Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Koromač
Kiadó: Samozaložba
Megjelenés: 2015
Pontszám: 3.5/5
Primorska vidéke az elmúlt évben adta a friss stúdiókiadványok zömét a rock és a metal berkeiben, de a népzenei hagyományokkal foglalkozó albumokét is. A Koromač Vrtojbáról származik, arról a kis faluról, amely valaha a határátkelőn szolgáló, szőrszálhasogató határőrei miatt volt hírhedt. A Koromač pályáját egészen másként kezdte, mint ahogy első stúdiólemezükön, a „Punk Enough?”-on mutatkoznak be.
Erről tanúskodnak a „Who Set the Lines?” (2011) című EP-n archivált felvételek. A homályos hangzással kísérletező, hardcore-ra, sőt crustra támaszkodó csapatból először az énekes került ki. A zenekar felvett egy szaxofonost, aki átvette az ének szerepét, és még egy dobost. Így állnak fel a „Punk Enough?” albumon: két gitár, két dobfelszerelés, basszusgitár és szaxofon. Ha a szaxofont lecseréled még egy basszusra (Chapman Stickre vagy War gitárra), megkapod a King Crimson 90-es évek közepi „double trio” felállását. Bármilyen fényévnyire van is a Koromač ennek a híres, kultikus, úttörő progresszív rock zenekarnak a puszta említésétől, a „Punk Enough?” rengeteg lehetséges fejlődési irányt kínál, amerre a banda a jövőben szabadon elrugaszkodhat. Az eklektikusság eleme ugyanis egyértelműen kiütközik a lemezen, amely egy stílusváltás közepén járó zenekar fejlődési pillanatát kapta el. Fókuszált, ebben nem kételkedhetünk, ugyanakkor a zenei tartalom kifejezésében végletesen töredezett, gyakran egyenesen „meghatározatlan”.
Ez tehát teljesen instrumentális kiadvány. A jazzes elemeket a szabadon lengő szaxofon csempészi a banda hangzásába; a gitárfrázisokkal való kommunikációban teljesen gátlástalan, vagyis sokszor fittyet hány a formájukra, és ezért sokszor nem is „igazodik” hozzájuk. Innen az időnkénti kaotikus érzet és a motívumok szétesése, amikor a banda a szabad improvizáció ölébe veti magát. A kiszámíthatatlanság és a spontaneitás érzete mindenesetre megvan. A zenekar élőben vette fel az albumot. Ezért érdemes elmondani, hogy ilyen módon, ahogyan a szalag megörökítette, soha és sehol máshol nem fogod hallani. Koncertszerűen van eljátszva. A banda így a koncerteken előre „kivédte magát” azzal, hogy a stúdióeredetik kötelező „motívumkereteiben” kelljen ücsörögnie. Sőt: az album összes száma a jövőben tetszőlegesen, művészileg tovább nőhet. A riffekben nem lehet nem meghallani a feltámadt metalos aprítást, amely a crust, a hardcore és a thrash metal szőrszálhasogatóan homályos szféráira támaszkodik. A hangzás „lerombolt”, garázsélő, ropogósan zúgó. Nincs benne a szokásos szépítő „vasalás” és stúdiós „csiszolgatás”. A számok motivikus mozgalmasságra törekednek. A dobok és a gitárok is. A banda már az elejétől azt az érzetet kelti, hogy inkább gyakorol, jammel, improvizál, „edzi magát”, önmagát hívja ki, mintsem hogy kompakt aranzsmék és ebből következően kerek dalok meghatározottságát keresné. A Koromač persze nem fedezi fel a spanyolviaszt. Elég, ha ehhez említjük a Miladojka Youneed nevét.
A banda jövője így teljesen nyitott marad. Lehetetlen megjósolni, merre lendül majd a víziójával. Elég csak ránézni a dobok kihasználtságára. Itt még rengeteg kiaknázatlan lehetőség van, a kérdés, mit akar a banda két dobossal. Ha több kísérletező művészi vonalat akar kihozni belőle, el kell mennie tanulni: hallgasson meg különféle formációk, például a King Crimson lemezeit, hogy tágítsa a látókörét, és megérezze, hogyan lehet a kalandorságot két dobossal és két gitárossal még (hatékonyabban) kiszolgálni. Közben egyszerre keltse és tartsa fenn a bizarrság és a magas intellektuális művészi igény érzetét, amely megőrzi a művészi „megfoghatatlanságot”. Ha viszont szűkíti a számok szerteágazását, akkor nincs szüksége két dobosra. Ugyanez igaz a két gitár kihasználására. Az akusztikus művészi tér ebből a szempontból például teljesen nyitott marad. A ritmusok „megtörése” ezen a fiatal, kutató és ambiciózus zenekar bemutatkozó albumán még mindig inkább véletlenszerű kivétel, mint szabály. Ennek az elemnek a továbbfejlesztése a jövőben viszont nagyon kívánatos.
A „Punk Enough?” sokatmondó címet visel, a kérdésre adandó választ viszont teljesen magad fogod megtalálni. Hagyjuk hát, hogy meglepjenek. A banda következő albuma mindenképp egészen más lesz. Muszáj, hogy az legyen. Az elsőlemez szép számmal hordoz lehetséges fejlődési csírákat a jövőre nézve, a zenekar viszont a jövőben nem ragadhat le a „önelégült egotripes” jammelésnél, mert a következő kiadvánnyal csak a „nyilvános próba” szerény bélyegét éri el, azzal a hálátlan hozzáadott felismeréssel, hogy fejlődésben egy tapodtat sem lépett előre. A Koromač mindenképp érdekes banda mindazoknak, akiket vonz a zenei bizarrság, ezért érdemes követni.
Felállás
Aljaž Škrlep – gitár
Peter Kastrin – gitár
Jure Boršič – szaxofon
Matjaž Bajc – basszusgitár
Urban Kušar – dob
Žiga Ipavec – dob
Produkció
Samo Lasič
Számlista
- To Disroot
- Insane
- Elephant Stampedo
- Freedom Manifesto
- Forest Man
- Ignoranca
- Free Anal Talk
- Ritards Dance
