Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Phillips, Simon
Kiadó: Phantom Recordings
Megjelenés: 2017
Játékidő: 58:54
Értékelés: 4.5/5
Simon Phillips, aki egyébként az egyik leghíresebb dobos, és külön bemutatásra nem szorul (hogy miért, azt úgyis tudod), töretlenül őrzi alkotói-kifejezői lendületét. Ezt a Protocol nevű, kizárólag hangszeres projekt saját zenei zsargonjában teszi, ezúttal már a negyedik fejezettel. Phillips az elmúlt három évben a Hiromi Trióban játszott, így a „Protocol III.” és az új „Protocol IV.” között közel három év telt el. Ez kiváló dolog az új ötletek felhalmozásához és az art „bizarrság” édes lehetőségeihez, amelyek mindig megörvendeztetik Phillips igényes zenerajongóinak csapatát. Két rendkívül szép és nagyon intelligens, tisztán hangszeres, első osztályú jazzrock fúziós kirándulás után, amely manapság könnyedén összevethető azzal, amit például Billy Cobham híres, a hetvenes évek elejéről származó albuma, a „Spectrum” képvisel, Phillips tehát az előzőnél semmivel sem kevésbé lenyűgöző új lemezzel tér vissza. Az új anyag megszületésekor kissé átszervezte a kvartett tagságát: Andy Timmons gitárost a legalább ugyanennyire híres Greg Howe váltotta, Steve Weingart billentyűst pedig Dennis Hamm. A felállásban basszusgitáron továbbra is Ernst Tibbs marad.
A nyitó Nimbus az album leghosszabb szerzeménye, és kiváló kapcsolódás az előző lemezhez, hiszen egyetlen ponton, egyetlen szerzeményben felvonultatja Phillips zenei vízióinak és a Protocol projekt kifejezésmódjának minden jellegzetességét. Azonnal az is kiderül belőle, miért játszhatott Phillips egy olyan nagy hírű zenekarban, mint a Toto. A következő Pentangle ravaszul megfűszerezett, szinkopált ritmikai retorikájával jelzi Phillips részéről, hogy olyan albumot hallunk, amely egy kicsivel több funkos „kópéságot”, játékosságot hoz, főleg amikor éles kontrasztban találkozik Hamm óiskolás elektromos zongorahangzása és az kiváló Ernst Tibbs hiperaktív, dallamosan élénk basszusvonala. Ezen az albumon minden kristálytisztán hallatszik, minden részlet. A produkció tökéletes, a lehető legszervesebb. A hangszerek a kifejezés és a hangzás tökéletes egyensúlyában élnek együtt.
A harmadik szám, a Passage To Agra, arabeszkekbe kapaszkodik. Ettől különleges, bár a „Protocol IV” egészén (legalább halvány nyomokban) végig érezhető a világzenével való flörtölés, ami Phillips és korábbi kifejezésmódja ismeretében várható állandó. Howe és Hamm jócskán másként csiszolt és profilú zenész, mint elődeik a Protocolban, és Phillips velük a csapatban ismét kedvére kísérletezhet olyan zenei ötletek hatékony megvalósításával, amelyeket pályája során még nem próbált ki, vagy csak ritkábban. A Celtic Run-ban minden egyéb jut eszünkbe, csak nem a kelta népzene. Talán az üzenete a bostoni kosárlabdacsapatra vonatkozik. Az album anyagához mérten ez hangzásban „kihegyezettebb” kirándulás a rendkívüli jazzrock fúzió világába, amelyet a bájos funk kinetika magvas és szórakoztató dinamikája fűszerez, szinte minden lépésnél kísérve a szerzeményt. A gitár itt tehát jobban előtérbe kerül, Howe pedig lenyűgöz rendkívüli jazzes szólózásával, miközben megőrzi sajátos, enyhén túlvezérelt hangzását. Hamm és Howe gyakran találkozik a dallamdíszek összehangolt megkettőzésének párbeszédében az egyes futamokon belül. Tetszés szerint gyorsan, tetszés szerint „csavarosan”, a pillanatnyi ihlet szabadelvű doktrínája szerint, a szabadon áramló jazzfúzió zenei diktátuma mentén, amelyben rengeteg a kivételes kölcsönös kémia, a finom érzékenység és érzékenyég mind a négy új Protocol-hangzás építőkövénél. Az All Things Considered kifinomultan, lágy ritmikai kulcsban nyílik, amelyet Phillips már a Totóval is kipróbált, és felépítésében a nyitó Nimbushoz áll a legközelebb. Ugyancsak kutató, már-már tripszerűen cerebrális futamokat kínál, amelyek folyamatosan, érzékien váltakoznak a „földhözragadtság” pillanataival, ahogy azt a tömör ritmikai összehangoltság diktálja.
A Phanotom Voyage érzéki miszticizmust ad, főleg amikor a szám teljesen lecsendesedik, és a kivezető, elnyújtott részben Hamm vezeti a lehető legközelebb hangzó klasszikus zongorán, abszolút jazzes megközelítésű szólóváltozatban. A záró Azorez az album végére, akárcsak a Celtic Run, ismét áttörő jazzrock kinetikát és funkosan vonzó kilátásokat hoz, abszolút ragyogó mozgásban tartva ennek a rendkívül különleges és egyedi, tisztán hangszeres zenei projektnek az építőköveit. Ezt az albumot is végig kíséri az események alakulásának megkérdőjelezhetetlenül vonzó bája, amely az alapvető zenei axiómát követi: „számíts a váratlanra”.
A „Protocol IV”-gyel is úgy marad Simon Phillips rendkívül markáns zenészekből álló csapatával – akik a modern zenevilág legjavának abszolút élvonalába tartoznak – szilárdan nyeregben abban a közegben, amelyet tollpehelykönnyedséggel uralnak, ugyanakkor olyan közegben, amely folyton újabb és újabb terepet nyit a lángoló, szívből jövő kifejezőakarat és a kísérletező kutatás iránti belső mag számára. És ez a lényeg, ami a Protocol esetében is hajtja Phillips víziójának zenei művészetét újra és újra előre, és amellyel folyamatosan friss kifejezést és nagy fokú vonzerőt kínál, amellyel Phillips ismét hatékonyan szólítja meg e galaxis leginkább igényes hallgatóit.
Felállás
Simon Phillips – dob
Greg Howe – gitár
Dennis Hamm – billentyűs hangszerek
Ernest Tibbs – basszusgitár
Produkció
Simon Phillips
Számlista
- Nimbus
- Pentangle
- Passage To Agra
- Solitaire
- Interlude
- Celtic Run
- All Things Considered
- Phantom Voyage
- Azorez
