freak Show (4:26)
7. It’s Only Me (8:16)
Az album hossza: 53:10
