Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2020. 7. 24.
Produkció: Mat Sinner
Album hossza: 57.03 perc
Műfaj: Power Metal / Heavy Metal
Értékelés: 8.0/10
Egy metalszívet nem lehet összetörni, kitépni, hát még leigázni. Fel sem merül. Itt az új Primal Fear-album. A zenekar két év múlva ünnepli majd a nemzetközi színtéren a 25 éves fennállását. A bandát a nulladik naptól egészen mostanáig a kiváló német metalénekes, Ralf Scheepers és a rutinos basszusgitáros-producer, Mat Sinner vezeti, és már mindent látott. Poklot és mennyországot. Az utolsó lemez, az 2018 augusztusában megjelent „Apocalypse” egyben az utolsó volt az olasz Frontiers Music Srl-nél. A zenekar még ugyanazon év őszén komoly európai turnét nyomott le, amelynek során a Riot V társaságában a ljubljanai CUK Kino Šiškában is megállt. Addigra már új szerződést kötött a német Nuclear Blast Recordsszal. Voltaképp vissza is tért hozzájuk, hiszen első évtizedének aranykorát éppen náluk töltötte. Tavaly csatlakozott a csapathoz a kiváló dobos, Michael Ehre, aki azután maradt hirtelen igazi munka nélkül, hogy a főnöke a Gamma Ray-ben, Kai Hansen – Michael Kiskével együtt – újra a Helloween tagja lett. Francesco Jovino helyére a Primal Fear most nem találhatott volna jobb megoldást.
A „Metal Commando” – így hívják a zenekar német rajongói klubját is – afféle főhajtás minden rajongó előtt. Tizenharmadik albumként a prédikációjában szinte még keményfejűbb és megalkuvásmentesebb, mint a banda korai évei, amelyek vallomásszerűen nagyjából a „Seven Seals” (2005) lemezzel zárultak le. A Primal Fear 2008 óta hatfős, soraiban ott van a kiváló multiinstrumentalista és zeneszerző, Magnus Karlsson, aki az amúgy teljesen német felállásban afféle (svéd) „fekete bárány”, mégis nélkülözhetetlen kötőanyag, hiszen kivételes érzéke van a frázisok és a kompozíciók felépítéséhez. Bár mindenben Sinneré az utolsó szó, Karlssonnak, ennek a különleges figurának a véleménye és a korrekciói – aki a háttérből dolgozik a Primal Fearben – biztosan meghatározók minden egyes Primal Fear-lemez véglegesítésében.
A „Metal Commando” nem enged a negyvennyolcból. Összefoglalja a zenekar korábbi munkáinak jól ismert receptjét. A Primal Fear az ötletek keresésében tulajdonképpen szédítő iramban száguld végig a saját fejlődési fáján, egyenesen a gyökerekig. Így az új, összességében már tizenharmadik termék nem tud igazán meglepni. Aki viszont csak most ismerkedik meg vele a zenekarral, azt „elfújja”. Ha az érzés pozitív, innentől kezdve fel fogja fedezni a bandát, mert érezni fogja, milyen összeforrottan és áttörhetetlenül működik a Primal Fear a dalok kovácsolásában még jó két évtized után is. A tapasztalat felbecsülhetetlen. Határtalan tehetséggel és ennek a bandának az állandóan világosan megfogalmazott zenei víziójával párosulva. Ezt senki nem veheti el tőlük.
Miközben azok a legmerevebbek, akik valahol a „Devil’s Ground” (2004) után hagytak fel a zenekar követésével, már nem is számítanak, hiszen a rajongótábor kisebbségét alkotják, a többiek, akik tovább és „komolyabban” fedezik fel a bandát, hamar rájönnek majd, hogy az album első fele kissé jobban le van terhelve azzal, hogy keresi a kapcsolatot a zenekar első korszakával. Ezt rögtön megerősíti a nyitó I Am Alive, és különösen az Along Came the Devil (ritmikailag például az U.D.O. klasszikusát, a Holy-t veszi alapul, közös nevezőjük pedig a Judas Priest és az Accept), amelyben Scheepers hozza a hagyományos védjegyét, a nukleáris pusztítást, és amelynél világossá válik, hogy az új turnén a Chainbreaker eléneklése sem fog neki gondot okozni. A Halo tipikus német induló, amelynek vigadozó refrénje a nyolcvanas évek klasszikus Helloween-rohamának köszönhető. Mintha 1998-ban járnánk. Csak éppen 2020-ra aktualizálva. Több érdekességet hoz a későbbiekben a Hear Me Calling, amely végre sötéten teátrális, középtempós, de ragadozó tétel, ahol a zenekar remekül kikeveri a réginek és az újnak az arányát, a hangulat fokozása pedig magával ragad, és a refrénben győzedelmes crescendóhoz vezet. A The Lost & The Forgotten című dalban a díszítő motívum a vezérmotívum fölé kerekedik, mintha valamelyik Axel Rudi Pell-szám felől tévedt volna ide. A My Name is Fear már a címe alapján is az album egyik leglerombolóbb tempójú dala, és hihetetlen, mekkora erőt fejt ki rajta a hatos. Az erővonalak elosztása kivételes, és a fogazott, felborzolt végeredménnyel eléri a kifejezőerő optimumát!
Az album végig tömör és megalkuvásmentes. A „nyálas”, akusztikus gitárokkal megtámogatott I Will Be Gone nélkül is biztosan mindenki túlélné. A lemez csavarja, hogy főleg a második felében válik egyre érdekesebbé. Különösen a fent említett „könnyfacsaró altatódal” után „lepattan a lánc”, és az utolsó négy tételben művészileg is felemelkedik. A Primal Fearben váltják egymást, egészítik ki egymást, kapcsolódnak össze – mondjátok meg … egész három gitáros. Alex Beyrodt és Tom Naumann rettentően régóta ismerik egymást, bújócskának nyoma sincs köztük, és ezt tudja mindenki, aki látta már, hogyan működnek együtt a színpadon. Ott van mellettük Karlsson is, aki a maga kontrasztos, „skandi-Yngwie-like” stílusával játszik, ami plusz mozgalmasságot hoz a dalokba. A három gitáros együttműködése és a gitáros színház kémiája, ahogy az album kibontja, folyamatosan a termék egyedi bája. A csúcspontját pedig éppen a végén éri el ebben az elemben, amikor eljutunk a lemez legambiciózusabb részéhez. Ez a több mint tizenhárom perces „Infinity”, amely egyszerűen lenyűgöz a változatos fordulatokkal, a hangulati váltások sorjázásával és a hihetetlen, lélegzetelállító gitárjátékkal. Az igazi rajongóknak ez a dal jelenti majd az album végső csúcspontját.
A „Metal Commando” ereje ismét szörnyű. A Primal Fear újabb albumot tett le az asztalra rozsdamentes acélból kovácsolt leszámolásainak sorozatában, amely kihegyezve hajlik meg a lángokat okádó, ágyúzó gitárgéppuskák, a dupla lábdob vadállati stampedje, Scheepers megszelídíthetetlenül gúnyos, baljós, extrém magas vokális színháza, valamint Mat Sinner átható tekintetű, élesen elvágott basszusvonalai alatt. Az evolúció régen megállt, de a formula egyedülálló, és a rutinos rókák pontosan tudják, hogyan hozzanak ki magukból egy újabb sorozat igazhitű metalindulót, amely a power metal rajongóit jó ideig rabul tartja a vörösen izzó vasműves csattogás ősi német receptje.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
01. I Am Alive
02. Along Came The Devil
03. Halo
04. Hear Me Calling
05. The Lost & The Forgotten
06. My Name Is Fear
07. I Will Be Gone
08. Raise Your Fists
09. Howl Of The Banshee
10. Afterlife
11. Infinity
Felállás:
Ralf Scheepers – ének
Mat Sinner – basszusgitár, vokál
Alex Beyrodt – gitár
Tom Naumann – gitár
Magnus Karlsson – gitár
Michael Ehré – dobok
